Az Ujság, 1915. július (13. évfolyam, 181-211. szám)
1915-07-07 / 187. szám
Szerda, 1915. július 7. AZ ÚJSÁG Varsó, Ivangorod, Breszt-Litovszk, London, julius 6. A Times jelenti Pétervárról, hogy ott nem hiszik, hogy Varsó közvetlenül veszélyeztetve van. Ha arra kerül a sor, hogy a városért fog folyni a harcz, úgy hosszú küzdelemre van kilátás. A Breszt- Litovszk ellen vonuló ellenségnek nemcsak az orosz hadsereg ellenállását kell leküzdenie, hanem a mocsaras terep nagy nehézségeit is. Még ha Ivangorodot is elérik a németek, ez — katonai szakértők véleménye szerint — nem vonná maga után szükségszerűen Varsó elestét. Ha igaz az a hír, hogy a varsói polgári lakosság elhagyja a várost, úgy ez csupán előkészületet jelent a város védelmére. A moszkvai zavargások, Páris, július 6. A Temps pétervári tudósítója jelenti, hogy a múlt hó 9-én, 10-én és 11-én Moszkvában lefolyt zavargások nem voltak forradalmi jellegűek (!), hanem pusztán a moszkvai munkásság német gyűlöletére vezethetők vissza. Eleinte csak a németek házait és gyárait pusztították el, nemsokára azonban a tömeg dühe mindazon vállalatok ellen fordult, amelyek csak valamennyire is német hangzású nevet viseltek. A tömeg később nemzetiségre való tekintet nélkül fosztogatott. Egyetlen városnegyedet sem kíméltek meg. A város külseje kaotikus képet mutatott. Számos helyen tűz keletkezett. Az utczákon valóságos halmok emelkedtek bútorokból, szövetekből, zongorákból stb. Amit nem tudtak elvinni, azt felgyújtották. Moszkva környékén majorokat, közöttük számos orosz tulajdont, felgyújtottak és kifosztottak. A rendőrség csak június 11-én délután tudta a nyugalmat helyreállítani. Hivatalos statisztika szerint 475 kereskedelmi vállalatot és 217 magánházat pusztítottak el és romboltak szét, ezek közül német tulajdon volt 113, orosz 90, 479 pedig szövetséges államok, vagy semleges nemzetek alattvalóinak tulajdona volt. Az eddig bejelentett kár eléri a 39 millió rubelt. A Moszkvában élő külföldiek rettegése. Stockholm, július 6. Egy Moszkvában élő svéd ember, kinek ott üzlete van és ki nemrég hazalátogatott, elmondta, hogy a Moszkvában élő külföldiek között állandó a rettegés, mert a pogromok megismétlődésétől tartanak. Déloroszországban rossz termést várnak ebben az esztendőben, és valahányszor rossz ott a termés, ezrével tódul a városba a paraszti földművelő, hogy a fehér atyuskához fohászkodjék. Attól azonban ezúttal a szokottnál is kevesebbet remélhetnek. Előre látható azért, hogy a nyomorúságba jutott emberek elkeseredésüket az idegeneken fogják kitölteni, ami annál nagyobb baj, mert a németek és az egyéb külföldiek között nem tudnak különbséget tenni. Még veszedelmesebb lesz a helyzet, ha a nép megtudja majd, hogy orosz földön vannak az ellenséges csapatok. Moszkvában úgyszólván nincsen katona. Érthető, ha a külföldi kereskedők nyakrafőre menekülnek a »szent« városból. Egy orosz nagyiparos száműzetése: Pétervár, július 6. A pétervári katonai kerület főparancsnokának rendeletére Spann Konstantin ismert nagyiparost száműzetésbe küldték Szibériába. A 6wm-család évtizedekkel ezelőtt származott Szászországból Oroszországba, ahol a családot naturalizálták. Spann Konstantin orosz államtanácsos, vezérigazgatója a muníció-szállító és hadszükségleti részvénytársaságnak és tagja a balti hajógyár felügyelőbizottságának és a Siemens- Schuckert részvénytársaságnak. Román lap az orosz visszavonulásról. Bukarest, julius 6. A félhivatalos L’Indépendance Roumaine összehasonlítja a nyugati és keleti harcteret. Míg a nyugati harctérnek bizonyos formában mozdulatlan jellege van, — ami nem zárja ki, hogy óriási emberáldozatokat hoznak ott is — a keleti harctér, kivált a lembergi orosz vereség óta, nagyon is mozgékony és az oroszok kénytelenek gyors tempóban otthagyni megerősített poziczióikat, melyeket saját határaik és a galicziai főváros közt építettek egymás után több sorban. Az a körülmény, hogy kénytelenek voltak a Dnyeszter-pozíciói, melyről már a térkép is mutatja, hogy mily óriási jelentőségű, feladni, nyilvánvalóvá teszi, hogy maradásuk Galicziában többé nincs. De Lengyelországban is túlontúl veszélyeztetett a helyzetük. Lengyelországnak most már közel öthatod része az osztrák-magyar és német hadseregek kezében van és Zavichosttól nyugatra, Jozefovnál és Ivangorodnál készen állanak a czár hadseregei hogy Woytsch hadseregének nyomása alatt még tovább visszavonuljanak. Minden nap várni lehet, hogy a szövetségesek rést ütnek a Visztulái orosz védelmi vonalon és áttörve a frontot, szabad útjük lesz Varsó felé. Hogy az oroszok számolnak ezzel, legjobb bizonyítéka, hogy Varsó polgári lakosságának javarészét eltávolították