Az Én Ujságom, 1938-1939 (50. évfolyam, 1-52. szám)
1938-10-02 / 1. szám
Kedvesjittekek! Isten hozott valamennyieteket, itt minálunk, Az Én Újságom—Tündérvásár táborában! Szeretettel köszöntöm úgy a régi kis olvasókat, mint az újakat! Bizonyára kedves meglepetés lesz mindannyiatok számára lapunk új köntöse, finomabb papirosa és szebb nyomása! De ezek csak külsőségek, a lap igazi értékét gyönyörű tartalma adja majd meg. Mert itt találjátok mindjárt Medveczky Bella néni szívrehatóan szép regényét, A KIS ÖSSZEESKÜVŐKET és ugyancsak itt találjátok a másik folytatásos elbeszélést, mely két pompás amerikai gyermekről szól, egy kis fiúról és egy kislányról, akikről kisül... Jaj, most majdnem elárultam, hogy mi is sül ki róluk. De hát az meglepetés és ti majd, magatok olvassátok. És hogy mi minden lesz még a lapban? Tele kellene vele vele írnom két oldalt ir: fel akarnám sorolni azt a sok mesét, elbeszélést, színdarabot, verset, játékot, foglalkoztatót és hasznos tudnivalót, torna- és sportcikket és még azt a sok egyebet, amivel kedveskedni akarunk nektek és meg akarunk lepni bennetemet, kis kedvenceink! Viszonzásul — mint máskor is — most is csak azt kérjük tőletek, hogy hű kis pajtásai legyetek Az Én Újságom—Tündérvásárnak! Lapunk 15. oldalán soroljuk az Én Újságom—Tündérvásár ajándékkönyveit. Olvassátok el figyelmesen és mutassátok meg kedves szüleiteknek is. Lapunk előfizetési díjának beküldésére befizetési lapot mellékelünk. Akinek előfizetése még nem járt volna le, adja át a befizetési lapot egyik pajtásának és ajánlja szeretetébe Az Én Újságomat. Az Én Újságom—Tündérvásár előfizetési díja: negyedévre, egy ajándékkönyvvel együtt 2 pengő, félévre két ajándékkönyvvel együtt 1 pengő. Szeretettel vár A szerkesztő néni. A szelíd gesztenye mondája Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, annak meg két fia. Az idősebbet Bertalannak hívták, a fiatalabbat Domokosnak. Mind a kettő szorgalmas, dolgos legény volt, csak éppen Bertalannak az volt a hibája, hogy kicsi korától fogva nagyon irigy volt. Akármit is kapott Domokos, bizony Bertalan irigyelte tőle. Még a kenyeret, amit édesanyjuk szelt nekik, azt is mérlegre tette és ha úgy találta, hogy Domokos kenyere egy kicsit nehezebb az övénél, hát azért is haragudott. Szerencsére, annál jobb szívű volt az öccse, aki ilyenkor szó nélkül cserélt vele, úgyhogy Bertalannak nem volt oka sokáig neheztelni. Volt nekik egy gyönyörű szép gyümölcsöskertjük, amelyet még az öregapjuk ültetett. Csak egy furcsaság volt a kertben, az, hogy míg az egyik fele tele volt ültetve szebbnél-szebb gyümölcsfákkal, a kert másik felében nem állt egyéb, mint egy hatalmas, terebélyes vadgesztenyefa. Mikor pedig édesapjuk meghalt és a két fiúnak osztozkodni kellett az örökségen, hát Bertalan mentén úgy rendelkezett, hogy a kertnek az a fele legyen az övé, ahol a sok gyümölcsfa áll, míg övesének azt a részt adta, melynek egyetlen ékessége a magányos vadgesztenyefa volt. És hogy Domokos semmi jogot se formálhasson az ő kertrészére, hát menten erős deszkakerítést is vont a jussa körül, úgyhogy a fiatalabb fiú most már csak a kerítésen keresztül nézhette, hogy milyen gyönyörűen piroslik a cseresznye odaát, sárgállik a barack, kékül a szilva és aranyosan mosolyog az alma, meg a körte. Bizony, bizony néha nagy volt a keserűség Domokos szívében, annál is inkább, mert Bertalannak soha eszébe se jutott, hogy még egy marokra való gyümölccsel is megkínálja öccsét. Inkább a piacra vitte eladni a felesleget s így napról-napra jobb sorsba került, mig szegény Domokosra nehéz idők jártak. Szomszédai sokszor bíztatták, hogy adja el a hatalmas vadgesztenyefát, aminek semmi hasznát nem látja. A fa törzséért sok pénzt adnának a kereskedők és Domokos jó időre elvetné magától az élet gondját. De a fiú csak fejét rázta: — Nem tudnék megválni ettől a fától, mert akkor attól a kis Mária-képtől is el kellete válnom, amely ott van rajta. Édesanyám, ha elment a gesztenyefa alatt, mindig megállt egy kis imádságra és engem is arra tanított, hogy bizakodón nézzek fel az Istenanya képére és imádkozzak hozzá. És Domokos csak annál is inkább ragaszkodott a vadgesztenyefához, minél nehezebb lett az életsora. Hiszen annál több volt az imádkoznivalója és igazi megnyugvást csak akkor talált, ha letérdelhetett az Istenanya képe elé s ott önthette ki lelke minden bántatát. Egy napon aztán csodálatos dolog történt meg vele. Talán a nagy meleg tette, vagy valami káprázat hódította el, mert ahogy a gyepen elpihent, aludt is, meg nem is, akkor úgy látta, hogy az Istenanya kilép a képkeretéből, kicsit jön-megy a kertben, majd finom ujjaival meg-skaparja a vadgesztenye törzsét, úgy, hogy a háncs