Az Ujság, 1915. július (13. évfolyam, 181-211. szám)

1915-07-07 / 187. szám

Szerda, 1915. július 7. AZ ÚJSÁG Varsó, Ivangorod, Breszt-Litovszk, London, julius 6. A Times jelenti Péter­­várról, hogy ott nem hiszik, hogy Varsó köz­vetlenül veszélyeztetve van. Ha arra kerül a sor, hogy a városért fog folyni a harcz, úgy hosszú küzdelemre van kilátás. A Breszt- Litovszk ellen vonuló ellenségnek nemcsak az orosz hadsereg ellenállását kell leküzdenie, ha­nem a mocsaras terep nagy nehézségeit is. Még ha Ivangorodot is elérik a németek, ez — ka­tonai szakértők véleménye szerint — nem vonná maga után szükségszerűen Varsó elestét. Ha igaz az a hír, hogy a varsói polgári lakosság elhagyja a várost, úgy ez csupán előkészületet jelent a város védelmére. A moszkvai zavargások, Páris, július 6. A Temps pétervári tudósítója jelenti, hogy a múlt hó 9-én, 10-én és 11-én Moszkvában lefolyt zavargások nem voltak forra­dalmi jellegűek (!), hanem pusztán a moszkvai munkásság német­ gyűlöletére vezethetők vissza. Eleinte csak a németek házait és gyárait pusztí­tották el, nemsokára azonban a tömeg dühe mind­azon vállalatok ellen fordult, a­melyek csak vala­mennyire is német hangzású nevet viseltek. A tö­meg később nemzetiségre való tekintet nélkül fosztogatott. Egyetlen városnegyedet sem kímél­tek meg. A város külseje kaotikus képet mutatott. Számos helyen tűz keletkezett. Az utczákon való­ságos halmok emelkedtek bútorokból, szövetekből, zongorákból stb. A­mit nem tudtak elvinni, azt felgyújtották. Moszkva környékén majorokat, kö­zöttük számos orosz tulajdont, felgyújtottak és ki­fosztottak. A rendőrség csak­ június 11-én délután tudta a nyugalmat helyreállítani. Hivatalos sta­tisztika szerint 475 kereskedelmi vállalatot és 217 magánházat pusztítottak el és romboltak szét, ezek közül német tulajdon volt 113, orosz 90, 479 pedig szövetséges államok, vagy semleges nemzetek alatt­valóinak tulajdona volt. Az eddig bejelentett kár eléri a 39 millió rubelt. A Moszkvában élő külföldiek rettegése. Stockholm, július 6. Egy Moszkvában élő svéd ember, kinek ott üzlete van és ki nemrég hazaláto­gatott, elmondta, hogy a Moszkvában élő külföl­diek között állandó a rettegés, mert a pogromok megismétlődésétől tartanak. Déloroszországban rossz termést várnak ebben az esztendőben, és valahányszor rossz ott a termés, ezrével tódul a városba a paraszti földművelő, hogy a fehér atyuskához fohászkodjék. Attól azonban ezúttal a szokottnál is kevesebbet remélhetnek. Előre lát­ható azért, hogy a nyomorúságba jutott emberek elkeseredésüket az idegeneken fogják kitölteni, a­mi annál nagyobb baj, mert a németek és az egyéb külföldiek között nem tudnak különbséget tenni. Még veszedelmesebb lesz a helyzet, ha a nép megtudja majd, hogy orosz földön vannak az ellen­séges csapatok. Moszkvában úgyszólván nincsen katona. Érthető, ha a külföldi kereskedők nyakra­­főre menekülnek a »szent« városból. Egy orosz nagyiparos száműzetése: Pétervár, július 6. A pétervári katonai kerület főparancsnokának rendeletére Spann Konstantin ismert nagyiparost száműzetésbe küldték Szibé­riába. A 6­­wm-család évtizedekkel ezelőtt szár­mazott Szászországból Oroszországba, a­hol a csa­ládot naturalizálták. Spann Konstantin orosz államtanácsos, vezérigazgatója a muníc­ió-szállító és hadszükségleti részvénytársaságnak és tagja a balti hajógyár felügyelőbizottságának és a Siemens- Schuckert részvénytársaságnak. Román lap az orosz visszavonulásról. Bukarest, julius 6. A félhivatalos L’Indépen­­dance Roumaine összehasonlítja a nyugati és keleti harc­teret. Míg a nyugati harc­térnek bizonyos for­mában mozdulatlan jellege van, — a­mi nem zárja ki, hogy óriási emberáldozatokat hoznak ott is — a keleti harc­tér, kivált a lembergi orosz vere­ség óta, nagyon is mozgékony és az oroszok kény­telenek gyors tempóban otthagyni megerősített poziczióikat, melyeket saját határaik és a galicziai főváros közt építettek egymás után több