Az Ujság, 1906. július (4. évfolyam, 178-192. szám)

1906-07-01 / 178. szám

"Vaaffirnap, ,fnlills 1. AS ÚJSÁG Bécsben ma a miniszterek közül hárman kihallgatáson voltak a királynál. Talán meg­kapták a dicséretet, a­mit csakugyan meg­érdemelnek a felségtől. Politikai körökben élénk feltűnést kelt a külügyminiszter lapjának egy heves kiroha­nása a hadügyminiszter ellen. Azt veti a sze­mére Pitreich lovagnak, hogy túlságosan elő­zékeny volt a magyarokkal szemben. Jellemző ez a vád mindenesetre. Most egymásra haragusznak (legalább szinteg és a forma kedvéért), hogy nem elég erélyesen rúgták fel a pöffeszkedő magyarokat. Pedig a­ki túlságos előzékeny volt, attól is csak fitymálás jutott a magyar delegácziónak. * A nap egyéb politikai eseményeiről a kö­vetkező tudósítást adjuk : (Miniszterek a királynál.) Kossuth Ferencz kereskedelmi miniszter, a­ki ma reggel érkezett Budapestről Bécsbe, dél­előtt tizenegy órakor kihallgatáson jelentkezett a fí­királynál. Az audienczia háromnegyed óra hosszáig tartott s a miniszter hivatalos jelentésein kívül a kiszivárgott hírek szerint főleg Kossuth Ferencz­­­­nek a csatornakérdés kapcsán a múlt héten tett néhány osztrák ellenes megjegyzésével foglalkozott. Félhivatalosan azt jelentik, hogy a király Kossuth előterjesztéseit »igen kegyesen« fogadta. Tizenkét órakor Wekerle miniszterelnököt fogadta a király fél órai kihallgatáson. Wekerle a kihallgatás után Plehnerhez, a közös számszék elnökéhez ment, a­kihez ebédre volt hivatalos. Félegykor Darányi földmivelésügyi miniszter volt kihallgatáson a királynál. Wekerle est­e hét órakor visszaérkezett Buda­pestre. Egyenest a képviselőházba ment, a­hol a pénzügyi bizottság még együtt volt. Kossuth és Darányi este kilencz órakor ér­keztek vissza. Ma érkezett Budapestre Zichy Aladár gróf, a király személye körüli miniszter is. (A delegáczió.) A magyar delegáczió — a­mint Bécsből jelen­tik — ma délelőtt tíz órakor Zichy Tivadar gróf elnöklésével ülést tartott. A közös minisztériumok részéről jelen voltak : Pitreich hadügyminiszter, Urban ezredes, Burger kapitány, Toldalagi gróf fő­hadnagy, László Elemér sorhajókapitány, Lussics sorhajóhadnagy ; a magyar kormány részéről : Wekerle Sándor miniszterelnök, Kossuth Ferencz kereskedelemügyi és Darányi Ignácz földművelés­­ügyi miniszterek. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után az országos bizottság elfogadta a hadügyi albizott­ság jelentése során hozott határozatokat és meg­szavazott összegeket s elhatározták, hogy a hatá­rozatokat közlik az osztrák delegáczióval. Az elnök jelentette ezután, hogy az országos bizottság befejezte működését, mivel azonban az osztrák delegácziótól még nem érkeztek be az át­iratok és üzenetek és így az egyeztető hetes al­bizottság még nem terjesztheti elő jelentését, java­­­solja, hogy az üléseket függeszszék föl mindaddig, a­míg az osztrák delegác­ió a hozott határozato­kat közölni fogja. Felhatalmazást kért még arra, hogy a legközelebbi ülés idejét meghatározhassa. Végül bejelentette, hogy az összeegyeztető albi­zottság a legközelebbi ülésen teszi meg jelentését. Az országos bizottság a javaslatokat elfogadta, hitelesítették a jegyzőkönyvet s az ülés ezzel be­­végződött. (Goluchowski Pitreich ellen.) A bécsi Fremdenblatt, a külügyi hivatal el­ismert félhivatalosa igen éles kirohanást intéz Pitreich hadügyminiszter ellen, a­miért a magyar delegáczióban elhangzott különböző óhajokkal szemben előzékenyen viselkedett. Azt írja többek közt, hogy Pitreich a magya­roknak sok nagy és kis követelését teljesítette s csoda lenne, ha a magyar urak nem volnának vele megelégedve. Elég világosan látszik, hogy még sohasem volt ily hadügyminiszterük s ezzel — ezt is belátják az urak — egészen másképpen lehet dolgozni, mint elődeivel. Persze az osztrák his­­tóriairás a mostani hadügyminiszter tevékenysé­gének magyar részéről másként fog ítélni s kon­statálni lesz kénytelen, hogy a magyar