Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 32. (1981)
1981 / 2. szám - Kocsis István: A megkoszorúzott (Jászai Mari - monodráma, 2. rész)
szeretni és tisztelni Görgeyt, mert én Jászai Mari vagyok. Meg vagytok-e elégedve a válasszal? (Hosszú szünet után csendesen.) Azt hiszem, nem az az én nagy vétkem, hogy elnéző vagyok, hanem ennek éppen az ellenkezője, hogy túl sokat követelek meg a környezetembéliektől. Milyen bűnösen igazságtalan voltam Kassai Vidorhoz is. (Felkacag.) Kassai Vidortól, egy kiszolgáltatott vidéki színésztől képes lettem volna elvárni, hogy erős, csodatevő, megfélemlíthetetlen, önfeláldozó legyen, mint Széchenyi István vagy Jézus Krisztus! Feláll, határozottan. Arra születtem, hogy igazságtalan legyek! Mindenkivel szemben igazságtalan vagyok. Apámtól kezdve önmagamig. (Rövid szünet.) Apám nem volt rongy ember, nem volt egy senki, nem volt csupán egy megvetésre méltó gyermekkínzó . .. Az én apám naponta tizennyolc órát dolgozott, kemény ácsmunkát, hogy rengeteg gyermekének előteremthesse a mindennapi kenyeret. Semmiség-e ez? ... De nem is az volt az igazán tiszteletre méltó, mennyit dolgozott, hanem hogy hogyan. Mert örömmel dolgozott. És csak a munkája mellett volt jókedvű. Hányszor hallottam fütyülni vagy énekelni a gyalupadja mellett. Máskor soha. Szenvedélye volt a munka! És a legbüszkébb ember volt az én apám! Rátarti, zárkózott, nehezen barátkozó! Csak két barátja volt egész Győrben. Nem véletlenül. A rátarti büszke embernek nincs sok barátja. Apám, tőled örököltem a munkabírásomat. Köszönöm neked. És a rátartiságomat. Köszönöm neked. (Csendesebben.) A rátarti, súlyos szavú és cselekedetű nagy ember és a szánalomra méltó kis komédiás keveréke volt az én apám. Kár, hogy a nagy embert egyre gyakrabban legyűrte benned a kis komédiás. (Szünet, higgadtan.) Akármennyire szeretném, nem bocsáthatok meg neked. (Szünet.) Talán elővigyázatosságból? Mintha félnék, hogy ha neked megbocsátok, megváltozik az önmagamhoz való viszonyom is? Mert az én életem lényege nem más, mint az önmagammal folytatott szakadatlan küzdelem. De ebből a küzdelemből sohasem a szánalomra méltó Jászai Mari kerül felül. .. Ha neked megbocsátanék, talán fölénybe kerülne az én lelkemben is mindaz a szennyes, kicsinyes, szánalmas, amit oly nagy akarással sikerült visszaszorítanom ... A győztes nem szeretheti, nem tisztelheti vereséget szenvedett önmagát... Dehogy is téged átkozlak, vetlek meg, gyűlöllek én, apám - hányszor állapítottam meg már keserűen önmagamban, hogy nincs érzés bennem te irántad, hanem megvetem, gyűlölöm - és legyőzöm! - önmagam lelkében azt, aki te vagy! (Hosszú szünet után szeretettel.) Ha nem is gyűlöllek, nem is szeretlek - szánlak, apám, miképpen szánnám önmagam, ha legyőzetnék. (Kihúzza magát, majd diadalmasan.) Én, Jászai Mari, aki lettem, annyi harc, annyi munka, kemény önvizsgálat, szívós akarat eredményeképpen, a látszatszínház legyőzéséhez hogy is kezdhettem volna hozzá, ha előbb nem győzöm le gyenge, szánalomra méltó önmagamat. (Gunyorosan.) Magánéletem? Foglalkozzanak csak vele ronda szájú, színésznőnek beöltözött cselédek. (Szünet, majd öntudatosan.) Csámcsogjanak rajta. Gyatra piszkálódásuk énhozzám nem ér fel - ha az vagyok, kivé teremtettem magam. Leül az íróasztalhoz, könyökével az íróasztalra támaszkodik, majd mély, rendíthetetlennek tűnő nyugalommal. Drága, tisztelt, szeretett, becsült pályatársaim, hagyjatok hát fel a támadásotokkal, mert úgyis hiába: fölénybe velem szemben nem kerülhettek . . . Mit tudtok ti énrólam, kik bátorságot vettetek felettem ítélkezni? Azon kívül, amit a