Alkotmány, 1917 (22. évfolyam, 2-26. szám)
1917-01-02 / 2. szám
alkotmány. 2. szám. A pártkör tagjai ezután kocsikon, autókon a Várba hajtattak a miniszterelnök üdvözlésére, A miniszterelnöknél. A nemzeti munkapárt tagjai délelőtt tizenegy órakor gróf Tisza István miniszterelnök üdvözlésére megjelentek a miniszterelnökség palotájában. Jelen voltak a párt képviselőházi és báró Jósika Sámuel, a főrendiház elnökének vezetésével a főrendiház tagjai is, a főispánok, kültagok és a kormány tagjai. Munkapárti fenyegetés. Az üdvözlő beszédet a miniszterelnökhöz Desbovács Ernő országgyűlési képviselő intézte, aki a következőket mondotta: — Nagyméltóságu Miniszterelnök Úr ! Szeretve tisztelt Barátom ! A háború harmadik újévén kifejezzük neked és a kormánynak pártunk üdvözletét. A magyar nemzet védekezik, hazáját, királyát védelmezi. A magyar nemzet régi dicsőségének legfényesebb napjai újultak meg. Hu szövetségesei egyesült erejével diadalról diadalra vitte lobogóit és végső győzelme kétes más nem lehet. A monarchia távozó külügyminiszterének elvitathatatlan érdeme, hogy megtalálta helyes útját a kezdő lépésnek. Reméljük, amint azt az igen tisztelt új külügyminiszter úr egy hírlapi nyilatkozat során már ki is jelentette, hogy a külügyminisztérium vezetésében beállott személyi változás nem jelent egyszersmind politikai irányváltozást is. A nemzeti munkapárt élénk figyelemmel, de amellett saját erejének tudatában teljes nyugalommal nézi azoknak a személyváltozásokkal kapcsolatos eseményeknek irányát, amely irány a külügyminisztérium vezetésében beállott személyi változással egyidejűleg a kettős monarchia másik állama vezető állásainak betöltésénél mutatkozik. A román betörés megpróbáltatásaiból neked, kegyelmes uram, sok kijutott. Megvádolták, hogy nem gondoskodtál Erdély határainak védelméről, hogy el lehetetett volna kerülni a betörés okozta károkat. Mi, akik körülötted állunk, tudjuk, hogy amit ember megtehetett, te mindent megtettél. És a következmények neked adtak igazat. Seregeink keresztülgázoltak Románián. A háborús károkat, csapásokat elkerülni szinte lehetetlenség. És a nemzet férfias erővel fogja elviselni ezt a csapást. — Kegyelmes uram ! Két és fél év előtt, amikor a nemzet megkezdte nagyszerű önvédelmi harcát, itt benn megszűnt a pártviszály. Régi ellenfeleink, ádáz pártpolitikai küzdelmek viselői, megértve az idő intő szavát, ha békejobbot nem is nyújtottak, fegyverszünetet kötöttek. Ez elég volt. Sajnos, a fegyverszünet végéhez közeledik. Az ellenzék újra faarcot kezdett. (?) Igazában csak a régit újította fel. Rég levitézlett vádakkal, személyes gyűlölködéssel Meg akartak buktatni, kegyelmes uram. Ott támadtak minket, ahol a legfájóbb, a szívünk tájékán, mert ellened támadtak. Alkalmat kerestek, hogy megbuktassanak, de célt nem értek el. Az országgyűlés megválasztott arra a legmagasztosabb ténykedésre, hogy te koronázzál. Ez bántott odaát egyeseket. Irigyelték. És megválasztott az országgyűlés azért, mert Magyarország összes polgárai közül téged tartott arra legméltóbbnak, a legnemesebbnek, de egyszersmind méltó elismerését fejezte ki ezzel azért az emberfeletti munkásságért, amit a háború kezdete óta a magyar nemzet jövőjének szolgálatában kifejtettél. — Kegyelmes uram ! Te visszaadtad parlamentünket önönmagának. Te megmentettél, megóvtál bennünket attól az örök szégyentől és egyúttal a halálos veszedelemtől is, hogy a világháború vihara a magyar parlamentet névszerinti szavazásokban találja. Veled voltunk a kemény pártközi harcokban, veled vagyunk most is. Az ellenzék újra harcot hirdet. Békés vitát, eszméknek nemes vetélkedését, azt igen , de személyes harcot, gyűlölködő, emésztő viszálykodást, bűnös az, aki ma felidéz és hazaáruló az, aki most téged cserbenhagy. — Ha ez ellenzék békés vitát indít, szívesen fogadjuk. De hogyha harcot kezd, olyant, mint a régi, állunk elébe. A munkapárt sem meghátrálni, sem tőled eltántorodni nem fog. Követünk a békés munkában, követünk a harcban, szívvel, hű ragaszkodással és teljes bizalommal. A jövendő óriási feladatot ró ránk. A világháború nagy szociális gazdasági és pénzügyi kérdéseket vet fel; mély meggyőződésünk, hogy ezen nagy feladatok megoldásának vezetésére a jövőben csak te