Az Ujság, 1909. június/1 (7. évfolyam, 128-140. szám)
1909-06-01 / 128. szám
o nyosnak hirdetik a király vétóját a bankszétválasztás ellen, a másik nap föltétlenül megigérik a nemzetnek a külön bankot 1911-re. Összebonyolítják a bankkérdést a katonai vívmányokkal s a választási reformmal s belekombinálnak a válságba mindenkit, Luegertől kezdve a trónörökösig. S a közvélemény e hazug, irányzatos, ellentétes és egymásba futó hírek közepette teljesen elveszti tájékozó képességét. Senki sem tudja ma már, mi a fontos, mi a lényeges a válságban, s mik a járulékos, selejtes elemek, amelyek mögött egészen más czélok lappanganak a látszatnál. A legjellemzőbb, hogy a hatvanhetesek nem mernek nyíltan hatvanhetesek s a negyvennyolczasok nem mernek egészen negyvennyolczasok lenni. Wekerlétől még nem hallottuk egyetlenegyszer sem, hogy a külön bankot 1911-re perhorreszkálja, Kossuth Ferencz még sohasem jelentette ki, hogy nem fogad el kibontakozást önálló bank nélkül. Mindenki vár, les valami formulát, amelyről elhitetheti, hogy az ő elvi álláspontját fedi s amely hátvédül szolgál neki, ha a hatalom polczán megmarad. Mert az a lényege, az a gyökere a válságnak : a hatalomban meg akarnak maradni valamennyien ; kibontakozást csak olyat tudnak és akarnak elképzelni s előmozdítani, mely az ő személyes közreműködésüket teszi szükségessé. S éppen azért, mivel kétségtelen, hogy a hatalmi önzés uralkodik mindenekfölött valamennyijükben, kormányférfiakban és pártokban, most sem hiszünk egyéb megoldásban, mint amely a mai koalíciót fentartja. Még a legszélsőbb túlzóknak sem hiszünk. Amikor megtalálják azt a kibontakozási tervet, amelyet odafönn is akczeptálnak, sorra be fognak hódolni a mai hatalom erőtényezői, csak azért, hogy továbbra is tényezők maradjanak. A válság hazásahalasztása, újabb és újabb bonyodalmakkal való komplikálása csak arra szolgál, hogy megpuhítsa a makacsokat, megnyerje a tétovázókat s kifáraszsza a közvéleményt. Láttuk már nem egyszer a koalícziót ily hangulatcsinálásban mesterkedni. Ha már mindenki megunta a helyzetet, ha már mindenki megundorodott a szereplők komédiáitól s hazugságaitól, s ha már minden kombináczió kimerült, találnak valami nyavalyás provizóriumot, melyet átmenetnek keresztelnek s mely ürügyet ad nekik, hogy megint évekig a nyakán maradjanak ennek a szerencsétlen országnak, de azt, amire az életben vállalkozott. Aki költőnek született, az legyen az élet minden fázisában költő és semmi más. Aki művészetre adta magát, az legyen mindenben és mindenütt művész. Akinek az élet prózája jutott osztályrészül, az ne kaczérkodjék a múzsákkal, az legyen gyáros, kereskedő, iparos. De minden izében gyáros, kereskedő vagy iparos. Aki hajlong ide is, oda is, az egyben sem lesz tökéletes. Nos hát, én elmondhatom magamról, hogy az élet minden viszonylatai között mindig és mindenkor csupán csak piktor voltam. És mikor szerelmes voltam és mikor az életem asszonyát megválasztottam, akkor sem voltam semmi egyéb, csak festő, festő, festő. És ennek köszönhetem a feleségemet. — Tegyük hozzá, Mester, hogy jó festő. — Köszönöm. Lássa, mint festő azt vallom, hogy a művészi siker hatása abban van, hogy az ember ne induljon mások impressziói után, hanem a saját szemeivel lásson. Nem a legnagyobb hiba volna-e például egy író részéről, ha egy nőt, akinek minden allűrje, mindene, amivel a természet felruházta, csodás szépsége, ragyogó szelleme, előkelősége, ha egy ilyen nőt, akit minden készsége királynővé predesztinál, példának okáért rabnőnek írna le ? Vagy a szobrász nem követne-e el ugyanilyen durva