Az Ujság, 1904. június/1 (2. évfolyam, 151-165. szám)
1904-06-07 / 157. szám
1904. június 7. ________AZ ÚJSÁG _______ László lovag, Eltz Alfréd, Hofmann Ferencz, Kienmann Imre, Krupp Artur, Oppenheimer Lajos báró, Pergelt Antal dr., Schneider Ernő, Zacsek János dr., Zehetmayr János és Zschokke Ármin dr. prelátus, Goluchowski gróf közös külügyminiszter, Müller László osztályfőnök, Jettel Emil és Tallián Dénes udvari és miniszteri tanácsosok, Pitreich Henrik lovag táborszernagy, közös hadügyminiszter, Jekelfalussy Lajos táborszernagy osztályfőnök, Meixner Hugó ezredes, Klingsper Guidó báró őrnagy, szárnysegéd és Toldalaghy Zsigmond gróf főhadnagy; Kuchinka József tengerészeti biztos és Sényi Péter sorhajóhadnagy; Burián István báró közös pénzügyminiszter, Thallóczy Lajos osztályfőnök és Szalay László min. tanácsos; Plener Ernő, a legfőbb közös számvevőszék elnöke, Zawadil József udv. tanácsos, Tisza István gróf miniszterelnök ; a legmagasabb kíséret tagjai: Liechtenstein herczeg lovassági tábornok első főudvarmester, Bolfras táborszernagy főhadsegéd, Apponyi Lajos gróf magyarországi udvarnagy, König osztályfőnök, Kerzl dr. udv. tanácsos udvari orvos, Dietrichstein herczeg ezredes, Apor báró őrnagy és Driancourt őrnagy szárnysegédek, Huber korvettkapitány, Margutti százados, Soukoup és Brezovay testőrkapitányok, Szentmiklóssy hadnagy és a várőrség parancsnoka, összesen 81 személy. Az ebéd után a király cerclet tartott, melynek folyamán először is Széli és Jaworski elnökökkel beszélgetett hosszasan. Majd Pitreich hadügyminiszterhez fordult s üdvözölte a delegáczióban folytatott eredményes működéséért. — Ön ismét babérokat aratott, — fejezte be a beszélgetést a király. Falle Miksának előadói tevékenységéért fejezte ki elismerését ő felsége. Rosenberg Gyula és Teleki Sándor gróf előtt a tengerészeti költségvetés tárgyalása felől érdeklődött, IFasszes-nak mosolyogva jegyezte meg, hogy kitűnően sikerült képét látta Benczúr műtermében, Keglevich István gróffal szinházi ügyekről, Bolgár Ferenczczel pedig a hdügyi kérdésekről beszélt. Az osztrák delegátusokkal is általános, vagy a delegácziót érintő dolgokról beszélt a király. Többeknek köszönetét fejezte ki a hazafias áldozatért, melyet a véderő érdekében hoztak. Stürgkh gróf előtt reményét fejezte ki a király, hogy az osztrák belpolitikai zavarok mihamarabb lecsillapodnak. Walterskirchen és Pergelt előadóknak köszönetét fejezte ki kitűnő munkájukért. Zacsek alelnökkel a birodalmi tanács közelgő munkásságáról, Abrahamovic-czal pedig az idei terméskilátásokról beszélt. A tömeg. — Szerény megfigyelések. — Tegnap valami különös dolgot láttam a Margitszigeten. Harminczezer székesfővárosi polgárt minden néven nevezendő osztály-, faj-, felekezeti-, kor-, rang-, nem- és vagyonkülönbség nélkül. Igaz, ez még nem újság. De újság az, hogy ez a tengersok ember tisztességesen, művelt emberekhez illő módon, illemtudással, szóval igazán szépen viselkedett. Látója és kíméletlen vallója voltam annak, — bocsánat a kemény, de őszinte beszédért — hogy a budapesti publikum a világ valamennyi nagy közönsége közt a legkíméletlenebb, a legerőszakosabb és a legrendetlenebb. Nemcsak a szememmel tapasztaltam sokszor, de az oldalammal is. Ivözuti kocsik indiánszerű megrohanása, a gyöngébbek s kivált a nők letaszigálása, a szegény kocsivezetőkkel való gazembereskedés és sok mindenféle más dolog van az emlékezetemben. És mindenekfölött az a kiirthatatlan dölyf, amelylyel