Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 55. (2004)
2004 / 4. szám - TANULMÁNY - Kovács Béla Lóránt: Szerelmes trópusok (Szabó Lőrinc Amit még látott ciklusa)
tészetből fakadnak. A nagy alkotások gyakran újragondoltatják velünk mindazt, amiben biztosak voltunk, így morális meggyőződéseinket is. Önálló világot teremtenek, amelynek saját szabályai vannak, éppen ezért rajtuk kívül lévő szabályok alapján megítélhetjük, de meg nem érthetjük őket. Meggyőződésem szerint A huszonhatodik év jelentős alkotás, de nem azért, mert távol tartja magától a gyarló szenvedélyeket, hanem éppen azért, mert ábrázolja azokat, ezáltal pedig képessé tesz bennünket arra, hogy elgondolkozzunk róluk, ahogy esszéjében Francis Bacon is elgondolkodott a szerelemről. A szerelmet általában lelki jelenségnek tartjuk, vagyis olyan érzelemnek, amelyik legbelsőbb világunkat jeleníti meg számunkra és mások számára. Ez a szenvedély különféle vágyak és más lelki késztetések áttételeként jön létre. Szerelem és áttétel (Übertragung) kapcsolatát napjaink pszichológiai és irodalompszichológiai irányzatai is vizsgálják, elég itt Jacques Lacan és Shoshana Felman munkáira utalnunk. A szerelemről ugyanakkor tudnunk kell, hogy nem csupán a lélektan illetékességi körén belül gondolkodtak el róla. Ez a jelenség mindenekelőtt társas viszony, és mint ilyen, az emberek közötti érintkezések bizonyos formáit szabályozza. „A szerelmi viszonyok más viszonyoktól való különválasztása nyomán tudatosul, hogy a kódcsak egy kód’ és a szerelem irodalmilag megformált, egyenesen előírásos érzelem.”* A költészet tehát nem másolja, hanem létesíti és alakítja ezt a szenvedélyt, vagyis ha annak szabályait át akarjuk látni, azokat megérthetjük akkor is, ha mindenekelőtt a szerelmi lírát tanulmányozzuk. Dolgozatomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című kötetének első ciklusa — az Amit még látott— miként teszi elgondolhatóvá a szerelmet, mit mond erről a történetileg változó társas és lelki viszonyról, hogyan alakítja azt. Mindebből persze megtudhatunk valamit a honi költészetről, illetve az egykori és jelenlegi intim kapcsolatokról is. A ciklus vizsgálata előtt azonban rövid kitérőt kell tennem, hogy megértsük, milyen kontextusokba érkezett meg szövege, vagyis a korban miként gondolták el a szerelmet a költői alkotások. Magyar nyelven a szerelmi líra egyik első csúcsát a rokokó és a szentimentalizmus idején érte el Csokonai Vitéz Mihály és Kisfaludy Sándor költészetével. Európában a XVIII. század szerelmes irodalma fedezte föl a kommunikálhatatlanság tapasztalatát, aminek az esetében „arról a problémáról beszélünk, hogy vajon van-e vagy nincs olyan értelem az intim kapcsolatokban, amelyet pont akkor törünk szét, amikor közlés tárgyává tesszük.” A szerelem megvallása esetében közlés és információ könnyen elválhatnak egymástól, hiszen a másik fél a megvallás tényét jelentéktelennek, a közlést pedig bosszantónak érezheti. Erről ír Kisfaludy Sándor A kesergő szerelem 190. dalában: „A vad szivet irgalomra, / S tán szerelemre bírom, / És szert teszünk nyugalomra, / Ha érzelmim leírom: / Nyomorult! így gondolkoztam, / S írtam e bús verseket; / Hajh! de szörnyen csalatkoztam — / Szélnek írtam ezeket!” Kisfaludy számára világos, hogy érzései nem azért közölhetetlenek, mert egyediségük kifejezhetetlen, hanem azért, mert a kommunikációs médiumok nem feltétlenül teszik ezt lehetővé, minthogy olyan csapdákat rejtenek magukban, amelyek a vallomást annak ellenére térítik el céljától, hogy megőrzik értelmét. A szerelem tétje az indovidualizáció, ami csakis a Másikon keresztül mehet végbe, éppen ezért a partnerünkkel folytatott dialógus alapvetően meghatározza a Saját