Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 18. (1967)
1967 / 7. szám - TANULMÁNY - Hankiss Elemér: Az irodalmi hatás mechanizmusáról (Keats: Óda egy görög vázához)
ságának élményét, de fokozza e most még érintetlen, tökéletes szépség értékét is. Az értéknek és az érték elpusztulásának e vibráló ellentéte is végiggyűrűzik a versen. Már a vers második sorában újra rezzen, mert a „szeretettel gondozott, fölnevelt gyereknek" és „mostoha gyereknek” egyaránt fordítható ,,foster-child” éppúgy ambivalens, mint az első sor „still unravished bride”-ja; s hogy mennyire fontos itt (s mindenütt a versben) a kettős élmény, az egyszerre pozitív és negatív hatású élmény vibrálása, az szemünkbe szökik, ha példának okáért egyértelműen pozitív értékű jelzőt helyettesítünk itt be. Mondjuk azt, hogy „Szeretett gyermeke a csendnek". Túl erősen kapcsolódik, tapad tüstént egymáshoz a metafora két fele, valamiféle érzelmi, érzelgős rövidzárlat támad köztük, s egyszeriben semmivé foszlik az a kecses könnyűség, az a megfoghatatlan káprázat, ami olyan széppé teszi a verset. Később is felvillan még az érték és az érték pusztulásának ellentéte: a lombkoronával pompázó és a lombjuktól megfosztott fák, a hervadó és soha el nem hervadó szerelem kettős képeiben, de most térjünk vissza ismét a vers első sorához. Mert ha első olvasáskor nem tudatosul is az emberben, a vers ismeretében akarvaakaratlan ráeszmél arra, hogy a versnek már a legelső sorában megrezzennek azok az újabb feszültség-párok, amelyek a későbbiek során egy-egy strófában domináns élménnyé erősödnek majd föl. A mozgás és a mozdulatlanság élménypárja például (melynek fontosságára sok kritikus rámutatott már) valóban épp hogy csak megrezdül az első sorban. A mozgás élményét a „still”, ez a változás lehetőségére, a váza e pillanatban még érintetlen, de a következő pillanatban talán már darabokra hulló törékeny teljességére utaló határozószó sugallja, a mozdulatlanságot pedig, már itt, az első sorban teljes zengéssel, a sorzáró „quietness", a váza mozdulatlan nyugalma. Az ellentétpár vibrálása lassan erősödik a következő sorokban: a „haunis" (kísért) mozgásélményt sugall, azt a hatást kelti, mintha a hajdani rege körüllebegné a váza derekát, de közben látjuk s tudjuk, hogy a vázára metszett dombormű-csoport örökre mozdulatlan, majd a strófa utolsó három sorában vad extázissá fokozódik a mozgásélmény (az egymást üldöző, kergetőző, menekülő, táncoló figurák képével), hogy aztán, a strófa végén, hirtelen, mozdulatlan domborművé fagyjon a kavargó tombolás, midőn a költő hirtelen megszakítja az eddigi élménysor fonalát, és hangot-magatartást váltva a következő strófát már halkan, a váza kecses hajlatait s örökszép íveit idéző lágy melódiával indítja el. A második strófa azután épp a mozgó mozdulatlanság villogó kettősségére épül föl; az ifjú fuvolás képével, aki már-már befejezné, de örökre mozdulatlan lévén, soha sem fejezheti be dalát, a fákkal, amelyek már-már lehullatják és sohasem hullathatják le lombjukat, az ifjúval, aki vad hajszában már-már utoléri, és, márványba fagyva, sohasem érheti utol menekülő kedvesét. A harmadik strófában ugyanezek a kettős képek ismétlődnek meg, a negyedik strófában pedig az áldozati oltárhoz közeledő, de azt soha el nem érő menet, és az emberekkel nyüzsgő, de már el is néptelenedett városka egymásra vetített, egyszerre mozgást és mozdulatlanságot sugárzó képei következnek. Benne vibrál ez az ellentétpár az utolsó strófa jelzős szerkezeteiben is. Az „Attic shape" (attikai alak) még látható esetleg teljesen mozdulatlannak, bár a váza szép ívelése valószínűleg mozgásélményt is kelt mindenkiben, de a „Fair attitude"-ba (kecses testtartás) már feltétlenül belejátszik az élő emberi test mozgásának a képzete. Kenneth Burke szerint is az „arrested, or incipient act", a megtorpant vagy éppen induló mozgás élményét, vagyis a magunk terminológiájával élve, a mozdulatlan mozgás élményét kelti e kifejezés. Játékos, kavargó mozgást, és örökre megfagyott mozdulatlanságot idéz a márványba faragott nyüzsgésre utaló „Cold Pastoral" is, a vers utolsó soraiban pedig már szinte látomássá tágul ennek az egymásba át-átcsapó kettősségnek az élménye, mikor a váza a változatlan, mozdulatlan öröklét szimbólumává, a változásnak, mozgásnak, pusztulásnak alávetett emberi sors ellenképévé, a maradandóság egyetlen lehetőségévé-reményévé magasztosul. De ha korábban nem, itt már nyilvánvalóan kitűnik, hogy a mozgás-mozdulalanság feszültségén egy vele rokon, másik ellentét-pár villódzik, szakadatlanul, át. Az idő és az időtlenség ellentétpárja. Mert a mozgás akaratlanul is az idővel, a múlandóság-