Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 54. (2003)
2003 / 6. szám - SZEMLE - Berce Erika: Egy álműfaj dilemmái (Harkai Vass Éva: A művészetregény a 20. századi magyar irodalomban)
no Az alapfogalmak tisztázását kutatástörténeti összefoglaló és a művészregény fejlődéstörténeti áttekintése követi. A művészregények recepciótörténete sajátos kettőséget mutat. Egyrészt a világirodalom korszakain átívelő fejlődése létrehozta a maga befogadói tapasztalatokon alapuló „megegyezéses” kánonját, behatárolhatóvá vált műfajilag, másrészt nemigen létezik vonatkozó irodalma. Ez — véleményünk szerint — a művészregény alműfaj-jellegéből következik, abból a tényből, miszerint nincsenek egyértelmű kritériumai a más regénytípusoktól való elhatárolásának és megkülönböztetésének. Ez Harkai Vass Éva kutatása iránt támasztott egyik legfontosabb elvárásunk lehet. „A művészregényre irányuló vizsgálódásaim eredményeként arra az álláspontra jutottam, hogy e regénytípus a művészlét tematizálása révén (akár a történelmi, a fejlődés-vagy a lélektani regény a maga nemében) körülírható, behatárolható — megkülönböztethető — önálló regénytípusként, s hogy más regénytípusokhoz viszonyított alá- és fölérendelések helyett helyesebb e regénytípus és más alfajok átfedési felületeiről, érintkezési pontjairól beszélni” — állapítja meg. A vizsgált regénytípusra vonatkozó irodalomelméleti és — történeti kutatások elemzését követően — a különböző résztanulmányok és parciális jellegű vizsgálódásoktól eltekintve — egyetlen értékelhető művészregénytörténetet talál: a német Herbert Marcuse művét. Marcuse másél évszázad német irodalmát vizsgálva írja meg a maga művészregénytörténetét 1922-ben: a regénytípus fejlődéstörténetén belül két fő vonulatot jelöl ki, az objektív-realistát és a romantikus vonulatot, míg ezeket a fejlődésirányokat történeti szempontok alapján osztja fel, egyfajta történeti tipológiát állítva fel ezzel. Goethe, Keller és Thomas Mann művei jelentik rendszerezésének „kristályosodási pontjait”, miközben behatóan vizsgálja a művészregénynek más regénytípusokkal való kapcsolatát. Szintézise Harkai Vass Éva kutatására leginkább e „határmezsgye”- és „átfedés”-vizsgálatok szempontjából volt hatással, míg tipológiájának lévén jelentős az eltérés az összefoglalásoknak nemcsak a keletkezési idejét és módszereit tekintve, de a befogott időszelet is mintegy évszázadnyi eltolódást jelent. Marcusse a 18. század második felétől a 20. század második évtizedéig vizsgálja a német művészregény történetét, míg Harkai Vass a 20. századi magyar művészregényeket vizsgálja — csak részjelenségeit veszi át. A regénytípus (világirodalmi) történeti változatainak (a Stumr und Drangtól az ún. polihisztorikus regényig) áttekintését követően — a világirodalmi kapcsolódásokat figyelembe véve — Harkai Vass Éva felállítja a magyar irodalom alakulástörténetére is alkalmazható művészregény-tipológiáját. Ezek szerint a művészregények a következő típuscsoportokat alkothatják: a fejlődésregény-elven alapuló művészregények (egyetlen „tiszta” példájaként Füst Milán A Parnasszus felé című alkotását sorolja ide), az epizód és portré vonatkörébe tartozó művek (pl. Bródy Sándor Rembrandt, Kosztolányi Dezső Neró, a véres költő, Esti Kornél, Márai Sándor Szindbád hazamegy), a különböző stílusok vonzásában létrejövő szellemi mozgalmakat tematizáló alkotások (pl. Justh Zsigmond Művészszerelem, Kaffka Margit Állomások, Kassák Lajos Egy lélek keresi magát, Tersánszky Jenő Józsi A félbolond), a műalkotást középpontba helyező alkotások, az „ördögregények”, és a cirkusz-karnevál világát megjelenítő regények (pl. Füst Milán A sanda bohóc, Goldnágel Efráim) csoportját különbözteti meg.