Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 41. (1990)
1990 / 7. szám - Dusa Lajos: Séta a Petőfi téren (vers)
DÚSA LAJOS Séta a Petőfi téren Kisgyerekem sétáltatom itt, mert zöldül a pázsit és táncolnak a szélben a bokrok, a fák. Apró, sárga kavics csikorog majd talpam alatt, de játékos sikkantást hallat a kislány lába nyomán. Együtt játszanak ők, s a kiválasztott köveket új mozaikba vezényli az öt kicsi ujj a padon. Pillangó is villan — vannak még: verebek, ölebek — s mint a lerobbant béke: horkol a részeg amott. Nagy sírokban— betonkeretekben ápolt kerti virágok színe viríthat. A szépség bájos gettót, apró lágereket mintázhat a téren. Rend van, nagy, legyalult rend, s innen a locska szökőkút friss csobogásán ott van a nagy repülős-obeliszk. Rajta cirill-aranyú a betűsor, rajta a hősök, rajta a bombázók-gyalulók, akiket kegyelettel emleget — íme az utókor. Az áldozatokról szó sem esik. Itt két utcánk volt valaha, s zárszerekkel hordták innen a hulláinkat öt napon át. Nincs már utca. A tér zöld síkja kitárult, „Sors nyiss... tért!” — keserű mosolyomban villan a költő szobra. Nagy, véres tér jut neked itt. Lánykám elkacarászik és a Petőfi-szobor megcsúfolt árnya alatt is ősbújócskát játszik a drága, tudatlan életerő. S mégis: „Talpra magyar!” — a türelmes bronz igazát szét nem marja minden Barguzinok fagya sem; és bármennyi halál, bármennyi cinizmus zöldül Debrecen egy tere által — kék pillangó villant — voltak még: verebek, ölebek — és kicsi Ágnes, hozd haza innen matt aranyunkat, mert az opálok titka ott van a sárga kavicsban, s nem lehet itt még vége a dalnak. Nincs ami nyugtot adó.