sorban. Az a körülmény, hogy kénytelenek voltak a Dnyesz­­ter-pozíc­iói, melyről már a térkép is mutat­ja, hogy mily óriási jelentőségű, feladni, nyilvánvalóvá teszi, hogy maradásuk Galicziában többé nincs. De Lengyelországban is túlontúl veszélyeztetett a hely­zetük. Lengyelországnak most már közel öthatod része az oszt­rák-magyar és német hadseregek kezé­ben van és Zavichosttól nyugatra, Jozefovnál és Ivangorodnál készen állanak a czár hadseregei hogy Woytsch hadseregének nyomása alatt még tovább visszavonuljanak. Minden nap várni lehet, hogy a szövetségesek rést ütnek a Visztulái orosz védelmi vonalon és áttörve a frontot, szabad útjük lesz Varsó felé. Hogy az oroszok számolnak ezzel, legjobb bizonyítéka, hogy Varsó polgári lakos­ságának javarészét eltávolították a városból. A kurlandi német hadsereg északról közelíti a ve­szélyeztetett területet és iparkodik érintkezést keresni a dél felől nyomuló csapatokkal. El kell ugyan ismerni, hogy az oroszok rendkívüli energiá­val védik a Pruth-vonalat és szokatlanul újítják példátlanul heves támadásaikat Besszarábia hatá­ránál, de ott is hiányzik a nehéz tüzérség és így kényszerítve vannak éjjeli gyalogsági támadásokra óriási embertömegeket feláldozni, mielőtt sikerült volna tüzérséggel megpuhítani az ellenséges ál­lásokat. Svéd—orosz tárgyalások, Pétervár, július 6. A Temps pétervári tudó­sítója úgy értesül, hogy Oroszország és Svédország között a tárgyalások az Oroszországból és Orosz­országba való áru­transit-forgalomra vonatkozólag legközelebb véget érnek. A svéd kormány már az egyezmény megkötése előtt is meglehetős nagy mértékben engedélyezte az áruátszállításokat. A lembergi bankházak letétjei: Lemberg, július­­5. Az itteni bankházak néhány nappal az oroszok kivonulása előtt azt a parancsot kapták a kormányzótól, hogy készpénzkészletüket Oroszországba szállítsák, hogy »biztosítsák a­ pénzt az ellenséggel szemben«. Néhány bank a pénz egyik részét valóban elküldte Oroszországba, a készletek túlnyomóan nagyobb részét azonban el­rejtették, úgy hogy mindössze alig két millió ko­rona fekhetik orosz bankoknál. A legtöbb banknál a letétek tökéletesen érintetlenek. A bankházak vezetői, kiismervén az oroszok praktikáit, óvatos­ságból kétféle könyvet vezettek : egyet az orosz hatóságok számára, egyet pedig bankszerű hasz­nálatra. Ilyen módon volt lehetséges a bankok pénzeszközeit megmenteni, úgy hogy két nappal az oroszok kivonulása után a bankok ismét meg­kezdhették rendes működésüket. Az oroszok által elhurczolt személyiségek közt van Godlevszki dr., a galicziai országos bank szindikusa is. Füred 1915-ben, íme megint a kettős rendekben álló platá­nok alatt találom magamat a füredi parton. A lágy ezüst Balaton csillogdál előttem, messzire a hét nap alatt, ez a csodálatos, áldott magyar víz, a part alatt a régi uszoda romantikus sötét deszkávára mereng a tóba, Tihany zöld halmai előre sétálnak a Balatonba és Tihany homlokán ott áll a páros tornyú sárga templom, mint ünnepi nyugalom, mint az emlékezés, mint a múlt. A másik part halovány zöld tén­ája húzódik szemben, ott mintha aludnának Lel­le, Szárszó, Földvár. Siófok felől errefelé füstölög a régi fekete balatoni gőzös, a Helka, s távol egy árva vitorlás fehérült a tavon, mint egy sirálynak a szárnya, a­ki lebukott a vízbe a hal után. A többi vitorlás leszerelve ringatózik csendesen a sétány előtt, elhagyottan hallgat a Yacht-Club finom sárga pavillonja és az ismerős kis fekete csónakok kikötve vára­koznak és az unalom ellen himbálják magukat. Füred . . . most esztendeje mulattam, múltam itt és jártatom a szemem a csónakokon, ezen is, amazon is kieveztem az alkonyat bíbor és arany baldachinja alatt a csöndes vízre nézni és hallgatni és ime itt kínálják térdüket a tavalyi padok, a­melyeken az este késő óráin ültem és a csillagokat vigyáztam és engedtem diskurálni szivemet a part alatt csobbanó sötét hullámokkal. A sétány mögött áll márvány­emelvényén