Az Én Ujságom, 1931. január-szeptember (42. évfolyam, 1-40. szám)
1931-01-01 / 1. szám
ELSŐ FEJEZET Milyen hírt hoznak a fecskék?. Az őserdőben csend volt. Déli pihenés. A nap melegen, kicsit nagyon is melegen sütött és mindenki elbújt aludni. Még arra is lusta volt a legtöbb majom úrfi és majomkisasszony, hogy megvakarja a hátát, ha valami légy tévedt oda. Inkább hagyták. A krokodilus nyakig ült a vízben, csak a száját emelteki a levegőre s lihegett így is. Az óriáskígyó olyan bágyadt volt, hogy fel lehetett volna tekerni kötélnek. A lajhár pedig csak lógott egy ágról, meg sem moccant. Még a levelek is lusták voltak mozogni, egyetlen fűszálacska sem rezzent a véghetetlen nagy csendességben. Bubu szép háza előtt, melyet Maki elütött a számára, csinos veranda ékeskedett. Ezen a verandán üldögélt ebéd után a társaság. Meglehetősen sokan voltak. Először is Bubu, a vendéglátó házigazda, bájos feleségével, Mamival, azután Bubu szülei és öccse, Mumi szülei meg két öccse, valamint Bubu legjobb barátja, hűséges utazótársa, Maki, szintén családostól. A kisebb majomgyermekek illedelmesen és szerényen a veranda fedele alatt, a gerendán üldögéltek, mert a számukra már nem jutott szék. Oda nyújtott fel nekik Bubu, a jószívű házigazda, egy-egy banánt, narancsot, datolyaságat az ormányával: — Nesztek, kis majmok, majszoljatok! Amint ott ültek elégedetten és csendesen, — ők is bágyadtak voltak a nagy melegtől is, de még a kitűnő ebédtől is, amit Mumi tálalt fel az előbb a számukra — egyszerre csak felrepültek az asztalról az ott heverő maradéklevelek, banánhéjak, datolyamagok. Muki, aki kissé elszunyókált, riadtan kapta fel a fejét. Mi az? Szélvihar tört ki? De aztán kitűnt, hogy csak Bubu édesanyja sóhajtott akkorát és két fülével megtörölgette a szemét. Nyomban utána észrevette Muki, hogy az ő mamája is sóhajt, ha nem is ilyen nagyot, mert nincs neki akkora tüdeje, miután nem elefánt volt, hanem majom, de éppen olyan szomorúan és keservesen, mint Bábu mamája. Muki rendkívül éleseszű fiatalember létére azonnal tudta, miről van szó. De ha ő tudta is, mások úgy látszik, nem tudták, mert Mumi egyik öccse megkérdezte: — Miért ásított olyan nagyot ez a két néni? — Nem ásítottam én, — mondta Buba mamája — dehogy ásítottam, kedves kis elefántgyerek! Hanem arra gondoltam, hogy mi milyen kényelmesen, jókedvűen, békében üldögélünk itt, az én szegény,kedves Csoszi leánykám pedig ki tudja, hol van, ki tudja, milyen sorsban! Arra gondoltam, hogy az egész család együtt van, csak ő hiányzik. — Én ásítottam, — csodálkozott Muki mamája. — Dehogy ásítottam én! Hanem az jutott az eszembe, hogy annyit ettüid ebédre, hogy majdnem kipukkadtunk, s én szegény Büki fiamnak pedig jutott-e legalább egy kis lyukas mogyoró, ha egye nem? És hogy a mi családunk is egy van teljes számban, csak ő hiányzik . . . Muki felemelte a fejét és Bubura nzett, Bubu is felemelte a fejét és Mukira nézett. Aztán mind a ketten bólintottak. Ők azonnal megértették egymást. Sokszor beszéltek ők már erről a szomorú dologról. Nem sokkal azután, hogy tavaly hosszú európai tanulmányútjukról hazatértek, történt, hogy egy Zsák nevű ember, aki valaha soffőr volt és Buhunak is sok bosszúságot szerzett. NÉMET NYELVŰ, MAGYAR SZELLEMI LAP A MEIN DEUTSCHER EREDN.