Átalvető, 2006 (57-60. szám)

2006-03-01 / 57. szám

Művelődés 41 EKOSZ-EMTE „Az élet rajongója voltam Gozsdu Elek szép szerelme Felderítetlen rejtélyeket már nem igen tartogat számunkra az irodalom. Az írók magánéletéről számtalan írás gyakran a jólértesültség látszatával szól, már semmi sem titok, legkevésbé a múzsa személye. A műveit olvasó azonnal rávágja Csokonai neve után, hogy Lilla, Petőfi maga kürtöli világgá Júliája nevét, Ady ma­gánéletének szerelmi háromszögét a kíváncsi Budapest, nem kímél­ve Léda személyét, a kávéházakban tárgyalta ki. És Gozsdu múzsá­ja? Ki az a Gozsdu?-kérdez vissza a műveit olvasó. A századforduló évtizedeiben vagyunk, az irodalom, a művé­szetek minden ága a megújulás útján halad, a hagyományos műfa­jok mellett újak tűnnek fel. Új téma az emberi lélek rejtelmeinek fel­tárása, bemutatása, a kifejezésmód a merész megoldásokat kedveli. Az írók minden régit megtagadva újítani akarnak művészetükben, életmódjukban egyaránt. A sok új irodalmi kiadvány, az írói csopor­tosulások, a kávéházi életformával együtt járó beszélgetések, mind az új utak kereséséről szólnak. Ebben a világban él a jogász végzettségű hírlapíró, szerkesztő, novellista, regényíró Gozsdu Elek, aki érzékenyen figyel mindenre. A lélektan érdekli, a férfilét csalódásai, a be nem teljesült vágyak okozta rezignáció. Az ő hősei soha nem érik el amire vágynak, át­élik, hogy az élet fájdalmas felismerésekből, lemondásból áll. „Kü­lönb embernek születtem, mint a viszonyok, melyek közé a véletlen helyezett.’’-mondja. Egyik késői méltatója így ír róla: Arca Marti­novicsra emlékeztet. Talán a magasan csukódó fehér gallérból ki­emelkedő férfifej, az uralkodó boltozatos homlok, a talányokat sej­tető sötét haj és sűrű, erős szakáll. De mégsem. Ebből az arcból két vonás hiányzik: az irónia és a ravaszság. A szájról semmit sem tu­dunk meg, bajusz takarja, de a szem árulkodik. Céltudatos ügyészi szigorral szűkül az egyik, de a bal szem feloldja a szigort, és kérdő­jelezi a céltudatot. A bal szem a világra nyitott: kereséssel és szomo­rúsággal, nyugtalansággal és lemondással, rejtett emberi fájdal­makkal. .. Ez Gozsdu Elek arca. Nagy tehetségű kortársai közül sokan csak ígéretei maradnak az irodalomnak, korán meghalnak vagy elszigetelődnek, s a magánytól szenvednek. A Váci utcai Korona kávéház asztaltársasága, Justh Zsigmond, Gozsdu legjobb barátja, Reviczky Gyula, Ambrus Zol­tán, a novellista, fiatalon, pályájuk elején mennek el. A tört lelkű Vajda János végső éveit tengeti az irodalom perifériájára szorulva, Tolnai Lajos az élet, a lélek legsötétebb mélységeit feltáró novellista lelki egyensúlyát veszti, Petelei István vidékre s a búskomorságba menekül. Az irodalmi élet napos oldalán a sikeres írókat találjuk, Bódy Sándort, Herczeg Ferencet, Mikszáthot, Gárdonyit, aki élete utolsó éveiben szintén kivonul a zajos világból egri magányába, s még naplóját is titkosírással írja, hadd törje fejét az utókor a megfej­tésén. A Nyugat egyszerűen nem vesz tudomást Gozsduról, pedig ő már túl van az írói induláson, hiszen 1880-ban megjelent első regé­nye, Az aranyhajú asszony, a sokak szerint francia hatást tükröző le­vélregény, majd 1882-ben a Köd című, melyen későbbi kritikusai Turgenyev s az orosz próza hatását érzik. 1886-ban egy novelláskö­­tete is, a Tantalusz jelenik meg. Fenyő Miksa, a Nyugat kritikusa Gozsdu új művéről, A félisten című darabjáról olyan elmarasztaló kritikát írt, hogy elvette kedvét a további írástól Felhagyott hát az írással, élte Temesváron az unalmas hétköznapokat, s végezte mun­káját a bíróságon. Mennyi akaraterejébe kerülhetett szorgalmas, gé­piesen szenvtelen főhivatalnoknak lennie, amikor mindez távol állt életműve szellemétől! Maupassan-t, Zolát, Dosztojevszkijt, Turgenyevet olvasott, világnézetét Darwin, Schopenhauer alakítot­ta, mikor mindez a köztudatnak aligha volt még része. Aztán egyszerre minden megváltozott! 