Kisfaludy Sándor, hajdani szép idők érzékeny poétája, boldog poéta immár, mert kővé változott és szive is ha van, kőből van. Hátul sárgállnak a régi nagy fogadók, a Terézia-udvar, Ipoly-udvar, Esterházy-udvar. M­ódon sárga falaik úgy méláznak mint tavaly, egymásután pillantom meg a tavalyi nyaralók arczait, minden olyan mint tavaly volt, még azok a felhők is, a­melyek fenn időznek az égen, mintha a tavalyi felhők lennének. Lehet hogy az örökösen változó és múló felhők az égi világ ismeretlen bokrai és évről-évre visszavirágzanak és talán ma szakasztott olyan felhők virulnak odafenn, mint tavaly ugyanezen a napon. Tavaly ny­áron . . . egy esztendő múlt el és egy világ veszett el és megint Füreden találom magamat. Egyet törren a kard a bal­­oldalomon és hirtelen csodálkozva érzem ke­zemet a hideg markolaton. És nézd: a sétány teli van fehérruhás nőkkel és csukaszürke katonákkal. Tisztek, legények üldögélnek, biczegnek, sétálgatnak lassan, a­kik mind sebesülten vagy betegen kerültek haza a háborúból és nézd mennyi bántatlan, erős, friss tüzérönkéntes, a sipká­jukon piros 1-es, a mi csapatunk, az első honvédtüzérezred önkéntesei. Távlovagláson voltunk a kőbányai kaszárnya udvaráról Ba­­latonfüredig, két napig jöttünk, csak egy dél­előtt aludtunk. A fáradt lovak a faluban pihen­nek, a lovasok nem akarnak fáradtak lenni, már második napja mutatják magukat úszás­sal, csónakázással és kirándulásokkal és nem győzünk hálálkodni parancsnokunknak, K. P. főhadnagy urnak és S. D. főhadnagy urnak, két kedves tisztünknek, hogy elhoztak a Bala­tonra bennünket. Oh, e két komoly és kemény följebbvaló milyen jó pajtások itt a Bala­tonon . . . Békés­füredi platánsorok, hova lett alóla­tok a tavalyi sok fehér és szürke férfiöltözet. Mennyi csukaszürke itt is, mennyi katona. Színváltozás ez, semmi egyéb. Olyan, mint mikor a Balaton nyugodt selyemszürke vize egyszer csak kékesszürke lesz, nem tudja az ember, miért és hogyan. A természet elvégzett törvényei csinálják tüneményes könnyűséggel, csak egy pillanatnyi szeszélynek látszik ... N­em, nézem a füredi sétányt katonáivá , a biczegőkkel és üldögélőkkel, a frissen járókkal és a merengőkkel és bágyadt­ arczúnkkal és a vidámakkal és a végtelen idők szédületében ér­zem magamat és a füredi sétányt, a­melyet nézek, késői gravure-nek próbálom képze­ni, némának, haloványnak, mintha száz esztendő múlva nézném, mikor már nem is leszek, és nem leszünk, mind eltűnünk az örökkévaló­ság fe­l múló esztendőkkel, mintha soha itt nem lettünk volna. Életem rejtett és vissza­parancsolt hangulata oszr­­ól, én annyira cso­dálkozom azon, hogy itt vagyunk a világon, én folyton meglepődve vagyom össz borulni min­denkivel és mindennel is folyton búcsúzni sze­retnék mindenkitől és mindentől. Bejártam itt való pihenésünk alatt a ked­ves Füredet. Meglátogattam a halk fenyves­erdőt, a­melynek inévén annyiszor hevertem tét­­énül a hangyák munkája fölött. Egy padon magában egy közkatona ült, botra könyököl­vén. Olyan vékony és gyöngéd alak, mintha csak odarajzolták volna kék plajbászszal. Mikor elébe értem, felemelte a fejét s úgy jött fel az arcza, mint a halovány fehér hold. Szőr még nem volt az arczán, fiú volt még, rám bámul­tak téveteg, gyönge fényű kék szemei. Csak nézett. Fütyörészett egy rigó fenn a lombok­ban. A katona felnézett és a mutatóujja fölfelé remegett. — Madár ... — mondta. A hangja alig volt hang, inkább csak nesz volt. — Madár — mondom. — Rigó. — Madár — mondta megint és mosoly­gott s láttam szomorú sárga fogait.­­— Mi bajod ? — kérdeztem. Rám bámult, mintha nem értene s ajkai k­­ül g­yermeknyögésa jött elő : — Ah, áh . .. — Fáj valamid ? ■ .­ Egyik kezével gyöngén ütögetni kezdte a derekát, azután a fejét érintette meg : — Itt ... itt... itt .. . Aztán fölfigyelt, a merre a rigó fütyölt az­­ imént, de már nem szólt a rigó. — Madár — mondta megint. A szeme világosabb lett, mint ha az ablakról lejön a le- 3

Next