hibát, ha egy nemzeti hőst totyakos, töpörödött, vánnyadt alaknak mintázna meg ? — A királynő előtt mindenesetre meghajlok. Mert a szépség már magában is parancsoló hatalom. Uralkodik akkor is, ha talán sorsa nem helyezte volna a kellő pozíczióra. De ami a nemzeti hőst illeti, bizony el tudok képzelni egy púpos vitézt is. — De csak elképzelni tudja. A valóság ráczáfolna. Az én Marámba a világ minden festője szerelmes volt. Akár mint művész, akár mint ember. Hírét költötték, és mindnyájan egyetértettek abban, hogy csodálatos szépsége istennővé, Madonnává teszi. Hát igaz is ! Annyi szende báj, annyi átszellemült tisztaság, annyi mennyei ártatlanság, ideális nőiség van az arczában, hogy csakis ilyennek lehet elképzelni a dicsőséges Madonnát. Nosza hát az én piktor kollégáim, akik lázas érzéssel csodálták Mira szépségét, mind, mind sorra festették őt. A mi újabb Madonna-képet nagy mesterektől ön az utóbbi években látott, annak mind Mira volt a modelje . . . — Csakugyan igen nagy archasonlatosságot találtam bennük. — Egyik festő meg nagy rajongásának abban a bizarr ötletben adott kifejezést, hogy Mirát megfestette a régi nagy mesterek Madonnáinak. Megfestette őt mint a sixtini Madonnát, mint Murillo Madonnáját, mint Andrea del Sarto Madonna dellé Árpiét, mint Botticelli Madonnáját, mint Sassoferrato Madonnáját, feje körül nagy kendővel, mint Tizián Assuntáját, mint Filippo Lippi, mint Correggio és mint Bellini Madonnáját. Szóval, szegény Mirának szinte egész lénye ezeknek a Madonnáknak a hatása alá került. Én magam is elfogultan néztem rá, mikor először közelébe jutottam. Azonban az én festői szemem ebben a gyönyörűséges szép asszonyban, szemeinek mosolygó kék mennyországában — pardon, most a festő beszél és nem a férj ! — nem csupán egy Madonnát pillantottam meg, aki áhitatos mélasággal merül bele a túlvilági mennyei malasztba. Én a szemeinek derült mosolyában, gyönyörű vonalaiban, arczának bűbájos kifejezésében, amit a görögök hügronnak neveztek, nem a Madonnát láttam, hanem a virágos tavasznak ragyogó tündérét, a boldogság virágait szóró szép istenasszonyt, Flórát. És eltérően a többi festőtől, én Tiziano halhatatlan Flóráját vettem mintaképül, mely ott fényeskedik a firenzei Uffiziban. És amint képemmel a tárlaton megjelentem, a világ egyszerre meg volt lepve. Nini, hiszen ez Mira ! Hiszen ő így sokkal szebb ! Miért tették őt meg Madonnának, mikor az arczán ott sugárzik az életkedv szépsége ? . . . És Mirának, aki eddig a Madonnák autoszuggesztiója alatt állott, aki azt hitte, hogy neki mindig szendének kell lennie és mosolygó szemeit lesütnie, egyszerre csak ragyogóbb lett az arcza, nevetőbbek a szemei és tisztábban csendült fel lelkének a kacagása. — Milyen igaza van, kedves Mester, és milyen szépen tudja elmondani az igazát! — Ezer bocsánat, kedves barátom, nem a férj beszélt belőlem, hanem a művész, aki azt tartja, hogy a művészet legfőbb titka : mélyen belepillantani modeljének a lelkébe. Mira, akit mindenki Madonnának festett, a lelkében annyira meg volt már ihletődve, hogy nem is mert gondolni a férjhezmenetelre. De mikor megpillantotta magát a boldogság virágait szóró Flórának, ragyogóan, nevetve, sugározva : hátmeggondolta a madonnaságot és a feleségem lett. íme, ez az én házasságom története. '' AZ ÚJSÁGKedd, 1909. június 1. BELFÖLD. A váczi választás. A váczi pótválasztást Preszly Elemér kormánypárti és Miltényi Aurél pártonkivüli függetlenségi jelölt között, hir szerint, június tizenhatodikára tűzték ki. A rejtelmes emlékirat. — Fődolog a kormányrajutás. — Érezszobrot annak, a ki a