Athenaeum, 1840/2. félév
1840-08-02 / 10. szám
149 150 bért, a’ multat sajnálják, ’s a’ jelent meg nem érdemlik. ’S újra eviczkél a’ szív, melly töretlen korlátot viselni, ’s alkalmatlan magának törvényt adni. Angol lord kemény mint a’ szírt, franczia nő érzékeny, és lágy mint a’ szivacs, erkölcsi kihágás mint némi apróság, mellyet csak itt ott régi pap dorgál, ’s a’ szint kiegészíti , az asszonyok’ küzködése a’ természet’ határai ellen — ők tisztán kimondva nem akarnak asszonyok lenni. Van-e ártalmasabb olvasmány ezen regényeknél? nem rontják-e meg az Hiedelmet is ? Valóban égben földön felbomlik minden , ha azon szív uralkodik, mellyet sok új regény fest, mert illy szív, nem férhet meg emberi társaságban. De tegyük a’ regények mind nem ártanak a’ jó erkölcsnek; még is az ízlést megrontják , ’s a’ költészet’ gátjául vannak. Mi tetszik a’ regényekben? Nem a’ tiszta szépség, hanem a’ kecses, mellyel el vannak öntve, az ingerlő, mellyel a’ körülmények’ szövetje az olvasót tartja. Mi lesz vége? e’ kérdés hajtja az olvasót, ’s hasztalanúl tárja ki elünkbe a’ költő’ elméjének minden virányait, csörgedezted képzelődésének minden patakjait, mi nem látunk, nem hallunk, csak azt tudakozzuk: mi lesz vége? Ha míg oktató székbe ül a’ költő, ’s egyet hákog, mi már kiáltunk fülébe : mi lesz vége ? ’s ha rögtön nem felel, ott hagyjuk ! Innen van, hogy az egyszerű szép unalmas nekünk, ’s az oktató könyvek f elaltatnak. Azonban ne búsuljunk, tudomány, és ízlés nem szunyadnak el, ’s mi egyedröl csak ollykor áll, az emberiségről mindig igaz, hogy kovácsa a’ maga szerencséjének. De azért ne tegyük keresztbe karjainkat! Hunfalvi. Ó és új. Mindegy : régi vagy új, csak igaz legyen. Ám a’ különbség Más ; a’ régire új újra meg a ruha kell. Egy van, az eszme, örök; ’s ki tesz újjá őt, ki hitelt nyom Újra, azé nem meghalni való tudomány. A’ Kedves’ hűsége. Kis kertemben egy hűs csermely folydogál, Gyepes partján egy szomorú fűzfa áll ; A’ szomorú fűz’ árnyában kis lakom , Kis lakomon rózsám felé ablakom; Ablakomra könyököltem ma délest, Várva vártam, hogy meglássam a’ kedvest. De a’ kedvest felém nézni nem láttam , ölt ennek az oka, el nem találtam. Ajtajához lopakodva csendesen , Beteg-e vagy bármi baja , meglesem; Nem beteg, nincs semmi baja — enyeleg ! Körűlé a’ tevis úrfi édeleg. Mirházy. Kor és nagyság. Hagyd a’ kort mint megy ; nincs egyesnek kora, ám van Egyese a’ kornak, kit követ a’ sokaság. Más sors a’ bölcsé; szíve nyugton ver, feje alkot. Hogy művé éljen utóbb, ő maga meghal előbb. Erdélyi. Már le a áldozat. (Vége.) m. Pest jan. 13. 1809. Szegény barátom! Luized örökre boldogtalan. Luized mondom, mert olly szivet jegygyűrű el nem idegenít. Őt csak első választott leírhatja; és az, te valál. A’ tábornok’ termeiben egy hallgatag angyal járt, kinek földi része gépileg játszá a’ házi nőt; de túlvágyó lelke, szenvedő álom’ rácsaiba zárkozék, mellyeken belől, király, csak te vagy. Azonban bűvös országod szétfoszlott; az ép álom’ békéje kegyetlenül eltépeték, ’s halvány Luizéd, ki ez egygyel hirt, kirabolva, minden nélkül áll... Azonban lásd magvából kifejteni az eseményt; elbeszélésemben nem zavarlak össze. Leveled’, mellynek átadásával megbíztál, kárhoztatám. Hártyátlan seben minden érintéstől vér serkel, pedig ha kiújult elmérgesedik a’ fájdalom. ’S mert tudtam, hogy felszakadt tölgy’ maradványgyökéből csak hosszú sorvadás szí életet, néhány napig nem akarám átadni. Fájdalom, hajlékonyabban szerettelek titeket mint kell vala. — Egy napon francziaügyi hadtanácsba hivaték a’ tábornok, ’s távollétében adám Luiznek bucsuhangjaidat. Ártatlan keble kimondhatlanúl megindult. Többször félbeszakasztá az olvasást, hogy lélekzetét megtartsa. Szivére, elfolyó hajába kulcsoló önkénytelen kezeit, mellyek iratodat folyvást szoríták. Öntudatlanul tévelygett hangos termeiben, isten’ nevét sikoltva szüntelen, és a’ tiédet. A’ száraz padlókon könyvi jelelék lévutait, meleg párában szállva az örömtelen falakra, mintha meg akarnák népesítni szótalan lakát. Egészen 10 *