Az Ujság, 1909. november/1 (7. évfolyam, 259-270. szám)

1909-11-05 / 262. szám

Péntek, 1909. november 8. AZ Ú­JSÁC, mint hogy ezt megállapította és holnapra ha­lasztotta azt , a­mit ma elfelejtett, vagy elhatározni, a függetlenségi pártban úgyszól­ván óráról órára más erőviszonyokat mutató változások miatt nem akart. A kabinet mai konferencziáját szokatlan nagy jelentőséggel ruházták fel — a kormány köreiben. Újságírók, függetlenségi képviselők izgatottan lesték a tanácskozásra vonatkozó külsőségek minden mozzanatát. Ezeknek köré­ben már az is feltűnt, hogy a negyvennyolc­as Kossuth a hatvanhetes Darányival együtt érkezett a kereskedelemügyi minisztériumba, a­hol a konferencziát tartották. A tanács­kozás a kereskedelemügyi miniszter társalgó szobájában volt zöld asztal körül s mindvégig komoly konferenczia jellegével folyt. Az első félórában jegyzőkönyvet is vezettek, ekkor rendes minisztertanácsi ügyeket tárgyaltak: nyugdíjazásokat, kitüntetéseket, hatásköri kér­déseket. Azután következett a kibontakozás dolga, a­mire nézve átadjuk a szót olyasvalaki­nek, a­ki a részleteket egészen jól ismerheti: — Kossuth gazdasági, Andrássy katonai konc­essziót kér a helyzet szanálásához, valami kooperác­iós, fúziós, de emberi szá­mítás szerint hosszabb időre való többség­­alakításhoz. Wekerle katonai és gazdasági vívmányokat akar egyszerre, az előbbiektől azzal a különbséggel, hogy mindkét irány­ban kevesebbet és talán megvalósíthatóbbat. A mai minisztertanács ismételten foglalko­zott e tervekkel, s annyiban jelent változást az eddigiekhez képest, hogy egész részletes­séggel belebocsátkozott a három terv egy­ségessé tételébe. Hogy ennek során főleg Kossuth és Andrássy több ízben felszólaltak, az magától értetődik, hiszen leginkább kö­zöttük volt kiegyenlíteni való. Nem is nyerhetett a konferenczia befejezést, egy­részt a helyzetnek a függetlenségi párt­ban való relácziója miatt, másrészt és főleg, mert hiába van meg a kooperác­iós hajlandó­ság a kabinet minden tagjában, a lehetőség legszámottevőbb feltételét mégis a korona adhatja meg. Hiszen például Wekerlének a készfizetések fölvételére konc­entrált gazda­sági programmja se nélkülözheti ezt. A korona szándéka pedig még ma a kabinet tagjai között, mondhatni, ismeretlen. Ennél­fogva aligha lesz meglepetés, ha a holnapi bizalmas megbeszélés — a mai tanácskozás nagy része is ilyen bizalmas megbeszélés­­ volt — arra a konklúzióra jut, a­mi talán a kormány körében fölvetett negyedik ki­bontakozási terv volna s aligha nem Appo­­nyitól származik, hogy a minisztérium min­denekelőtt a királyt kérdezze meg : lehet-e szó konc­essziókról; ha igen, gazdasági vagy katonai téren lehet-e szó és milyen mértékben. Andrássy, Darányi, Josipovich, Jekel­­falussy, Zichy együttesen távoztak. Andrássyt körülfogták az újságírók és képviselők, de csak ennyit hallottak tőle : — Majd megtudják az urak Wekerlétől, hogy mi történt. Apponyi Albert jött ezután vagy félórai késedelemmel. — Egész népgyülés fogad bennünket, — fordult Wekerléhez, azután pedig a rájuk várakozókhoz — nem gondolják, hogy mint népgyülésen szokás, beszédet is mondjak ? — Ma nem végeztük el, — szólt Wekerle — holnap folytatjuk. — Igaz, hogy találtak valami új ki­bontakozási alapot ? — Kérem, már mondottam, hogy holnap folytatjuk a tanácskozást — mondotta a miniszterelnök. A minisztertanácsról Kossuth félhivata­losan a Magyar Tudósító ezeket közli: A kereskedelmi minisztériumban ma délután négy órakor Wekerle Sándor miniszterelnök elnök­lésével minisztertanács volt, melyen a kabinet valamennyi tagja részt vett. A minisztertanács háromnegyed nyolc­kor végződött, a­mikor a mi­niszterek elhagyták a kereskedelemügyi minisz­tériumot Wekerle