Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 42. (1991)
1991 / 10. szám - ALFÖLD STÚDIÓ - Bényei Tamás: A megtévesztés művészete. Vladimir Nabokov poétikájáról
címmel megjelent Luzsin-védelem esetében) fenyegető. A jelentés keresése leggyakrabban egy különleges rögeszme formájában nyilvánul meg; ez a rögeszme lehet a szereplőknek az a vágya, hogy saját magyarázatukat, fiktív rendjüket a valóságra kényszerítsék (Hermann Hermann a Camera Obscurában, Humbert Humbert a Lolitában, Charles Kinbote a Sápadt tűzben), az a kényszer, hogy tökéletesen megértsenek és birtokoljanak egy másik emberi lényt (Albert Albinus a Camera obscurában, a V. nevű narrátor a Sebastian Knight igaz élettörténetében, vagy Van Veen az Adóban), de lehet-mint például Van Veen esetében — egy metafizikai fogalom (nevezetesen az idő) meghatározására tett elkeseredett kísérlet is. A végső magyarázat keresése Nabokov regényeiben mindig ugyanúgy végződik. A „válasz” mindig ugyanaz: végső magyarázat nem létezik - a különbség abban van, hogy ezt nem minden szereplő érti meg. A kiváltságosok tábora igen szűk: közéjük tartozik Van Veen, Humbert Humbert, és talán John Shade a Sápadt tűzben és Tyimofej Pnin a Pnin című regényben. Az „abszolút kód” hiánya (a kifejezés a fizikus , M. Jauchtól való) kudarcot és értelmetlenséget is jelenthet, Nabokov világában azonban a keresés kudarca jelenti egyben annak sikerét is: az egyedüli, holtbiztos magyarázat után nincs értelme kutatni; fel kell adni a kérdésfeltevés módját, hogy megérthessük és értékelni tudjuk a kódok zavarba ejtő, mégis inspiráló sokaságát: „mivel a kód nem abszolút - írja Jauch -, az adatoknak ugyanabban a nyersanyagában több üzenet is rejtőzhet, így a kód megváltoztatásának egy nem kevésbé mélyértelmű üzenet lesz az eredménye, amely eddig csak mellékzörej volt, és fordítva: egy új kód bevezetésével az előző üzenet elveszítheti jelentését. Minden kód a különböző, egymást kiegészítő nézőpontok közötti szabad választást tételez fel, amelyek közül mindegyik egyforma jogot formálhat a valóságra, ha már ezt a homályos szót vagyok kénytelen használni.” (Jauch megállapítása olyan, mintha a Sápadt tűz hermeneutikai olvasatán alapulna.) Az egyformán érvényes kódok hierarchia nélküli sokaságát joggal nevezhetjük káosznak, ám ha úgy tekintjük, mint a lehetséges válaszok sokféleségének rendszerét, amelyet nem zár rövidre egyetlen, minden kérdésre megfellebbezhetetlen választ kínáló magyarázat, talán a káosznak is meglehetnek a maga apró örömei: például az a felismerés, hogy a világ megfejtésének folyamata lezárhatatlan - s ez a felfedezés legalább annyira felszabadító, mint amennyire elszomorító élmény. „Eszedbe jutott már, hogy az effajta káosz a szépség és harmónia szerves része lehet?” - kérdi Douglas Hofstadter könyvének egy dialógusában az egyik szereplő. Ez a felfogás a legtöbb posztmodernnek nevezett írónál megtalálható (hasonló szellemű állásfoglalásokból kisebbfajta szöveggyűjtemény található Ihab Hassan (The Postmodern Turn) és Alan Wilde (Horizons of Assent) könyveiben. Ugyanez a felismerés áll a posztmodern detektívtörténetek mögött, amelyekben a rejtély megoldása épp a végső megoldás hiányának felismerése (pl. Thomas Pynchon A negyvenkilences tétel kiáltása, Robert Coover Gerald’s Party - Gerald bulija, vagy John Barth Sabbatical - Alkotószabadság című műveiben). A világ poliszémikusságának felfedezését Nabokov szereplőinél az jelenti, hogy lemondanak rögeszméikről. A Lolitában és az Adóban például az a folyamat jelzi a változást, ahogyan egy nő iránt érzett önző imádat átalakul azzá, amit jobb kifejezés híján őszinte szeretetnek vagy szerelemnek nevezhetünk. Albert Albinus, Humbert Humbert vagy Van Veen különös, rögeszmés szerelme egyébként meglepően sok rokon vonást mutat Swann Odette iránt érzett53