Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)
1993 / 2. szám - IRODALMI NAPOK - Hubay Miklós: Életveszélyes műfaj-e a napló?
naplóíró szégyentudatáról beszél a háború „pogány őrületjében. S talán nem a szégyenkezésbe torkolló önirónia mondatja Máraival, hogy ezt — például a budakeszi gyűjtőtábort — látni kell és nem elbeszélni. S nem hallatszik-e ki az iróniának (meg az öniróniának) a felhangja abból, ahogyan Kertész Imre beszámol „ugrásszerű” öröméről, hogy őt, a gyűjtőtáborban fogva tartottat, látta a Leányfaluról a lebombázott városba száguldó (negyvennégy éves) író? Az önirónia, mint az irónia változata, ha bárhol felszínre léphet, a naplóban mindenképpen. Ha a posztmodern uralkodó beszédmódja az irónia (és az önirónia), mert csak vele viselhető el a modern projektumának pátosza és összeomlása, akkor a század- és ezredvégre újra felfedezett napló — a „próza terepe”ként — talán nem véletlenül virágzik éppen most, és talán nem véletlenül minősülhet akár a Költészet, akár a Tragédia olyan műfajának, aminek az értéke a pontos fogalmazáson múlik. HUBAY MIKLÓS /Életveszélyes műn 1. A NAPLÓ: KIHÍVÁS A naplók egyik legáltalánosabb és legsajátosabb jegyét emelte ki Juhász Béla, amikor a vita bevezetőjében arról beszélt, hogy javarészt nem közeli publikálás végett íródnak. Sőt. A naplóíró munkahipotézise legtöbbször olyasmi, hogy amit papírra vet, nem kerülhet nyilvánosságra csak „majd egyszer”. Talán egy hőn remélt politikai változás után, vagy sohanapján. A végítéletkor — ha lesz. Az ilyen negatív munkahipotéziseknek (ha csakugyan a munka, és nem az úgyis mindegy inercia hipotéziséül szolgálnak) lehet lélekemelő erejük. Az a sztoikus pátosz, amellyel a halálraváló Hamlet Horatióra bízza a tanúságtételt: „To tell my story”. A napló tehát az időnek két síkját fogja be. Tárgya: a napi „hordalék”, az épp aznapi meditáció, a „végtelen napjaim menete” (Kosztolányi), ám az olvasata: majdani. Ezért van a naplóírásnak mindig valami transzcendens huzata. A kitartóan vezetett naplók legtöbbje: magányosan megvívott üdvösségdráma. Ettől is lesznek a naplók oly személyessé. Másként üzen az utókornak a fiatal, másként az agg. Kérdés, hogy a naplóvezetés stílusára is vajon nem érvényes-e az, amit a nagyszerű svéd író, Sven Delblanc — akinek műveit Csatlós János fáradhatatlanul közvetíti — ír a memoárokról: „írd meg emlékirataidat fiatalon, színesek lesznek és erőteljesek, ha igazságtalanok és szubjektívek is... írd meg öregen, amikor idillen és önsajnálaton kívül már semmid nem maradt.” (Holmi, 1992. október.) Ugyanazokról az ötvenes évekről olvashatunk Fodor András naplójában és a Máraiéban, s bár mindkettőjüknek egyformán kicsi lehetett a reménye, hogy a hazai olvasóközönség elé kerül rengeteg naplójegyzetük (talán épp ez a reménytelenség volt számukra a konok ihlet forrása), mégis, micsoda különbség van köztük hangvételben. Feledhetetlen Fodor naplójában az a jelenet, amikor sikeres vizsgája után majdnem a villa-