Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 27. (1976)
1976 / 2. szám - HAGYOMÁNY - Bán Imre: Vörösmarty Mihály emlékezete
hagyomány BAN IMRE Vörösmarty Mihály emlékezete Vörösmartyról születésének 175., első eposza — a Zalán futása megjelenésének 150., halálának 120. évfordulóján ismét és mind nagyobb nyomatékkal állapíthatjuk meg, hogy költészete a magyar nép nemzettudatának egyik legfontosabb, sohasem nélkülözhető része. Ez egyébként a százötven év óta gyarapodó-áradó Vörösmarty-irodalom egybehangzó tanulsága is. Közismert, hogy e nemzettudat kialakításában magának mekkora része volt, s az is, hogy szavai még 1944 őszének sorsfordító idejében is megtartó erőnek bizonyultak: ezreket — vagy éppen százezreket? - vérteztek fel az „Itt élned, halnod kell” igéi a hazai föld gyáva elhagyásának lidéres kísértései ellen. A végtelenül szerény és egyszerű ember még ifjú költőként ezt vallotta magáról a Cserhalomhoz írt utószavában: Még ki fog emlékezni felőle? Ki tudja, hogy ott is Megfáradt ember hamvára nehezedik a domb? Mi már tudjuk, hogy az igaz róla, amit ő Kölcseyről írt, sírhantjából „a hazaföldnek szíve dobog fel”. Mindezt előtérbe helyezve, és az utókor illő hódolatával megköszönve, mégis úgy érzem, hogy ma inkább a költő-művészről kell beszélnünk, pusztán azért, mert erről manapság kevesebb szó esik, jóval kevesebb, mint amennyire szükséges lenne irodalmunk értői és kedvelői számára. Egyébként a magasztos eszmék hazafias énekese nem választható el a romantikus látomások költőjétől; a képzelet ezer színében csillogó fiatalkori ábrándvilágot ugyanaz a szellem hozta létre, mint a Guttenberg-albuma (1840), Az úri hölgyhöz (1841), A merengőhöz (1843), vagy A vén cigány különleges remekléseit. Babits Mihály ismert, az 1910-es években kelt és Gyulai Pál klasszicizált Vörösmarty-pályaképével szemben perújító tanulmányai úgy vélik, hogy Vörösmarty ifjúkori képzeletvilágának lázadását fékezik meg és szabályozzák a Széchenyi hatására vállalt nemzeti feladatok, végül a 49-es bukás után a képzelet fúriái szétszaggatják a költő lelkét, sőt szinte tudatának épségét is. Ez az ítélkezés azonban magában rejti a nemzeti költő, a „feladatvállalás” bizonyos fokú esztétikai értékcsökkentését is. A költői alkotás lélektanának bármekkora megértése van is Babits ragyogó tanulmányaiban, mégis az a meggyőződésünk, hogy a Liszt Ferenchez (1841) c. ódát ugyanaz a költői képzelet hozta létre, mint a Délsziget (1826) vagy a Rom (1830) csodavilágát, s hazafias pátosz nagyszerű teljesítményei nem képviselnek alacsonyabb esztétikai szintet, mint a Csongor és Tünde (1830) bűbájos mesevilága. Szintén közismert, de nem eléggé elmélyített irodalmi tétel, hogy Vörösmarty az európai romantika legnagyobbjai közé tartozik. Vele ismét oly világirodalmi magaslatra emelkedett a magyar költészet, mint előtte már Balassiban, Zrínyiben és Csokonaiban. Vörösmarty fiatalabb kortársa volt Byronnak és Shelleynek, szinte egykorú Puskinnal, V. Hugóval, Heinével, Mickiewiczcsel, Leopardival, fiatalabb nála.