1906 nyarán megismer­kedik Weisz Annával, akiben mindent megtalál, mit eddig nélkülö­zött: szellemi egymásra találást egy nővel, a boldogtalan házasélet feledését, barátságot, egy elérhetetlen boldog világot, a művésze­tekről, a lélekről szóló gondolatok kifejezési lehetőségét. így lesz a fiatal Weisz Anna a temesvári királyi főügyész életének nagy titka, melyet majd egy évszázad múlva oly kíváncsian próbál megfejteni az utókor. A kettőjük levelezését csak egy-két évtizede ismeri az iro­dalmi közvélemény, nyugodtan mondhatjuk, szenzációt jelentett a közreadása. Gozsdu és Weisz Anna levelezése művészi alkotás, hiszen az író a levélfolyamba történeteket iktat, elbeszél. Lebilincselően érdekes Feszty Árpád, a Feszty-körkép festőjének és Jászai Marinak a törté­nete, melyet Gozsdu belülről ismert, hiszen a festő közeli barátja volt. A két művész szerelmi története a tragikus mozzanatokat sem nélkülözi, mindezt Gozsdu drámai erővel rajzolja meg az Annához írott egyik levelében. Értekezik, művészi tárgyú esszéket ír elmé­lyült gonddal. E levelezés kordokumentum, egy polgári életformát belülről láttató leírás. Feltárul a századforduló Temesvárénak rajza, ennek a különös, európai rangú városnak a magyaros-németes pol­gári hagyománya, az asszimilálódó zsidó polgárság életvitele, sze­repe. Ez a város halad Európával, közvilágítása, telefonhálózata, színháza van. Anna ebben a városban hoz létre házában, kertjében egy olyan mesevilágot, melyben a fákról, virágokról, művészetek­ről folytatott beszélgetések Gozsdunak magát az életet jelentik. Az író szépségkultuszának kialakulására hatással volt Baudelaire, nem véletlen, hogy a Szépség és a Szerelem egyaránt szerepet játszik a kapcsolatban, melynek minden érzelmi mélységét feltárják a leve­lek, tudatosan válva két ember regényévé. A mindennapi találkozásokat, a kettőjük hangulatát újraélve, ér­zelmeiket szinte atomjaira bontva-elemezve, a ki nem mondott sza­vakra is reagálva, érzelmi hullámzásaikat is követve fogalmazód­nak a levelek, főleg éjszaka, zömmel Gozsdu tollából. Az író bizo­nyára az utókorra is gondolva lemásolja a szép elefántcsont színű papírra az eredetieket. A kultúra napi eseményei, a világ jelenségei egy valódi művelődéstörténeti enciklopédiává állnak össze, tükröz­ve a levélírók személyiségét, ugyanakkor a századelőt, Európát s benne Magyarországot, Temesvárt, de Bécset, Velencét is. „Talán még írói - drámaírói leckékre is lelhetünk a kötetnyi üze­netek soraiban” - véli Pongrácz P. Mária, a leveleket közreadó kötet egyik szerkesztője. Temesváron Pongrácz P. Mária, Pakson, az előbbitől teljesen függetlenül, Gutai István foglalkozott a levelek­ből írandó dráma gondolatával, felismerve, hogy olyan levélregény ez, mely színpadra kívánkozik. Megérezték, hogy az öregedő Gozsdu számára Anna megpillantása a temesvári tiszti kaszinó nyá­ri kertjében olyan csodák sorozatát indítja el, mely megnyitja szá­mára az utat az álomvilágba, a mesébe, ahova műveinek hősei hasz­talan vágyakoztak. Ennek az álomnak azonban törvényszerűen vé­get kell érnie, mikor a világ igazi arcát megmutatja. Háború lesz, mely mindent elsodor, felkavarja a mocskot egy romba döntött vilá­got hagyva maga után. Ennek drámaiságát érezte meg Gutai István hősei sorsában, színpadra alkalmazva a Gozsdu-Weisz Anna levele­ket. Ezek a levelek a múltból üzennek a ma emberének, egy letűnt vi­lágot, egy Atlantiszt idéznek, egy száz évvel ezelőtti erkölcsiségről adnak képet, amikor még volt jelentése a morálnak, kultúrának, szépségnek. „A szépségben való gyönyörködés mindig imádkozást jelent” írja Gozsdu a rózsa csodálatáról. „Maga-­biztos vagyok ben­­ne-csak a szépségeket fogja látni, a szépségekre szomjas lelke nem veszi észre a törpe utódokat és a piszkot” A levelek terjedelme az idő előrehaladtával, ahogy Anna és Gozsdu közelebb kerülnek egymáshoz-egyre nő, mélyül gondolati­sága, témája gazdagodik. Kedvelik a zenét, Carl M. v. Weber zenéje vissza-visszatér, a Felhívás táncra (keringőre) szinte szimbólummá válik. Irodalmi érdeklődésük nem csupán az európai forrásokra ter­jed ki, olvasmányélményeiket megosztják egymással. Gozsdu Trisztán és Izolda történetét meséli, értelmezi a kelta kultúrát Anná­nak, de öltözködésről, divatról is ír, dicséri Anna ízlését. Talán Gozsdu minden igyekezetének forrása következő monda­tában rejlik: ’’Homályos és misztikus a lélek élete, és boldog az, aki egy másik léleknek fölfedheti lelkének titkait.” Pongrácz P. Mária, ki maga is foglalkozott egy dráma megírásá­nak gondolatával a levelek alapján, a következőket írta a Gutai mun­kájáról: ”A levélregényben ott lüktet a színpadi mű, a párbeszédek és a monológok úgymond készen állnak, valósággal ki­kívánkoznak a zárt kötetből. A szöveg muzsikál, a leírások láttatják a történet terét,

Next