Sándor miniszterelnök, Kossuth Ferencz kereskedelemügyi miniszter és Apponyi Albert gróf kultuszminiszter kivételével, a­kik még mintegy fél óra hosszat tanácskoztak Kossuth Ferencz dolgozószobájában. A mai miniszter­­tanács elején folyó ügyeket intéztek el — a tanács­kozások ebben a részében Márffy Albin állam­titkár vezette a jegyzőkönyvet — majd áttértek a politikai helyzet megbeszélésére, a­melynek során behatóan tárgyalták a válság alkotmányos meg­oldásának lehetőségeit. Elhatározás semmiféle irány­ban nem történt. A minisztertanácsot holnap dél­után négy órakor folytatni fogják. A kooperáczió tehát nincs eltemetve, sőt most kezdi pályafutását. Szögyény-Marich László berlini nagykövet ma kihallgatáson volt a királynál és a trónörökösnél. Ezt sokan a magyar válsággal hozzák összefüggésbe, noha ennek ma alig lehetne alapja, mert ha Kossuth talán holnapig mást gondolna, mint a­miket ma minisztertársaival közölt, való­színű, hogy a kooperác­iós tervet Andrássy kisebbségi megbízatása váltaná fel. Wekerle miniszterelnök a mai konstellá­­cziók szerint hétfőn kihallgatásra megy, meg­hozza az uralkodó válaszát, a jövő hét közepén lesz azután az a minisztertanács, a­mely a király álláspontjához képest döntést, intéző bizottsági, pártértekezleti határozatokat pro­vokál. (Batthyány Kossuthnál.) . Kossuth Ferencz ma délelőtt a kereskedelmi minisztériumban dolgozott. Déltájban Batthyány Tivadar gróf képviselőházi alelnök látogatását fo­gadta, a­kit az eshetőségekről informált. Batthyány gróf a minisztertanács előtt ismételten figyelmez­tetni akarta Kossuthot arra, hogy a párt derék­hada, a bankcsoport ellen ne tegyen semmit, ne menjen kötelező ígéretekbe, mert a bankosok el vannak szánva, hogy a hatvanhetetekkel való minden olyan kooperác­iót, a­mely az ő szem­pontjaikat sérti, a legerélyesebben megakadályoz­nak. Kossuth állítólag azt felelte, hogy közte és a párt között elvi különbség nincs. (Értekezlet Justh Gyulánál.) Justh Gyula képviselőházi elnököt ma dél­előtt is számos képviselő kereste föl a Házban s bejelentették a makói beszámolón való meg­jelenésüket. Justhék vasárnap reggel 9 óra 40 perc­kor a nyugati pályaudvarról utaznak le Makóra. Az államvasutak igazgatósága, illetőleg Kossuth miniszter négy külön vasúti kocsit íina von Amimnak szinte lázban remegő rapszódiája, mely napistenként dicsőíti Petőfit. Egymás mellé sorakoznak, mint Petőfi hírének külföldi katonái, az idegen nyelvre fordított Petőfi-költemények, míg Petőfi munkáinak a nép között soha el nem akadó forgását tanú­sítják a költőnek a ponyvára került kiadásai. Petőfi egész sereg nagy kortársának a költő élete egyes mozzanataira rávillantó levelei mellett ott szomorkodik Petőfi atyjának gyász­­jelentése, míg ellenben jóízűen megmosolyogtat a Pusztai találkozásnak czukorból megmin­tázott jelenete, a­melylyel egy ambicziózus czukrász a maga módján hódolt Petőfi nagy­ságának. Egy pillantásunk még kíváncsian, majd tisztelettel értékelve végigsimítja a könyvtár­­szobát, a­melynek polczain megdöbbentő gaz­dagságban szoronganak egymás mellett a min­den kutató gyönyörűségét zajostul fölvevő eredeti Petőfi-kiadások, a lapokban elszórt, önálló munkákban megtestesült hazai és kül­földi Petőfi-irodalom. A­ki Petőfiről írni készül, annak ez a kis terem­ értékes tudás­ zsákmányt kínáló kincsesháza lesz.