vagy egyedül hivatva. Éppen ezért állunk melletted szilárdan, egységesen, megbonthatatatlanul és megyünk veled. Becsülettel, békésen dolgozva, vagy harcolva mindig, de megyünk előre és a nagy munkához a jó Isten neked, munkatársaidnak, családjaitoknak erőt, egészséget, boldog uj esztendőt adjon. (Éljenzés és taps.) Gróf Tisza István beszéde. — Kedves Barátaim ! Ha azt mondom nektek , köszönöm, hogy eljötettek, köszönöm, hogy barátságtok, bizalmatok erejével felkerestetek, azzal mindent megmondtam, amit barát a barátnak, bajtárs a bajtársnak mondhat. Egy eseménydús esztendő bezártával, egy ma még homályban előttünk álló új esztendő küszöbén találkozunk. Ha szemünk mindenekelőtt a múlt felé vet egy visszapillantást, úgy a magyar nemzet lelkét közelről érintő, a magyar nemzet sorsára mély befolyással bíró eseményeken akad meg tekintetünk. Megemlékezés Ferenc Józsefről. — Nem beszélhetünk másról, míg arról a gyászos eseményről meg nem emlékezünk, hogy ebben az évben vesztettük el azt, aki Magyarország összes királyai között legtovább uralkodott e nemzet felett és akinél nagyobb, hivatottabb gondozója, istápja, gyámolitója a magyar nemzetnek soha nem volt. (Úgy van ! Úgy van !) Immár félszázadánál több annak a megváltó szónak, amellyel a magyar nemzet Deák Ferenc ajkain át az ő királyi szivéhez szólt. Ez a királyi szív velünk volt egy félszázadon keresztül, egy bölcs és nagy királynak egész tisztult életbölcseletét az atyai szeretet egész melegével hatotta át. Jó és rossz időben együtt örült és bánkódott a nemzettel, büszkén, ha a nemzet okot adott rá, egy atya aggodalmai között, amidőn a nemzet viselkedése (!) veszéllyel fenyegetett, bennünket; az ő gondozó, az ő őrködő keze volt ott körülöttünk és higyjétek meg nekem, vrziek idők, amikor csak az ő őrködő keze tartott ény szélén vissza bennünket. (Úgy vsa, 1 !) Fáj nekünk, hogy elvesztettük, de a fájdalomnál a hála az isteni gondvis^ ■ hogy nekünk adta és ilyen hosszú időn át n.. ^vdtta őt és meghatott hála az isteni gondviselő unt azért is, hogy az ő elvesztése feletti gyászt s fájdalomnak a jövők feletti kinzó aggodalom nem kell párosulnia. — Én tanúbizonysés Hetek róla, hogy utolsó éveit megaranyozta az a tudat, hogy teljes bizalommal tekinthet utódjára. Mindaz, amit az utolsó hetek és hónapok alatt látott és tapasztalt a nemzet, bizonyára arra indíthat bennünket is, hogy teljes hittel, teljes bizalommal, a legszebb reményekkel tekinthessünk a jövőbe. (Úgy van.!) — A lefolyt koronázás lélekemelő emlékeivel gazdagabban, engedjétek meg nekem, hogy röviden fussak át a koronázással kapcsolatos azon zavaró incidens felett, amelyről tisztelt szónokotok megemlékezett. 1 * -4 nádorhelyettes-választás. — Kedves Barátaim! Köszönöm nektek a férfias érzésnek azt az egész hevét és melegét, amely a ti lelketekből felém csapott e zavaró incidens alkalmából, de engedjétek meg, hogy átadjam azt a jól érdemelt feledésnek. Én azt hiszem, hogy ez az elfogultság, ez a visszatetsző jelenség nagyon korlátolt körre szorítkozott. (Igaz! Úgy van !) Én azt hiszem, hogy az egész nemzet nagy zömének hangulatával az fér össze, ha ezzel a dologgal nem foglalkozunk. Én csak két tényt akarok emlékezetünkben felidézni, az egyik az, hogy azokat az erősebb rendszabályokat, amelyek ezt az elfogultságot előidézték, nem kedvtelésből alkalmaztam. Alkalmaznom kellett egy végsőkig kiélesedett kényszerhelyzetben, alkalmaznom kellett a magyar nemzet érdekében. Akkor is kellemetlen, nehéz kötelességnek tartottam, annak tartom ma is, amelyre azonban a teljesített kötelességnek nyugodt öntudatával tekinthetek vissza. A másik, amit mondani akarok, az, hogy talán több mint három évtizedes közpálya után joggal mutathatok reá, hogy a személyemmel vonatkozásban álló minden kérdést a legridegebben a közérdek szempontjából mérlegeltem. Talán utalhatok reá, hogy azt a szempontot soha nem ismertem egész közéletemben, hogy az én egyéni érdekem, az én egyéni kedvtelésem kielégítést nyer-e. Személyemet előtérbe egész életem alatt talán kétszer, vagy háromszor helyeztem, olyankor, amikor egy-egy elveszettnek látszó és nem egyszer elveszettnek is bizonyuló pozíciót kellett megvédenem. — Nos, tisztelt Barátaim, ha most tőlem nem függő