Révay József szerk.: Athenaeum 1944. Új folyam 30. kötet (Budapest, 1944)
1-2. szám - Lengyel Lajos: Tragikum és mártírium
típusokból fogjuk ugyan kielemezni, de mind a kettőt úgy tekintjük, mint a művészi alkotástól független, azt megelőző élménylényegeket. II. Habár a tragikus sorsot a mártírsorssal néha maguk az alkotóművészek is összetévesztik, mégis könnyen meg lehet, állapítani a már a közönséges nyelvhasználatból is kitetsző különbséget. Az összetévesztésnek az alapja az a néhány közös vonás, amely kétségtelenül mind a kettőnél szembeszökő, de éppen ezért nem alkotja egyiknek a sajátos megkülönböztető mozzanatát sem. A szenvedés nagy arányai és erős intenzitása mind a tragikus, mind a mártírsorsra eljegyzett embernek előkelő osztályrésze. A szenvedélynek meglehetősen magas foka is megtalálható bennük. Mind a kettő erős hittel küzd, s küzdelmüknek vége hirtelen katasztrófaszerűen következik be. Csakhogy az egyiknek a hite szükségszerűen összetörik akkor is, ha életben marad, s a halál csak jótékony befejezése küzdelmének; a másiké töretlen a halál percében is, sőt a halál éppen hitének utolsó és legnyomatékosabb bizonyságtétele, tanúsága. Ez a jellegzetes különbség a két hős sorsa között. Katona Bánk Jeánjának küzdelme éppúgy katasztrófaszerűen fejeződik be, mint a szigetvári hősé, csakhogy az egyik azzal a tudattal marad életben életének romjai fölött, hogy hiába küzdött és jogtalanul cselekedett, a másik meg azzal a tudattal hal meg, hogy halálával megváltotta a magyarságot. Ezért nem lehet a Zrínyi hősi küzdelme tragédia tárgya. Jókai éppen a Szigetvári vértanúkkal mutatta meg legvilágosabban, hogy egész lényétől mennyire távol áll a tragikus egységesítés, az élet tragikus felfogása; ő a maga töretlen hitével csak diadalmaskodó harcosokat és hittel meghaló mártírokat tudott ábrázolni, de tragikus hősöket, tragikus sorsot nem. Ebből és hasonló esetekből azt következtethetjük, hogy a költő lelkialkatában kell lennie bizonyos hasadásnak, amelynél fogva hajlik az erkölcsi szkepticizmusra. Mert a tragédiaköltő lelkén mindig valami erkölcsi és pedig valláserkölcsi szkepszis rágódik. Nem, véletlenül esik össze időben a görög szellem fejlődésének a történetében a tragédia felvirágzása és a szofisták ismeretelméleti és erkölcsi szkepticizmusa. A középkor nem termett tragédiát, csak legendát, viszont az újkor megteremtette a modern tragédiát. A tragédiából éppenúgy a hitetlenség szava szól, mint a legendából a vértanúságra kész hité. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tragédiaköltőnek nincs élénk etikai érzéke, sőt a legkínzóbb és legélesebb lelkiismeretet éppen a tragikus életérzésű alkotóknál találjuk leggyakrabban. Azonban az ilyen alkotóknak logikai, erkölcsi és vallásos élményükben éppen lelkialkatuknál fogva kiegyenlíthetetlen ellenmondás támad s ennek az élményellenmondásnak művészi ailkotásba vetítése a tragikus sors 1*