Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 53. (2002)
2002 / 3. szám - TANULMÁNY - Hites Sándor: Műfaj, örökség, revízió (Jósika Miklósról)
ben, a történelemnek adott, ábrázolandó tárgyként való felfogásában keresendők, hanem éppen az ábrázolás megvalósításának a romantikus változatban is felbukkanó nehézségeiben. E nehézségekkel a romantikus változat is műfaji önreflexió során nézett szembe. Amikor a műfaj aktuális teljesítményeit övező kritikai visszhangok azt keresik e szövegekben, hogy azok mennyiben állítják ironikus távlatba a műfaj romantikus szabályrendjét, akkor voltaképpen a nyelv és a történelem viszonyára kérdeznek rá. Kulcsár-Szabó Zoltán Láng Zsoltot azért marasztalja el, mert regénye „a történelmi örökség tematizálásának” foglya maradt: „a múlt újraalkotására tett kísérletet annak nyelvi, illetve irodalmi stratégiáitól a történelmi eseményekben feltáruló összefüggések irányába tolja el”.41 S úgy véli, ezzel szemben Háy János könyve „nem osztja a műfajnak azt az illúzióját, hogy tárgyát valóban a történelemben lelheti meg, hanem hangsúlyozottan szövegek hálózatában találja önmagát, amiben a történelem is (egyszerre többféle) alakzatként jelenik meg”.42 Ezzel az állásponttal kapcsolatban nem csak azt a kérdést lehet föltenni, hogy valóban megvalósít-e a műfaj ilyesféle illúziót, hiszen e tekintetben nem indokolt arra hagyatkozni, hogy a romantika honi regényírói miként értelmezték saját vállalkozásukat. A múlt konstrukció voltára nem a metahistóriai fordulat figyelt föl először.43 Mindazonáltal, amellett, hogy nem bizonyos, a történelem a 19. század regényeiben nem éppúgy „többféle alakzatként” jelent-e meg, az is kérdéses, hogy a nyelvet és a történelmet el lehet-e a fenti módon választani. Valóban eldöntendő, elgondolandó-e a kérdés, hogy a történelmi regény a történelemről vagy pedig a nyelvről beszél? Frederic Jameson úgy látja, nincs olyan nyelvet illető megállapítás, amely ne rejtene magában történelemfilozófiát.44 Hayden White pedig úgy véli, nincsen olyan történelmi elbeszélés, amely ne lenne valamelyik retorikai alakzat iránt elkötelezett.45 A mai történelmi regény jórészt a romantika történelmi regényének nyelvéről beszél, jóllehet már nem annak nyelvét beszéli. Azzal, hogy előszeretettel épít ki szövegközi hálózatokat saját műfaji mintáival, ennek a hálózatnak az időbelisége révén e nyelv történetéről is beszél. A történelmi regény ugyanakkor már romantikus változatában is a történelemről való beszéd nyelvére, s e nyelv történetére reflektál. Hiszen e regények tárgyukat nem kis részben az 1850-es évek elejétől újra kiadott 17. századi emlékírók munkáiban lelték fel. Ilyenformán szintén számot vetettek saját eredetükkel, már a számukra is létezett egy revízió alá vont hagyomány, amelynek nyelvéről és történetéről a saját nyelvükön voltak képesek megszólalni.46 A műfaj eredetének kijelölése, illetve ennek az eredetnek a lebontása talán el sem gondolható törekvés.47 S ha így van, akkor nehezen marasztalható el egy munka azért, mert „alapvetően mégis kitart atörténelmi regény konvenciói mellett”.48 A történelem tényei iránti érdeklődés valóban a műfajhagyomány függvénye, de vélhetően nem tehertételként. Hiszen éppen Hutcheon figyelmeztet arra a paradoxonra, hogy a historiográfiai metafikció nemcsak formálisan, műfaji önreflexióként, de tematikusan, a történelmi anyagot tekintve is használja és kihasználja a műfaji mintákat.49 A műfaj létmódjával szembesülve valószínűleg a tények létmódjával is szembesülni kell.50 A műfaji identitása körüli mozgás, a műfaj önolvasásának kérdőre vonása, nem függetleníthető a történelem mibenlétének kérdésétől. A történelmi regény megí