Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 57. (2006)
2006 / 8. szám - TANULMÁNY - Eisemann György: Egy kézirat közegváltása: a konverzivitás mint olvasástapasztalat. Az Őszikék lírája
EISEMANN GYÖRGY Egy kézirat közegváltása: a konverzivitás mint olvasástapasztalat AZ ŐSZIKÉK LÍRÁJA „Hullatja levelét az idő vén fája, Terítve hatalmas rétegben alája; Én ez avart jártam; tűnődve megálltam: Egy régi levélen ezt írva találtam.” Arany: Buda halála „így kongatom most untalan E verseket - bár hangtalan.” Arany: Naturam furca expellas... Arany János Kapcsos könyvének legendája a magyar irodalomtörténet leghíresebb mediális áttevődését kódolta a beleírt költemények, különösen az Őszikék-ciklus recepciótörténetébe. A közismerten Gyulai Páltól kapott, kulccsal zárható kötet, legalábbis annak az 1877-es esztendőt követő - a nyomtatott kiadás számára a szerzőtől javarészt visszatartott, publikálásra nem engedélyezett - versegyüttese olvasásának minden újabb aktusában tovább őrzi eredendő kézirat-létének iskolai szinten sem felejteni engedett emlékezetét. (A Kapcsos könybben őrzött ciklust, melyből Arany János - bár valószínűleg készült a publikálásra - csak tizenöt művet engedett közlésre, Arany László adta ki először, már édesapja halála után.) így annak ismerete, miszerint ezen alkotás „tulajdonképpen” kézirat, a szöveghez képződött jelentéskánon bennefoglaltjává vált. A ciklus ma sem fogadható be másként, még nyomtatott verzióját kézben tartva sem, mint korábbi lejegyzésének átfordításaként, melyben a betűkészletek csak helyettesítenek egy kézírást, visszautalván tollal és ceruzával rögzített eredetükre. Az Őszikék verseinek olvasása akkor is az adott nyomdai likvidákat előző tintanyomokat feltételezi - érti hozzá a szöveg látványához -, ha az olvasó még sohasem találkozott Arany János gyöngybetűivel. Nem véletlen, hogy a kézirat emlékezetének ápolása mint az íráskép fenntartása, a kötet hatástörténetének textológiai-filológiai rétegében is gőzerővel munkál, hasonmások kiadása révén. E hasonmások közlése igen paradox helyzetet hozott létre. A nyomtatott kézirat ellentmondásos fogalmának és látványának modális különlegességét aligha szükséges részletezni. Most elég csak a vonatkozó médiumkutatások alapfokán maradva röviden jelezni, hogy a kéziratközlés lényegében azt a lírai hangot keresné vissza, mely a szöveg nyomtatott formájából immár nem hallható ki. Ezzel pedig elhárítaná a hangnak a manuscript egyediségétől immár függetlenedő képződését mint e szólamnak egy rendelkezésre álló betűkészlet recepciójából fakadó szöveghez rendelését. A kézirat és a nyomtatás olvasásának eltérő sajátosságai nyilvánvalóan a műalkotás auratikus és technikailag sokszoros.