a valódi »budapesti ember« a világ legelőkelőbb és legtöbb joggal fölruházott szerves lényének vallja magát, ami egyébiránt forrása mind a többinek. Azt is tudom, hogy pár év előtt a zugligeti közúti kocsiszerencsétlenségnek ugyancsak ez az ősi erény volt az okozója. Magammal pedig megesett, hogy mikor a nyakkendő tümet a közúti kocsiban egy gyakorlótolvaj kihúzta és én tetten kaptam, a kocsi publikuma gyilkos szemekkel nézett rám és nagyon rossz néven vette, hogy átadtam az ipsét a rendőrnek. Ez volt a legszelídebb megjegyzés: — Minek bántja azt a szegény fiút! Egyébiránt kiderült, hogy az a szegény 21 éves fiú már négy ízben volt lopás miatt büntetve. Az én nyakkendő-tűmért is egy évi börtönt kapott. Hát nagy ellenkezésben voltam ezzel az ezerfejű »mindenkivel«, aki egyenkint munkás, derék, illedelmes és okos »valaki«, de ha együtt van, a legszebb ruhába öltözve is kirgiz. Tegnap pedig órák hosszát gyönyörködve néztem ugyanezt a »mindenkit«, a mint szent Margit hidján szakadatlan szines áramlat gyanánt ömlött a szigetre s a legkényesebb forgalmi pontokon is illedelmesen és müvelt emberekhez illő módon viselkedett. Pedig, hejh, lett volna oka egy kis mozgolódásra. Először is a júniusi nap agyvelő-forraló melegét állotta ki. A forróságban pedig még a galamb-epéjű ember is haragos. A második az, hogy a nagy rózsaünnep javát a sziget napsugaras alsó végén rendezték, talán azért, hogy a közönség egyben a rostonsülés örömeit is élvezze. • • Mert itt együtt volt minden »élvezet«. És olyan őrült megszállása volt mindennek, hogy ha valaki szomjúságtól eltikkadt, még a vizet is csak busás borra valóért szerezhette meg. A legkegyetlenebb élvezet pedig éppen az lett, ami legszebb lehetett volna. A gyermekek szépségversenye. Még most is meghatottsággal gondolok arra a tortúrára, ami ott végbement. A gyönyörűen kiöltözött lánykákat 30 fokos melegben sütötte a nap. A verőfényes pódiumon néhány derék művészünk zsűriskedett. Arczukat belepte az izzadság és a por. Szüntelen kérték a közönséget, hogy agyon ne nyomja őket és a kis csöppségeket. A gyermeksereg hozzátartozói haragosak voltak az égető naptól, a rendetlenségtől és a tolongástól. És mégsem történt ott véres verekedés! Bravó! Ez csodás. De ez legyen ezután az utolsó ilyen gyermek-szépségverseny, mert különben lövünk!* A népünnep rendezése mindenesetre rossz volt. Sőt nagyon rossz. Ekkora néptömeg mozgatására és a vele való elbánásra más taktika kell, de talán több a szív is. Beleütközik valamelyest az emberszeretetbe is, a hygiéne-be és a logikába pedig annál inkább, hogy míg a »néptől« beszedett jövedelemből, mondjuk, 10 szegény tüdőbeteget lehet ellátni, addig a népünnepen 30—40 egészséges ember kapjon új tüdőbetegséget, napszúrást, gutaütést és más mindenfélét. Ha a Margitsziget nem alkalmas a népünnepek rendezésére — aminthogy nem is alkalmas, — akkor ne legyen ott népünnep. Egyedül a fenséges házigazdával teszek kivételt. Azért, mivel megesett a szíve és beszabadította a félangolosra megsült néptömeget a gyepre, a fák közé, szóval az egész óriási park minden tilos részébe is. Pedig hajh, micsoda áldozat az egy olyan gazdának, aki a maga gyönyörűséges paradicsomát annyi gonddal, szeretettel és költséggel ápolja. És itt következik az én Pálfordulásom is. Élvén a szent szabadsággal, végigsétáltam a szent gyöpön, a nagy platánok, vadgesztenyék, czeliszek, nyárfák, hársak, jávorok, fenyvek és mindenféle élőfa-csodák árnyékában, végig-végig