külön tö­rekvések teljesítése rövid idő alatt odáig vezetett, hogy az egységes hadsereg radikális átalakulási proc­esszuson kezdett átmenni, a­minek eredménye csakhamar jelentkezett is a magyar többségi párt ama kívánságában, hogy az önálló magyar hadsereget akarja. Föltehető, m­ilyenformán szól­hatna az a történetíró, a­kit a Fremdenblatt gon­dol — hogy Pitreich úr mindenekelőtt iparkodott­­ a hadseregnek megszerezni a közös exisztencziá- s­hoz szükséges anyagi eszközöket. S mivel belátta, hogy ez csak úgy sikerülhet, ha a magyar követe­lések teljesittetnek, — hát teljesítette azokat. Ezt az áldozatot azonban hiába, hozta, mert az 1906.­­ évben, a­mikor hivatali tevékenységének mérlege felállítható volt, még mindig nincsenek tábori ágyúi, nincs ujonczemelése, nincs uj védtörvénye stb. A maga lojálisan megfizette a maga részét s ezzel megteremtette egy jövendő magyar hadsereg alapjait. 11 Még egy sereg szottizt vág igy a Fremden­blatt Pitreich fejéhez, azután figyelmeztet arra,­ hogy az osztrák dlegátusok jól jegyezzék meg ma­guknak miről van szó : arról, hogy Ausztria fizes­sen tovább is mint eddig, közben pedig a magya­rok majd önállóvá teszik haderejüket. Felsorolja a kirohanás a legutóbbi delegáczióban történteket, hogy egy csapattest csoportjaiba való beosztás­nál a legénység nyelvtudása mérvadó. Ezt úgy ma­gyarázza, hogy Magyarországon nem az anyanyelve az ezrednyelv, hanem a magyar. Ez pedig — úgy­mond — degradálása a hadseregnek magyarosító eszközzé. Azt is zokon veszi a czikk, hogy a saraje-­­vói nevelőintézetben való magyar tanítás óhajára a hadügyminiszter azt válaszolta, hogy megfon­tolja a dolgot. Az eddigi tapasztalat szerint ez azt jelenti, hogy az óhaj teljesítetik ! Persze a horvátok is előálltak követeléseikkel. Ugyanazo­kat a jogokat akarják mint a magyarok s Urban ezredes kijelentette, hogy minden megtörténik, a­mi a törvényekben van. Panaszkodik a czikk,„ hogy a hadügyminisztert az ezredes nem nevezte birodalminak s nem tette eléje a közös jelzőt s hogy a horvát városokat magyar nevükön emlí­tette. Érthető ezek után, hogy a czikk nagy szen­­zácziót keltett. Fájdalom, a mi ránk magyarokra örvendetes lenne, az csak szatirikus formában van benne. Mert mi bizony semmit sem látunk azok­ból a nagy vívmányokból, a­miket a magyarok a hadügyminiszter révén hazahoztak s nem is reméljük, hogy ez a kormány és többsége valaha komoly, lényegbeli vívmányokat fog kieszközölni. Annyi igaz a dologban, hogy a hadügyminiszter, illetve helyettese udvarias volt. Adott egy pár­­ frázist, ígért tanulmányozást s megkapván min­dent, most markába nevethet. Hogy troluchowski­­nak fáj, mert vele rosszul bántak, Pitreichal pedig jól, az az ő privát baja és emberileg érthető. De hogy nyíltan, a saját lapjában rohan neki s denun­­cziálja őt az osztrákok előtt, mint magyarbarátot, az igazán elsőrangú politikai pikantéria. Andrássy Gyula gróf személyes újságja ma este megpróbálja tisztára mosni a szépszakállú grófot, bécsi munkatársával megintervjuáltatván a hadügyminisztérium egyik legmagasabb állású méltóságát, a­ki ezeket nyilatkoztatta ki : A Fremdenblattnak már nem kell olyan nagy fontosságot tulajdonítani, mint azelőtt s igy a mai támadása sem bir komolyabb jelleggel. A lap mögött ezidőszerint senki sem áll s egyetlen politikai fak­tor sem azonosítja magát a lappal. A Fremdenblatt­ ­----------------------------------------------------------------­- szegény nemes. írta Abonyi Árpád. Világ eleje óta mindig tekintetes Gálfi Tamás volt, nem »nagyságos«. Kemény dereka, csontjai, szép öreg feje büszke maradványai ma is a múltnak, mely sokféle szenvedelmekben futott el tőle. Nem igen hagyott rajta vala­mely feltűnő véritő nyomokat múlása hatvan évnek ; kicsit megderesedett a haja, szakála,­­ annyi. Járása lassúbb, térde lágyabb s valamivel gyengébb szemeiben egykori tüze a vérnek. S szegényebb állapotban van ház­tája is, mióta utolsó száz holdja