Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 30. (1979)

1979 / 2. szám - FIGYELŐ - Veress József: 1978 után, 1979 előtt (Gondolatok a mai magyar filmművészetről)

fer Pál médiumát és modelljét, aki időközben eltávozott az élők sorából. A minősítés­sel egyetértek: a film egy sikeres kitörési kísérlet állomásait rekonstruálja, s okos érvek­kel harcol az előítéletek ellen. A halottlátó valósággal felkavarta a közvéleményt. A je­lenség, melyet Moldován Domokos jóformán csak a tényeket faggatva és a szerzői kom­mentárt mellőzve örökít meg, fájó örökség a múltból: a kritikai alapállás mindemellett lehetne határozottabb. A Csatatér dokumentációs háttere elnagyolt, a Fagyöngyök­ből pedig a rendezői szelekció tudatossága hiányzik. Tudomásul kell vennünk, hogy a do­­kumentalizmus életképes, másfelől azonban vitathatatlan: ez a stílus a képernyőn érvé­nyesül igazán. Kovács András - szokásához híven - „kényes” témát dolgozott fel A ménesgazdában (a film ihletője Gáli István több kiadást megért regénye). Ez a film, noha csak gyér nézőközönség látogatta, az idei évad kimagasló fontosságú bemutatóinak egyike. Ková­csot sokszor elmarasztalták amiatt, hogy túlzsúfolja alkotásait esszéisztikus elemekkel, s verbális eszközei szinte teljességgel rátelepszenek a látványra. A ménesgazda a Hideg napok hagyományait folytatja: ezúttal ismét a mozgalmas képeké és a karakterek cse­lekvéseiben kibomló összeütközéseké a főszerep. A mű az ötvenes évek elején játszódik. Kovács egy szocialista sorstragédiát jelenít meg, s felvillantja az akkori idők jellegzetes típusait is. Voltak, akik az osztályharc jelzésszerű ábrázolása miatt dohogtak a rende­zőre, magam ezt az elmarasztalást indokolatlannak érzem. A ménesgazda érzékletesen bemutatja az erők­ és ellenerők birkózását (az ideológiai indíttatásokkal, a társadalmi frontok polarizációjával egyetemben). Talán csak az irónia lehetne árnyaltabb: a parla­menti jelenet „kilóg” a cselekményből, és szívesen elengedtem volna a kőbányából ki­mentett gazdasági szakembert játszó Tomanek Nándor jópofáskodó monológját. Történelmi oknyomozás folyik Fábri Zoltán Magyarok és Sára Sándor 80 huszár című filmjében is. Előbbiben és utóbbiban egyaránt kitaszítottak reménytelen élet-halál har­cát látjuk. A Magyarok parasztjai önként távoznak külföldre, a 80 huszár katonáit pe­dig parancs szólítja el a hazából. A vesszőfutás mindkét alkotásban megrendítő. A ta­nulságok összerímelnek: az emberséget akkor is őrizni kell magunkban, ha annak gya­korlására kevés a lehetőség. Kifogásolható megoldások: Fábri a kelleténél nagyobb szerepet szánt a kissé illusztratív vízióknak, Sára visszafogta a ritmust a mese utolsó harmadában. A kötődés az alapmotívuma Gaál István Legaljának, melyben a jelenben élő múlt és a nemzedékek közötti kapcsolat kérdései is terítékre kerülnek. A rendező - ehhez is bá­torság kell! - hagyományos formát választott mondanivalója kifejezésre juttatása érde­kében. A Legato levegője akkor sűrű igazán, amikor a fiatal hősök „megmérik” az örök­séget és reálisan számot vetnek saját feladataikkal, kevésbé meggyőzőek viszont a törté­netet feldúsító mozzanatok (pl. a képlopás fordulatai). A magyar film palettáján sajátos színt képviselnek Ranódy László irodalmi fogantatású művei. A Hatholdas rózsakert megkésett mozipremierje arra figyelmeztet, hogy érde­mes tallózni a televízió produktumai között. A „vidéki komédia” egyébként csonkítat­­lanul visszaadja Babits Mihály keserű látleletének valamennyi árnyalatát - s ha szelí­debben is, mint az Árvácska vagy az Aranysárkány, az erőszak ellen tiltakozik. 1978-ban jelent meg az ugyancsak prózai köldökzsinórhoz kötődő Amerikai cigaretta (Dömölky János munkája) és A közös bűn (Mihályfi Imre rendezése). A kortárs­ irodalom friss „olvasatai” nem keltettek szenzációt, de néhány részmegoldásuk, atmoszférájuk, prob­lémaérzékenységük dicséretet érdemel. Szijj Miklós a Dübörgő csendben bátortalanul tett kísérletet Mocsár Gábor „hangulatjelentésének”, a szépirodalmi és szociológiai kom­ponenseket ötvöző munkás-életképsorozatnak a lefordítására. Ezzel „leltárunk” végére értünk. A felsorolás azt bizonyítja, hogy a „tartozik” és a „kö­vetel” oldal egyaránt sűrűn teleírt. Szavazzunk még továbbra is bizalmat a magyar film­­művészetnek. A rendíthetetlen optimisták 1979-re vagy 1980-ra jósolják a kedvező for­dulatot. De nem az évszám lényeges, hanem a vágy, az igény és az elhatározás A magyar film minden rendű és rangú munkájának azon kell fáradoznia, hogy a minőségi előrelé­pés bekövetkezzék. Már volt a filmművészetnek magyar új hulláma. Ne adjuk fel a re­ményt, hogy még lesz is. VERESS JÓZSEF94

Next