az egész szigeten. És láttam százezerszámra jókedvű fővárosi kispolgárokat, cum gentibus, szintazon plebejus gyönyörűséggel tapodni a gyöpöt, ahogyan én tapodtam. Szintazon túlvilági áhítattal pihenni az élőfa-ligetek árnyékában, ahogyan én pihentem. A férfiak jól voltak öltözve és tisztán. A leányok, asszonyok jobbára fehérben (sokan még a tour harisnyáikat is nagyon mutogatták), de akármennyien voltak is, mindnyájan a művelt embereket megkülönböztető diszkréczióval voltak egymás és a sziget iránt. Hosszú ideig néztem s nem láttam csak egyet is közülök olyat, nem még egy gyermeket sem, aki Európa legszebb fáiról gallyat vagy a rózsafákról rózsát tépett volna. Pedig örültek az életnek és javában folyt a szép hölgyek körül az udvarlás. Azon gondolkozom, hogy csakugyan olyan nagy társadalmi határ-e az az egy korona, amit a belépőnek le kellett fizetnie? És hogy ez más közönség volt-e, mint az, amely az 1 korona czenzus alatt kezdődik és vad ellensége mindennek, amit a czivilizáczió és a rend az emberek örömére teremtett. Lehet, hogy így van. De akkor bizonyos, hogy a budapesti publikum már kész nagyvárosi, műveit publikum . . . egy koronán felül. Iparkodni kell, hogy azon alul is ilyen legyen.* Azt azonban ne kérdezze senki, hogy a mi fővárosi közönségünkben van-e igazi vidámság, ötlet, szellemesség, eredetiség és valami olyan, amiből meg lehet ismerni, hogy ez budapesti publikum. Az nincs. Fájdalom nincs. Nálunk még csak tömeg van, nép az nincsen. Bécs népe kedélyes, tréfás, bohókás. Párisé ötletes, kedves, udvarias, szellemes és örökké vidám. Nincs párja az egész világon. Az olasz városok közönsége fecsegő, mókás, dalos, zajos, szinte rokonczátlan az élettől. Még a németek is legalább gorombák a maguk módja szerint és ebben is van valami eredetiség. Azonban Budapest közönsége rideg, lehetőleg szótlan és tartózkodó. Tréfája nincs. Dalolni nem szokott. Humora semmi. Nem ismeri a szabad vidámsággal járó gyönyöröket. Még csak egy hangos kiáltása nincs, ami legalább a tüdőt megmozdítaná egy kicsit. Részvéttel néztem azokat a valóban bájos, sőt elragadó, előkelő fiatal elárusító hölgyeket, akik díszes kocsikban ülve, mozogtak a tömegben. Vagy az elárusító sátrak kedves, előkelő és szép hölgyeit, akik jó ügyért magukra vették ezt a fáradságot. A nagy hullámzó tömeg megbámulta őket, mintha pénzért mutogatott csinos vadállatok lennének (bocsánat), a kikhez közelíteni nem tanácsos, vagy a kikhez valamit szólani veszedelmes. Hátha megharagszanak. Pedig bizonyosan várták ők maguk is. Mert valami rettenetes lehet az, ha az embert ezer és ezer szem idegenül, szó nélkül bámulja. A budapesti közönségnek nincs kedélye. Szinte gyerekesen tompa, félénk és hallgatag. Nincs határozott jellemvonása sem, amiről rá lehetne ismerni. Eredetiségnek pedig még a nyoma sincs meg benne. Az egész csak jól öltözött, itt-ott túlságosan jól öltözött polgárok és polgárnők sokasága. Aesopus így kiáltana föl: Quanta moles, sed non habet . . . mondjuk pecuniam. Mert, hogy ez a ridegség a jólét hiányától van főképpen, az kétségtelen. Bizony szegény ördögök vagyunk mi, ha még olyan szép nyakkendővel járunk is. És még úgy suhog is rajtunk a selyemruha. Istenem, milyen boldog lesz az a másik »megfigyelő«, aki, mondjuk, 50 esztendő múlva nézi így a budapesti közönséget és ezzel fejezheti be: »A budapesti vidámság és jólét mosolygott le a népről. Tréfáltak, ettek-ittak a fák alatt, az _______________________________ ?