szintén vala­melyik osztrák bank éhes beleibe került s pénz h­­jján egy négyemeletes budapesti bérház kétszobás lakásában kellett meghúzódnia. Nem búsulna a dolgon, ha bukása után egyedül maradt volna, majd csak végig bujkálná életét valahogy ő is, mint a többiek, kik könnyelműen, léhán és főleg hálátlanul bántak apáik vagyonával. Itt van azonban vele a fia és hűséges cselédje, az öreg Kovács Mihály. Fia huszonkilenc­ éves, okos, jóravaló fiatal ember —­ mérnök a vasutaknál — és sohasem beszél a múltról, úgy tesz, mintha nem tudna semmit. És itt van egykori huszárja, a jó Miska, a­ki szintén megosztja vele bukását, egy krajczár fizetés nélkül, rendben tartja a lakást, s harsány veszekedést rendez a tejhordó svábasszonynyal, ha vagy egy fél fertály meszelylyel kevesebb tejet talál­kozni, mint a mennyi­t nekik dukál. Körülnézvén a lakás két kicsi szobájában, melyekből mintha kifelé kívánkoznék az ódon, faragott, bronz veretes bútor, a szegény nemes fejét sokszor elborította a keserűség. Harag­gal tűnődött bele a levegőbe , ellenséget sze­retett volna látni, a­kibe belekössön, de nem volt senki. Gyurka fia valahol künn a buda­­pest- hatvani vonalon baslakodott a mun­kásokkal, a vén Miska huszár meg rendszerint a konyha padkáján üldögélve dohogott vala­mit a nyárád-katolnai Gálfi-kastély egykori fényéről, mely soha többé nem fog visszatérni. Azon ordináré németek gyárat csináltak az ősi kúriából. Három rengeteg kémény ontja szakadatlanul a kőszénfüstöt , óriási gőzkala­pácsok dörögnek rettentő aczél üllőkön s valami négyszáz, évig meztelen, izmos, fekete ördög önti, kalapálja, vágja és igázza formába a vasat. Hát hiszen igaz, a­mi igaz ... a gyár bőven adja a kenyeret az egész völgynek, de mégis csak német kenyér az, és mégis csak szebb és rangosabb világ volt a régi. . . haj, uram Jézus, bár vissza jönne ! Lehet, hogy ura is valami effélére gondolt odabenn a belső szobában, de sok keserűség vegyülhetett az ábrándozásba, mert mintha törpébbé vált volna tőle a szegény nemes. Úgy ült ott összezsugorodva a karosszékben, mint a­ki igen rutt vétekben találtatott. Idom­­talan torzalakokkal népesedett be deresedő feje körül a levegő, denevérfülű lidérczek öltögették rá nyálkás nyelvüket s csufondáros gúny sziszegett szemei közé a szegletekből. Hallotta hangjukat is : vádolták ezek a torzalakok s megrajzolták fantáziája elé az igazságot. Az igazság pedig az, hogy senki más nem oka ennek a mostani kopott nyomorusáágnak, csak ő. Nincs, a­kit vádolhasson. Ő vezette, ő aratja, ő eszi meg ... de nagy baj, hogy fia is szenved miatta, a­ki ártatlan és jobb sorsot érdemelt volna az édes­apától. »A nyomorult gazembertől . . .« — mormogta ke­gyetlen önváddal. Mert így van, ez az igaz­ság, nem szépít semmit. Megérdemli, mert rossz ember volt. Nem hallgatott a feleségére sem; nem szerette a szenvedő, sápadt asz­­szonyt, — irtózott panaszaitól, fölingerelte a zokogása, a hangja, az arcza. Az asszony csupa nőies, finom érzékenység volt, — az ő bivaly vére csupa ostoba dacz, hevesség és elle­n­­mondás. Felesége halála után a vármegye elő­kelőbb családai közül többé senki sem jelent meg a kastélyban. Elkerülték és ebből nem is csináltak titkot. Nyílt hite ment parasztos kalandjainak, — beszélték mindenfelé. Ő sem titkolódzott. És — úgymond —— a mint neki tetszik. Senkinek a saját lelkiismeretén kívül nem felelős. A­kinek nem tetszik, hunyja be szemét, vagy álljon a feje tetejére. Ekkoriban vívott párbajt a megye al­ispánjával, ki még a párbaj előtt elűzte fele­ségét a házból és válópert indított az asszony ellen. Ez az asszony nem volt szép, de csupa érzéki szikra, dölyf és vakmerőség. Kincstári kisasszony volt, egy penzionált bécsi dragonyos alezredes leánya ; gazdag, müvelt,sz­ellemes asszony, de gonosz, — beszélték mint az ördög. Három vagy négy hónapig lakott a nyárád-katolnai kastélyban s kigunyolta frivol romlottságában az egész szörnyűködő megyét. 3

Next