körülmények úgy alakultak, hogy természetszerűleg nekem jutott egy általam eléggé nem méltányolható szerencse; annak a szerepnek a betöltése, amely minden királyhű magyar ember lelkét a legmelegebb, legerősebb hullámzásba hozhatja, mondom, ha nekem jutott ez a szerencse olyankor, amidőn az volt a meggyőződésem, hogy a közügynek ennék rovására (1) ha elzárkóznám ennek a szerepnek a betöltésétől, akkor én azt hiszem, hogy van elég jogcím arra, hogy elvárjam politikai ellenfeleimtől is, miszerint ezt az eljárásomat ne kicsinyes személyes motívumoknak, hanem a közérdek szempontjának tulajdonítsák. (Általános elénk helyeslés.) — Ezek után engedjétek meg, hogy búcsút vegyek ettől a témától és kövessem t. szónokotoknak az elmúlt évben a monarchia vezető állásaiban felmerült különböző változásokról szóló fejtegetéseik (Halljuk! Halljuk!) A külügyminiszter-változás. — Az én kedves barátom, a ti szónokotok, igen helyesen konstatálta azt, hogy a külügyminiszter személyében beállt változás nem jelent rendszerváltozást. Ezzel tulajdonképpen el is mondott mindent, ami erről a kérdésről a nyilvánosság elé való. Rendszerváltozás hiányára mutat az a körülmény is, hogy azt a jelentékeny államférfiút, aki nehéz idők alatt sikeresen vezette a monarchia külügyeit, sikerült olyan felelős állásban megtartani, ahol érvényesítheti a maga nagyértékű személyes tulajdonságait hazánknak és Ausztriának javára, érvényesítheti egyenesen a külügyi kérdések megvitatása és elhatározása terén is. Ami pedig utódját illeti, nem akarok a dolognak olyan, rám nézve igen kellemes, személyes oldaláról beszélni, amely utóvégre is a közügy szempontjából nem lehet irányadó, de utalhatok az új külügyminiszter úr nyilatkozataira, amelyek úgy abban a tekintetben, hogy a külügyi politika iránya nem változik, mint abban a tekintetben hogy a dualizmusnak és paritásnak feltétlen hive és hogy mi sem áll tőle távolabb, minthogy beavatkozni próbáljon Magyarország politikai ügyeibe (Helyeslés), minden kételyt kizáró világosságot nyújtanak. jj.«« Az osztrák válságoki) .— Ami pedig az Ausztriában beállott kormányalakulást illeti, engedjétek meg, hogy szokásom ellenére saját magamat idézzem, mielőtt erről a kérdésről beszélnék és szives emlékezetetekbe idézzem azokat rövid szavakban,amiket ugyanezen a helyen egy esztendővel ezelőtt elmondottam. Teszem ez azért, mert szükségesnek látom, hogy nem ert itt, a mi baráti körünkben, de mindenütt, ahonnanetalán figyelemre méltatják szavaimat, kétségtelen beigazolást nyerjen az, hogy amit most mondok, nem pillanatnyi benyomások, a pillanatnyi helyzet okozta szükségszerűségeknek folyamata, de egész egyéniségemmel összeforrt régi meggyőződésem. — Kedves Barátaim! Már két esztendővel ezelőtt utaltam a háború tanulságaira, utaltam arra, hogy minő végzetes, esztelen, botor dolog volna feltámasztani a régi centralisztikus szellemet. (Általános helyeslés.) Ezt hangsúlyoztam teljes nyomatékkal ezelőtt egy esztendővel és azután hozzátettem : (olvassa) «Három és fél századig laborált el a monarchia azon a nehéz problémán, hogy miként illeszthesse be a magyar nemzet egész erejét a maga nagyhatalmi céljainak szolgálatába. Mindazok az uralkodók, államférfiak, akik az osztrák császári birodalom erejének kifejlesztésén fáradoztak, abba a problémába ütköztek, három és fél évszázad súlyos megpróbáltatásait, szenvedéseit hozta az reánk mindannyiunkra azért, mert a megoldást soha nem a helyes utón keresték. Egy nemzeti függetlenségünk, állami létünk romjain felépítendő nagy összbirodalom hatalma alá akarták vetni azt a nemzetet, amely soha, amíg egy magyar élni fog, egy ilyen felsőbb állami közületbe magát beleszántani nem engedi. És nem látták be azt, hogy az az erő, amit a magyar nemzet testi, lelki nagy tulajdonságai képviselnek, ott van, rendelkezésükre áll, amely percben nem hatalmi szóval akarják magukhoz szólítani, hiszen nincs magyar ember, aki át ne érezné azt, hogy a magyar nemzeti lét egy erős dunamenti nagyhatalom létezéséhez fűződik.« Azután utalva a háború tapasztalataira, így folytatta: fc (Olvassa:) «Tisztában lehetnek ezzel végre mindazok, akikben él az osztrák császárság nagyságához való hazafius ragaszkodás, egy olyan érzés. ( Kedd) 1917. január 2.