Királyi főgimnázium, Arad, 1909
Gróf Széchenyi István emlékezete Halálának 50-ik évfordulója alkalmából rendezett ifjúsági ünnepélyen elmondta SÁTOR JÓZSEF A nemzet ma Széchenyi halálának az 50-ik évfordulóját üli. Nem puszta megszokás és kegyelet idézi fel e nagy államférfiú emlékezetét. Szívünk és értelmünk egyaránt szükségét érzi, hogy a történelem fényes emlékei közül elővarázsoljuk Széchenyi ragyogó alakját, felidézzük nemzetteremtő munkáját tanulságul a jelenben és pédaadásul a jövőre. A nemzet ma ünnepel. De Széchenyi ünnepe nem lehet olcsó hangulatkeltés. Azok, akik minden Demoszthenésznél ékesebben szóló, önfeláldozó tettükkel szolgálták a hazát és virrasztani sorsa felett meg nem szűntek, inkább megszentelt áhítatot, mint üres szólamokat érdemelnek. Széchenyi emléke azokat a mélyebb erkölcsi erőket és motívumokat hozza mozgásba, amelyeket a hazaszeretet gyűjtő neve alatt ismerünk. Ma ötven esztendő után is ugyanazt a termékeny meleget érezzük, mely az ő szívéből és elméjéből életében áradt a nemzetre. Az ő édes sejtelmének valóra váltása képezi mindegyikünk álmát: „Magyarország nem volt, hanem lesz.“ A munka, a gondolat, a szenvedés eszméje vonul végig Széchenyi egész politikai pályáján. Kezdettől fogva, amióta nyilvános pályára készült, legelső kötelességének a nemzet nevelését tartotta. Nevelni akarta a nemzetét ép úgy, mint önmagát nevelte és mint saját nevelésében, ép úgy a nemzet nevelésében is az önismeretre való törekvést tartotta a legszükségesebb és a legcélravezetőbb eszmének. A „szent elégedetlenség“ tüzével