­­ Visszafordulunk a nagyterem felé. A­hogy végigmegyünk a szobákon, látjuk, mennyire gőgös elbizakodottság az, hogy a beszélő­­képességet az ember a maga kiváltságának szeretné lefoglalni. Az élettelennek lekicsiny­­lett tárgyaknak is van szavuk és küj könyük. A falakról leszólanak hozzánk a képek, a szek­rényekben tánczolni kezdenek a régi kéziratok betűi, beszédessé válik a sok apró, szerető szemnek mégis nagy ereklye és hol ijesztően hangosan tagolják, hol félős gyöngédséggel súgják, nem is a fülünkbe, csak a szívünkbe Petőfi Sándor nevét. Még vele eltelten, szinte legörnyedve a lelkünkre gubbaszkodó emlékek terhétől, lassan kapaszkodunk föl a nagyterem feljáróján az első emeletre. Ezeknek a termek­nek egykori gazdája, Jókai Mór, kelletlenül — hiszen szerette ezt a mulatságosan siralmas életet — indult a temetőbe. A teste azzá lett, a­mivé mindegyikünké széjjelmállik. De a lelke visszasétált olykor ezekbe a termekbe, a­hol sok van együtt abból, a­miben az élőnek valamikor pompásan tellett a kedve. Itt meg­találhatja gyermekkorának legszebb emlék­tábláit : édesanyjának virággal mintázott varró­asztalkáját, szüleinek evőkészletét, a kis­fiú ezüstkanalát, diákköri könyvét, a­melyből a magyar történelmet tanulta, a családi zsoltár­könyvet, a­melynek első lapján végigtámoly­­gott a gyermek ügyetlen tolla. Jókai szelleme itt jól érezheti magát. Elmúlt gyönyörűségek emlékei suttognak errefelé. A költő első ideáljá­nak, Asztalos Etelkának gyöngéd leánysága bágyad felénk. Maga Jókai irta ecsettel vá­szonra. A fiatal ambíczió első nekilendüléséről szaval Jókai első színdarabjának, a Két gyám­nak immár hatvanháromesztendős színlapja. Tragikus pátoszszal jár körül a nagyasszony : Jókainé Laborfalvy Róza. Képei méltóságos­­kodnak a falakon, színpadi dicsőségének he­­roldjai, koszorúk aranybetűs szalagjai, jubi­leumi serlegek büszkélkednek, fejdiszei, pártái, főkötői színeskednek, színpadi mentése csil­log, teáskannája üresen szomorkodik. Nyájas otthon ez­ Jókai szellemének. Körül - czirógathatja a földi élet némely prózai, mégis hasznos és megszoko­ttságában kedvessé vált rekvizitumát: a kötött ágyterítővel kaczéran letakart, nászpárnak is kényelmes ágyat, a hívogató karosszéket, a derűs kártyaasztalt, a barátságos könyvállványt, a berekedt zenélő­órát, a komolyabb kedvteléseket szolgáló lég­­súlymérőt és mikroszkópot, a gondűző szivar­­tárczát, a szelíd babonaságot istápoló patience­­kártyát. És szelleme, bizonyára kissé elbo­rongva, betűzheti a sok szép kéziratot — közülük büszkén mered az Egy magyar nábob súlyos paksamétája is — és végül elégtétellel állapodhatik meg a magyar és külföldi lapok nekrológjaiból egybehordott piramidnál, a melynél különb királyok sírja fölé se kerül és a melynél szebb nem lehet majd az a még el nem készült érerszobor sem, a mely eddig még csak Magyarország egyik legszégyenlete­sebb adóssága. A nemzet még nem adott szobrot Jókainak, de Petőfi, ime, a maga házában már hajlékot juttat Jókai emlékének. Együvé került az a két magyar költő, a­ki írásával nemcsak itthon dobbantotta meg talán mindenkinél erősebben és gyorsabban a legtöbb szívet, hanem a­ki külföldön is, a leghangosabban és a legmeg­győzőbben hirdette a világot hóditóan meg­járó műveivel, hogy van magyar irodalom. Együvé kellett kerülniük. * " Shakespearenek Stratfordban van a háza, Goethének Frankfurtban. Amaz az angol nem­zeti kegyeletnek, ez a német nemzeti érzésnek legszebb temploma. És az az erő, a melylyel a lángelme minden nemzetet térdre borultat olykor, évenkint ezer meg ezer idegent is zarándokoktat Stratfordba és Frankfurtba. A Bajza-utczai kert­ övezte kis ház nem oly gazdag, gyűjtése még nem oly teljes, mint az angol és német zsenik ereklyéinek hajléka. Messziről idesereglő bámész idegenek tolongása is aligha veri föl egyhamar termeinek csöndjét. De nekünk a maga zajtalan szerénységében is százszor értékesebb, a maga csonkaságában is sokkalta kedvesebb lesz minden idegen mú­zeumnál. Mert a magyar lélek buzgósága hó­dolt vele magyar lángelméknek, mert maiden izében a mienk. / 3

Next