Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)
1993 / 3. szám - FÓRUM - Tamás Attila: Töprengés az irodalmi értékről. 6. rész
44 a dolgok általában véve is éppúgy léteznek számunkra pillanatról pillanatra való változásaik a sokaságában, mint amennyire — ha másképpen közelítjük meg őket — viszonylagos állandóságaik lassan szilárduló rendjében. És mind a két végletes megközelítésfajta kötődik még valamiképp egy idősíkhoz. (S persze átmenetek sokasága is található köztük; csak egy ezek sorában a realista stílus a maga „középszintűdnek mondható, éves-évtizedes időtávlataival.) Igaz, a kötődésnek ez a fajtája egy kicsit eltér az előbbiektől — egy fokkal közvetlenebb náluk. Azt lehetne mondani: nem valamilyen idősíknak a megjelenítésében látható, sem tárgyát, sem szemléletének határait tekintve. Inkább csak abban a „szimptóma-szerűségben” ismerhető föl a jelenléte, mely —valahogy így lehetne megfogalmazni — oksági összefüggések nyomát követve tapintható ki. Abban a tényben, hogy akarva-akaratlanul képvisel valamennyit abból az egyszeri, soha vissza nem térő korból, amelyben létrejött. Amelyben éppen ilyen és ilyen egyedi vonásokkal rendelkező—épp ilyen tárgyú, szemléletű, technikájú, anyagú — műveket hoztak akkor létre, ilyeneket éreztek valamiért fontosnak az alkotásra fogékony művészek — és talán ilyesmit érzett a közönségük is. Amikor épp ilyen alkotásra ihlető „kegyelmi pillanatok” adódtak létrehozóik számára. (Hogy ezúttal Pilinszky János szép szavait használjuk.) A maga módján az esőverte, nap szikkasztotta, szelektől porlasztott kőoszlop is magán viselheti az idő nyomait, időbeliségének, „időtartamban létezettségének” jegyeit, melyek megkülönböztetik az újabb, „simább,” érintetlenebb tárgyaktól. Már csak ezért is teljesebben képvisel művészi értékeket egy eredeti gótikus katedrális — sérüléseivel és esetleges más fogyatékosságaival egyetemben is —, mint bármilyen késői utánzat. Noha az talán pontosabban, kiszámítottabban ad testet „a művészet” arányainak is, akárcsak azoknak a törvényszerűségeknek, melyeket „a gótiká”-ból lehet tökéletes elvonatkoztatással nyerni. Nem utolsósorban éppen azért lehet teljesebb, „érvényesebb” ez az érték, mert hordozóját nem sterilen „művészet”-ként hozták létre, még csak nem is „a gótika” megtestesítésének a céljával, hanem egy kor mindennapjaiban élni kényszerült emberek számára építették azt föl más emberek, akik eleven szálak sokaságával kötődtek koruknak még egyszer újra nem teremthető formációiba. Anyagi feltételeik és technikai próbálkozásaik, hiteik és szorongásaik, általánosabb irányú tervezéseik és pillanatnyi élményeik nyomait viselve végül is magukon. A saját lét konkrétságának, minden más létezőtől való különbözésének, megformált-körülhatárolt egész voltának valamilyen érvényre jutása azért is fontossá lehet a művészetben. Hiszen a létezés legegyetemesebb tényezői közt éppúgy ott működik ez a törekvés, mint a másik, a vele ellentétes irányú, amely más tényezőkkel való kapcsolatteremtések rendszerébe kíván beilleszteni. A kapcsolatteremtések végtelenségének vágya az emberben sem föltétlenül erősebb annál a törekvésnél, hogy megőrizze—vagy talán helyesebben szólva kibontakoztatva megőrizze—önmagát. Ezért is lehet ott a művészi célok között az időfolyamatokban „megmerültség”, vagy éppen az idő-metszéspontokon való elhelyezkedés érzékeltetése. „Csupán az ódon templom a valóság” — állít szembe Weöres egy időviszonyokban mintegy érvényt nyert tárgyat olyanoknak a sokaságával, amelyek harsányságuk ellenére sem tudnak kiemelkedni efemer jelenségek halmazaiból. A vers (a Metropolis) már talán kissé didaktikus is, Mészöly Film című kisregénye viszont például anélkül hangsúlyoz valami