magyar válság megoldására még egyetlen új, eddig nem ismertetett lehetőséget talál. Két hónap óta annyi tervezgetés és kombináczió kelt szárnyra, hogy ennek puszta felsorolása is kötetes könyvre terjedne. Az egyik bécsi lap, amely a minap Wekerle Sándor új paktum-tervét közzétette, úgy látszik, az érczszoborért pályázik. Egy emlékirat tartalmát publikálja, amelyről azt hiszi, hogy a bankcsoportból juttatta valaki kerülő után az uralkodó asztalára. Nincs a tervezetben semmi új, elejétől végig számtalanszor elszavalgatták már a függetlenségi pártkörben, csak azt nem mondották, hogy ha a király a pártközi beszélgetések hírlapi referádáját figyelemre nem méltatja, akkor ezeknek anyagát memorandumban is rendelkezésére bocsátják. — A Kossuth-párt — írja a Neue Freie Presse — egyszerűen kevesebbet kiván, mint Wekerle és Andrássy gróf. Az emlékirat nyíltan bevallja, hogy a függetlenségi párt a nyeregbe óhajtja magát emeltetni, akkor reméli, hogy maga is tud már lovagolni. Garancziákat nyújt az egyeduralomért és a hatvanhetesekkel való végleges szakításért. Nem a hatvanhetes politikától való elszakadásról van szó, mert azt maguk fogják tovább folytatni. Minden katonai követelést sutba akarnak hajítani, a gazdasági különválási törekvéseket csak elméletben akarják hirdetni, de gyakorlatban megvalósítatlanul hagynák, sőt még a külön bankról is lemondanának. Mindenki azon töpreng, hogy miként lehetne a bankkérdéssel dűlőre jutni, ekkor megjelenik a színtéren a varázsló és boszorkányos gyorsasággal megoldja a gordiusi csomót. A terv a következő : A császár tiszta függetlenségi kormányt nevezzen ki. A kabinet kötelezettséget vállal 1. az összes állami szükségletek kielégítésére, 2. egy választójogi reform keresztülvitelére, 3. az annexió és az annexiós költségek parlamentáris elintézésére, 4. az újonczlétszámemelésre meg a katonai követelmények teljesítésére és mindezt engedmények nélkül. A császárnak csupán ahhoz kell beleegyezését adnia, hogy a magyar országgyűlés határozatilag mondhassa ki az önálló bank létesítését. Arról aztán szolidárisan kezeskedik a kormány, hogy ez a határozat a gyakorlatban ne érvényesülhessen. A kormány a képviselőházban határozatot provokálna és gondoskodnék az önálló bank megvalósításának előkészületeiről. Tárgyalna pénzügyi szakemberekkel és csoportokkal, kidolgozná az alapszabálytervezetet; a döntő pillanatban, 1910 végén mondaná ki az uralkodó a vétót és megtagadná az önálló bankról szóló törvény szentesítését. Ennek a kibontakozási tervnek a megteremtői tehát a király személyét be akarják vonni egy különös merészségű manőverbe. Hogy a memorandum szerzői teljes komolysággal vélekednek tervükről, az tisztára megmutatkozott. Az emlékirat alig jutott az uralkodó kezéhez, máris felhangzottak az ujjongó kiáltások. Közölték a meglepődött világgal, hogy most már a császár közvetlenül fog tárgyalni a függetlenségi párttal — és hogy a hatvanhetesek halálra vannak ítélve. Hogy pedig a koronánál a jóakaratot biztosítsák, titkos utakon összeköttetést igyekeztek szerezni a Belvedere-rel. A színfalak mögött történő eseményekbe beavatott személyiségek a megmondhatói annak, hogy mik folytak le ezeken a titkos értekezleteken, amely értekezleteken Kristóffy exminiszter tárgyalt az utóbbi hetekben Bécsben ennek a csoportnak bizalmi embereivel. Kossuth Ferencz kereskedelmi miniszter e tervre vonatkozólag egy függetlenségi félhivatalosban kijelenti, hogy ilyen memorandumról egyáltalában nincs tudomása, de egy percig sem hiheti, hogy a függetlenségi párt tagjai közül bárki is ilyen memorandummal