Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 22. (1971)
1971 / 8. szám - KÖNYVEK KÖZÖTT - Iszlai Zoltán: Petri György: Magyarázatok M. számára
Petri György. Magyarázatok M. számára Gondolatszegény meg hangulatbő közérzetkeltőink közül Petri a szó valódi értelmében fejjel emelkedik ki. Fejjel, hol gondolatok várakoznak, melyekből fennhangon mond el valamennyit. Keveset, válogatva. Ebben is előnyösen különbözik a mindent kikiáltó (elsősorban türemkedő ösztöneikkel, költővétolulásukkal ijesztgető), másrészt az időzavarban lamentáló (olvasóját leltári okoskodással vagy szikkadt tapasztalatokkal sújtó) életérzés-leírók derék hadától. Tőle többnyire emelkedett monológokat hallani (mert mondani is kell ezeket a mondanivalókkal súlyos verseket, olvasgatni nem elég), néha töredezetteket, mert - udvariatlanul - nem mindig hajlandó kitölteni helyettünk eszmefutása hézagait. Kis vállvonással, félreállva enged utat az idegen közegnek, befogadóinak, akikről tudja: nem lehetnek számosan. De aki van, abban tiszteli a művészi reprodukálás, pontosabban az önálló értelmezéssel párosulható ismétlés jogát, aminek alapján ez a kritika áll. Petri magának sem enged meg többet. Legbensőségesebb köze a valósághoz az ironikus fölfejtés. Kitüntetett műfaja a formábagyúrt reflexió. Lírai magánterületét az aforizma szépprózától és filozófiától átcsábított alakzatai teszik tagolttá. Érdeklődése nem a habzsolóé. Mégse csak az „élethalálszerelem" irdatlan szentháromsága a témája (ez untatja, noha a transzcendensre is van hajlama), hanem létezésünk folyó története. Eggyel fogalmibban kifejezve: azt vizsgálja, ahogy a szerves (vagy más mozgásra képes), egész egy létezésével meghatározott, de nem végtelen, mert elpusztítható folyamatban kialakul és egyben újraélni bomlik. E beteljesedést - tudjuk - csak magunk akarhatjuk, csak nálunk lehet rá a remény. És magunk folyamat vagyunk. Megállapodásaink bizonytalanok. Innen (vulgárisan, kimondva) Petri pesszimizmusa. A jelzővel jó csínján bánni. Mert a költő nem a magánvagy közhalálra gondol. A rosszat sem mitikusan, egyetlen fenyegető koloncban látja közeledni. Ismerni merészeli a részleteket is. A baj valóságként s az etikai negatívum fogalommá emelve mutatja neki földrésznyi arcát s föltérképezésére ő - néhol szenvedve, lógásra készen s vonakodva - de végül is vállalkozik. Megfejtő művésztípus. Jóllehet, nem célja a végeredmény. Fölfedezése, ha van, maradéktalan, ám útjának eleje és vége ettől még azonos marad, mert utána is mindenhonnan bárhová érkezhet. E képessége még akkor is megnyugtatja, ha közben a régi fenyegetések átrendeződnek. Ezt bizonyítja kötete harmadik, záróciklusának utolsóelőtti verse, a Megvilágosul, ahol a summázat fölfokozódása a földrengés előtt is „tektonikus kőzetmosollyá" csendesülhet. Ehhez képest a kötet epilógusa eléggé vacak kis kabaré, rengeteg szájbarágó töltelékkel: „Horgodra tűztél Uram. Huszonhat éve kunkorodok, tekergek csábosan, mégsem feszült ki a zsinór. Nyilvánvaló, hogy a folyódban nincs hal. Ha mégis remélsz, válassz más kukacot. Szép volt kiválasztottnak lenni. De most már szeretnék szárítkozni, mászkálni a napon." Még csak nem is rokonszenves. De azért megérthető. Próbáljuk ki: az intenzív gondolat fölér egy hasonló időtartamú fogfájással. Akinek a foga fáj, éberen lépi át az időhatárokat. Aludni akkor bír csak, ha alábbhagy. Petri hát megy (vigyázat: semmi „ténfergés") lábon, át a határok „senkiföldjén, hitetlenség és értelem közt". És - hiába nyegléskedik - itt a harc értelmét találja csupán, amelyért értelmünk örökké harcol: „soha az önámító visszacsúszás / a hallgatás és / a hallgatólagos tudomásulvétel között. . . / és döntsék el / mit tehetnek velünk." Petri aforisztikus monológjaiba időnként így kapcsolódnak bele a vele azonosat hangsúlyozó személytelen kórusok. Mintha ez az alkotni sem, közösséget keresni sem túlságosan akarnak költő ilyenkor az átmenetiség konkrét korszakának élni segítő, bár véglegességgel nem kecsegtető törvényeit próbálgatná kimondani. Történelmileg valóságos világunk változásai tették tehát fogalomfelfogóból megfogalmazóvá Petrit, aki eközben kikicből lassanként az értelem megbízottjává is változott. Ócska közhelyektől jutott ide. A semmitmondó „elég az idő, amit öregedtünk e hümmögések kurta ideje-