Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 66. (2015)
2015 / 2. szám - MŰHELY - Márton László: A stádiumok dramaturgiája (Madách Imréről és művéről - A Tragédia lengyel olvasóinak)
36. S. Varga Pál, Barta János és az egzisztenciális perspektíva (Néhány szó Barta János Arany-könyvéről). In: Emlékezés..., 51. 37. Imre László, A magyar verses regény, Akadémiai Kiadó, Bp., 1990. 12. 222, 300. 38. Aczél Géza, Kassák Lajos, Akadémiai Kiadó, Bp., 1999. 159. 39. Barta János, Arany János..., 149. 40. Berta Erzsébet, Barta János szuplementumai (Jegyzetek Barta János komparatisztikai tanulmányinak margójára). In: Emlékezés..., 20. 41. Barta János, Klaniczay Tibor, Marxizmus és irodalomtudomány, Itk, 1966. 2. 249. 42. Korompay H. János, Horváth János és Barta János. In: Emlékezés..., 17. MÁRTON LÁSZLÓ A stádiumok dramaturgiája MADÁCH IMRÉRŐL ÉS MŰVÉRŐL - A TRAGÉDIA LENGYEL OLVASÓINAK Egyművű szerző. Akkor is az, ha rövid élete folyamán sokat írt. Fennmaradt tőle Az ember tragédiája — röviden: a Tragédia mellett további hat színmű és számos drámatöredék, néhány elbeszélés, tanulmány, szónoki beszéd, egy sor - romantikusan töredékes - naplójegyzet és rengeteg vers. Ám mindezek alapján, ha a Tragédiát nem írta volna meg, Madách Imre nemhogy külföldön nem vált volna ismertté, de a magyar irodalmi kánonba sem került volna be. Megmaradt volna olyan nagyműveltségű, írogató, különc vidéki nemesembernek, amilyenből igen sok volt a XIX. századi Magyarországon. Ennek a típusnak az emlékezete most is él, főleg az egy nemzedékkel fiatalabb Mikszáth Kálmán (1849-1910) és a még egy nemzedékkel későbbi Krúdy Gyula (1878-1933) írásművészetének köszönhetően, de maguk a személyek feledésbe merültek, vagy legjobb esetben helytörténeti érdekesség lett belőlük. A Tragédia nélkül Madách írói hagyatéka is ilyen Nógrád megyei, lokális érdekesség volna. Viszont a Tragédia világirodalmi rangú remekmű, és a Tragédia felől nézve Madách többi írásában is felsejlik a kifinomult érzékenység és a nagyszabású tehetség. Egyszersmind azon is elgondolkodhatunk, néha milyen bizonytalan a határvonal a zsenialitás és a dilettantizmus között, és milyen kérésén múlik, hogy valaki Luciferrel és az angyalokkal társalog-e az emberiség sorskérdéseiről vagy eltűnik két megyegyűlés között a faluszéli sárban. A XIX. századi magyar irodalomban sok olyan alkotó van, aki egy-egy jó pillanatában zseniális és az egeket ostromolja, máskor pedig reménytelenül provinciális, szűklátókörű, vagy éppen esetlen és nevetséges. Ilyennek látom a Madáchnál két nemzedékkel idősebb Berzsenyi Dánielt (1776-1836) és egy nemzedékkel korábbi Katona Józsefet (1791— 1830), de még Madách felfedezője és segítője (azonkívül az egyik legnagyobb magyar költő), Arany János (1817-1883) is ehhez a típushoz tartozik. Arany — ellentétben Madáchcsal - jól ismerte a mindinkább Pest-Budán összpontosuló irodalmi közélet működését, de ő is - akárcsak Madách - a vármegyei közéletben töltötte fiatalságát, és ott érezte igazán otthonosan magát, nem pedig pályatársai és kritikusai között.