Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 72. (2021)
2021 / 4. szám - Szemle - Lőrincz Csongor: Hangok testamentaritása? (Kovács András Ferenc: Requiem Tzimbalomra)
SZEMLE hatáseffektusokban, hanem Mozart zenéje is kiterjedt és differenciált interferenciákban keletkezett nyelvvokális és verszifikációs-strófikus struktúrákkal [vö. Manfred Hermann Schmid: Sprachliche Bedingtheit musikalischen Denkens. Gedanken zum Werk Mozarts . Mozart-Handbuch Bd. T.359-392.). KAF megidézésében a Mozart- és Csokonai-féle zenei hallás vélhetőleg nem pusztán a muzikalitás mozzanatában merül ki, hanem olyan ének létesülésében, amelyreknek a zenére adott habituális interpretációs válaszai egyúttal parciálisnak bizonyulnak a hallásban, és a másság vagy a másik potenciálisan különböző reszponzivitására apellálhatnak, így a hallás „más ének [selves] meghallásá”-vá válhat (vö. Naomi Cummings: Musical Signs and Subjectivity: Peircean Reflections , Transactions of the Charles S. Peirce Society, Summer, 1999, Vol. 35, No. 3, 452.). Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, hogy az utóbbi szerepfogalommal meglepő módon némi összetűzésbe keveredő recepciót arra emlékeztessük, hogy nem csak a teatralitás [főleg ha ennek retoricitását művileg redukálják, a prozopopeia fogalmának szűkítő használatával), hanem a zeneiség tapasztalata is elvezethet az ének osztódásához. A kötet az [Örömzene - darabokban) alcímet viseli [szemantikailag könnyen felismerhető módon a főcímet variálva), ami ugyancsak aláhúzza a 18. század második felének kontextusát: az „öröm” ismeretesen a korszak egyik legfontosabb fogalma és hívószavai a „boldogság” mellett, ennek Csokonai költészetében játszott szerepéről I. Debreczeni Attila: Csokonai, az újrakezdések költője, Debrecen, 19972). A „darabokban” kifejezés „töredékes” mellékjelentése ugyanakkor ambivalens vonást nyilvánít meg, ezek szerint itt az „örömzene" fragmentumairól, valamiféle széttagoltságáról lenne szó. Öröm és haláltudat, boldogság és elmúlás, illetve a vonatkozó előidejű gyászmunka korrelációja persze a rokokó világkép alapvető jellemzője. Affektustörténeti nézetben az „öröm” olyan központi mátrixa, sőt chiffre-je a 18. századnak, mint amilyen a „melankólia” volt a 16. században - vélhetően olyan „elragadó hatalom”ként vagy erőként, amely nem illeszthető maradéktalanul az érzések mint érzelmek szubjektivizáló-introjekciós mentalitástörténetébe (ezekhez lásd Hermann Schmitz nagy érzéselméleti- és történeti monográfiáját, Der Gefühlsraum, Bonn, 1982, 408.). Affektus mint elragadó hatalom és szubjektivitás mint introjekciós képzet feszültsége éppen költészetértelmezési összefüggésekben kardinális kérdés lehet Csokonai kapcsán, KAF kötete számára is a lírai szubjektivitás introjekciós képleteinek korlátait reflektáltathatja. A Csokonai-„kísérlet” egyik tétje tehát a költészet infigurációinak kikérdezésében állhat, előtérben a „boldogság” problémájával. [Ez a kérdéskör máshol is felbukkan a kortárs magyar irodalomban: Esterházy Péter olvasói asszociálhatnak a tematikailag analóg motívumra az Estiben, ahol többek között „a boldogság nem cselekmény” emlékezetes gnómája ragadhatta meg a figyelmüket.) A kötetben két vers is a híres Csokonai-zárlatot - „S ki boldogabb Vitéznél?" (A boldogság] - szövi be saját textúrájába ,közvetlen megszólítás formájában - „Ki boldogabb Te nálad?” - ugyancsak a verszárlatban, Fohászkodás Professzor Tzimbalomhoz, aztán a Háfiz-versben, annak protagonistáját megszólítva: „Ki boldogabb te nálad?"]. Az első KAF-versben vélhetőleg a költés nyelvi-kognitív produktivitása (Csokonai esetében: a fordulópontjellegű 1793-as év környéki pályaszakaszaiban a költő „elsősorban (...) az újonnan meglelt gondolat örömét érzékeli”, Debreczeni, /. m. 23.), a másodikban pedig a költői játék célnélkülisége a „boldogság” interpretánsa. A rokokó költészet világképében, így Csokonainál is a boldogság vagy öröm illékony jellege megidézi az elmúlás fenyegetését és szcenárióit, ami mondott 89