Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 51. (2000)
2000 / 8. szám - TANULMÁNY - Margittai Gábor: Az esszé mint arckép: arclopás és történeti önmeghatározás
17. Hans-Robert Jauss: Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja, in: Bevezetés az irodalomelméletbe. Szerk.: Dobos István, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1995., 169. (a szöveggyűjtemény jele a továbbiakban: BI.) 18. Lásd erről E. A. Poe Az ovális arckép című novelláját. 19. Jacques Derrida: Mnémoszüné. in: Pompeji 97/2-3. 20. Spengler: A Nyugat alkonya 1. Bp., 1994., 419., a szerző kiemelései. 21. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Bp., 1984., 202. 22. Bp., 203. 23. Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás, (ford.: Heil Tamás) In: Uo.: A történelem terhe. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. (szerk.: Braun Róbert) 24. Lukács György: Megjegyzések az irodalomtörténet elméletéhez, in: BI, 149. 25. Uo. 26. Rudolf Bultman: Történelem és eszkatológia. Atlantisz Kiadó, Bp., 1994., 147. 27. A homályos és misztikus Carlyle-lal, az érzékien tobzódó Paterral vagy a bölcseleti szempontból mindig kicsit felületes és alkalmi Macaulay-val szemben persze ott van például a precízen elméleti Eliot, a tájékozott, de mindent átpoetizáló Babitscsal és a kalandorkodó Szerb Antallal szemben pedig a precizitásra és teoretikusságra törekvő Halász. 28. Wellek-Warren i.m. 385. 29. „a történelmi érzék teljes értelme az, hogy a költő nemcsak saját nemzedékének legközvetlenebb vérrokona, hanem érzi és tudja, hogy az egész európai irodalom (Homérosztól kezdve) és ezen belül saját hazájának minden irodalmi alkotása, egyidejű az ő alkotásával múlt és jelen ugyanabba az egységes rendszerbe tartozik. Ez a bizonyos történelmi érzék, vagyis hogy egyfonnán reagálunk időtlenre és időszerűre és e költőnek ötvözetére: ez teszi az írót tradicionálissá. Ugyanakkor ez a történelmi érzék teszi az írót képessé arra, hogy világosan lássa a helyét az időben - éppen korszerűsége lesz ezáltal tudatosabb.” Eliot: Hagyomány és egyéniség. In: Káosz a rendben. Bp., 1981., 63. ford.: Szentkuthy Miklós. 30. „az irodalom, a világirodalom, az európai irodalom vagy egyetlen ország irodalma nem csupán egyének írásainak összessége, hanem szerves egész, rendszer, mégpedig olyan rendszer, amelyhez viszonyítva — s csakis ehhez a rendszerhez viszonyítva — van jelentősége az egyes irodalmi műveknek és egyes művészek munkáinak. Tehát létezik valami, ami független a művészettől, aminek a művész hűséggel tartozik, odaadással, aminek érdekében fel kell adnia és áldoznia önmagát, hogy megszolgálhassa és kivívhassa a maga sajátos helyét.” Eliot: A kritika hivatása. i.m. 179. ford.: Takács Ferenc 31. Lásd Eliot: Mit jelent az, hogy klasszikus? című esszéjét. 32. im. 33. Johan Huizinga: A történelem formaváltozása a XIX. század közepe óta. in: uő.: A történelem igézetében. Válogatott tanulmányok. Szerk.: Tolnai Gábor, ford.: Radnóti Miklós. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997. 34. Lm. 22. 35. Lásd Derrida Mnémoszüné ámű tanulmányát. 36. Epstein, Mihail: A kötetlen műfaj törvényei. In: Orpheusz 12., 192. 37. Babits Mihály: Petőfi. Esszék, tanulmányok. Bp., 1978., 1723. 38. Hippolyte Taine: Az angol irodalom története. Előszó, in: BI. 11,3. 39. Uo. 128. 40. Uo. 116. 41. Uo. 42. U o. 115. 43. Lukács György: Megjegyzések az irodalomtörténet elméletéhez. Lm. 148. 44. Uo. 45. „Íme egy ember: az ilyen ember, mint Goethe vagy Petőfi, hosszú vagy túlságosan rövid életén át magában hordozza emberi létünk minden lehetőségét, minden fájdalmát és minden örömét, teljesebb, mint más ember, emberebb, mint más, mintaszerűen ember, és ez a nagy bennük, és ezért tér vissza az ember újra és újra mintaszerű életükhöz. (...) Hogy’ ők átélték, egészen, létünk minden fázisát, az mélyebb és vigasztalóbb értelmet ad a mi töredékesebb életünknek is." Szerb Antal: Az író és életrajza. In: Szerb Antal: A varázsló eltöri pálcáját. Bp., 1978, 369-370., az én kiemeléseim, M. G.