Auróra, 1920 (1. évfolyam, 13-19. szám)
1920-07-01 / 19. szám
lása során kifejezte idevonatkozó akaratát. A törvényjavaslat akkori tárgyalása során a képviselőház munkásügyi bizottsága 1907 január hó 11-én Giesswein Sándor elnöklése alatt határozati javaslatot fogadott el, amellyel felhívta a földművelésügyi kormányt, hogy a mezőgazdasági munkásoknak és cselédeknek betegség és baleset esetére való kötelező biztosítása iránt törvényjavaslatot készítsen és ezt lehetőleg a közeljövőben terjessze a képviselőház elé. A képviselőház pénzügyi bizottsága a munkásügyi bizottság határozati javaslatáhozkészsége sem hozzájárult és ajánlta azt elfogadásra. Ugyancsak a pénzügyi bizottság «örömmel vette tudomásul» a kereskedelemügyi miniszternek azt a bejelentését, hogy az ipari munkások rokkantság és aggkár esetére való biztosításának rendezése iránt mielőbb törvényjavaslatot fog a Ház elé terjeszteni. Bár a bizottságok határozati javaslatát a törvényhozás országos határozattá emelte, ebből mégsem lett semmi, sőt még kezdeményező lépés sem történt, holott e kérdés megoldása ma már alig odázható el anélkül, hogy abból nagyobb bajok ne származzanak. Hatéves háborús pusztítás után, amikor a halál a legnagyobb rendeket ép a mezőgazdasági érdekeltség sorában vágta, a mezőgazdasági munkások egészségügyének rendezése elengedhetetlen. A kérdés sürgős, azonnali rendezését követeli a józan szociális belátás mellett a magasabb állami érdek is, amely hathatósan követeli e színmagyar népesség egészségének megóvását, regenerálását. A megoldás annál könnyebb most, mert a mezőgazdasági érdekeltség ma a biztosításból rá eső terheket el is tudja viselni. Fontos a mezőgazdasági munkások biztosításának megoldása azért is, mert az elrablott magyar területen alakult utódállamok e kérdést már jórészt rendezték, holott nekünk kellene elől járni e téren, hogy itt is többet nyújtsunk dolgozó magyar népünknek, mint amit nyújtanak szomszédaink. De fontos a mezőgazdasági munkások biztosítási kérdésének megoldása azért is, mert e néprétegnek a biztosításba való bevonása az ipari munkásbiztosítás sok nagy baját megszüntetné. A mezőgazdasági munkásoknak a biztosításba való bevonása kihatással lenne az egész magyar közegészségügyre, orvost lehetne alkalmazni ott is, ahol ma az orvosnak megélhetést biztosítani nem, vagy csak alig lehet, növesztené a kis pénztárak biztosított taglétszámát, ami által azok valósággal szociálpolitikai, egészségügyi intézménnyé válnának, s megszüntetné azt a viszszásságot, hogy a mezőgazdasági munkás betegségének gyógyítását úgy érje el, hogy ipari alkalmazást vállal, hogy ezáltal pénztári tagságot szerezvén, néhány napi, esetleg néhány heti munkavállalás alapján ingyenes gyógykezelésre s ellátásra való joghoz jusson. Aki tudja, hogy a magyar népesség csaknem 50%-a meghal anélkül, hogy orvos kezelte volna, aki tudja, hogy a meghaltak 50%-ánál a halál beálltát nem hivatásos halottkém konstatálja, s aki tudja, hogy a jó, tiszta levegőn, egészséges táplálkozás mellett dolgozó magyar mezőgazdasági munkás halálozási arányszáma jóval nagyobb, mint a füstös, kormos gyári levegőben dolgozó, városi tömeglakásban lakó ipari munkásé, annak feltétlenül követelnie kell a kötelező biztosításnak a mezőgazdasági munkásokra való kiterjesztését.