a városból. A kurlandi német hadsereg északról közelíti a veszélyeztetett területet és iparkodik érintkezést keresni a dél felől nyomuló csapatokkal. El kell ugyan ismerni, hogy az oroszok rendkívüli energiával védik a Pruth-vonalat és szokatlanul újítják példátlanul heves támadásaikat Besszarábia határánál, de ott is hiányzik a nehéz tüzérség és így kényszerítve vannak éjjeli gyalogsági támadásokra óriási embertömegeket feláldozni, mielőtt sikerült volna tüzérséggel megpuhítani az ellenséges állásokat. Svéd—orosz tárgyalások, Pétervár, július 6. A Temps pétervári tudósítója úgy értesül, hogy Oroszország és Svédország között a tárgyalások az Oroszországból és Oroszországba való árutransit-forgalomra vonatkozólag legközelebb véget érnek. A svéd kormány már az egyezmény megkötése előtt is meglehetős nagy mértékben engedélyezte az áruátszállításokat. A lembergi bankházak letétjei: Lemberg, július5. Az itteni bankházak néhány nappal az oroszok kivonulása előtt azt a parancsot kapták a kormányzótól, hogy készpénzkészletüket Oroszországba szállítsák, hogy »biztosítsák a pénzt az ellenséggel szemben«. Néhány bank a pénz egyik részét valóban elküldte Oroszországba, a készletek túlnyomóan nagyobb részét azonban elrejtették, úgy hogy mindössze alig két millió korona fekhetik orosz bankoknál. A legtöbb banknál a letétek tökéletesen érintetlenek. A bankházak vezetői, kiismervén az oroszok praktikáit, óvatosságból kétféle könyvet vezettek : egyet az orosz hatóságok számára, egyet pedig bankszerű használatra. Ilyen módon volt lehetséges a bankok pénzeszközeit megmenteni, úgy hogy két nappal az oroszok kivonulása után a bankok ismét megkezdhették rendes működésüket. Az oroszok által elhurczolt személyiségek közt van Godlevszki dr., a galicziai országos bank szindikusa is. Füred 1915-ben, íme megint a kettős rendekben álló platánok alatt találom magamat a füredi parton. A lágy ezüst Balaton csillogdál előttem, messzire a hét nap alatt, ez a csodálatos, áldott magyar víz, a part alatt a régi uszoda romantikus sötét deszkávára mereng a tóba, Tihany zöld halmai előre sétálnak a Balatonba és Tihany homlokán ott áll a páros tornyú sárga templom, mint ünnepi nyugalom, mint az emlékezés, mint a múlt. A másik part halovány zöld ténája húzódik szemben, ott mintha aludnának Lelle, Szárszó, Földvár. Siófok felől errefelé füstölög a régi fekete balatoni gőzös, a Helka, s távol egy árva vitorlás fehérült a tavon, mint egy sirálynak a szárnya, aki lebukott a vízbe a hal után. A többi vitorlás leszerelve ringatózik csendesen a sétány előtt, elhagyottan hallgat a Yacht-Club finom sárga pavillonja és az ismerős kis fekete csónakok kikötve várakoznak és az unalom ellen himbálják magukat. Füred . . . most esztendeje mulattam, múltam itt és jártatom a szemem a csónakokon, ezen is, amazon is kieveztem az alkonyat bíbor és arany baldachinja alatt a csöndes vízre nézni és hallgatni és ime itt kínálják térdüket a tavalyi padok, amelyeken az este késő óráin ültem és a csillagokat vigyáztam és engedtem diskurálni szivemet a part alatt csobbanó sötét hullámokkal. A sétány mögött áll márványemelvényén Kisfaludy Sándor, hajdani szép idők érzékeny poétája, boldog poéta immár, mert kővé változott és szive is ha van, kőből van. Hátul sárgállnak a régi nagy fogadók, a Terézia-udvar, Ipoly-udvar, Esterházy-udvar. Módon sárga falaik úgy méláznak mint tavaly, egymásután pillantom meg a tavalyi nyaralók arczait, minden olyan mint tavaly volt, még azok a felhők is, amelyek fenn időznek az égen, mintha a tavalyi felhők lennének. Lehet hogy az örökösen változó és múló felhők az égi világ ismeretlen bokrai és évről-évre visszavirágzanak és talán ma szakasztott olyan felhők virulnak odafenn, mint tavaly ugyanezen a napon. Tavaly nyáron . . . egy esztendő múlt el és egy világ veszett el és megint Füreden találom magamat. Egyet törren a kard a baloldalomon és hirtelen csodálkozva érzem kezemet a hideg markolaton. És nézd: a sétány teli van fehérruhás nőkkel és csukaszürke katonákkal. Tisztek, legények üldögélnek, biczegnek, sétálgatnak lassan, akik mind sebesülten vagy betegen kerültek haza a háborúból és nézd mennyi bántatlan, erős, friss tüzérönkéntes, a sipkájukon piros 1-es, a mi csapatunk, az első honvédtüzérezred önkéntesei. Távlovagláson voltunk a kőbányai kaszárnya udvaráról Balatonfüredig, két napig jöttünk, csak egy délelőtt aludtunk. A fáradt lovak a faluban pihennek, a lovasok nem akarnak fáradtak lenni, már második napja mutatják magukat úszással, csónakázással és kirándulásokkal és nem győzünk hálálkodni parancsnokunknak, K. P. főhadnagy urnak és S. D. főhadnagy urnak, két kedves tisztünknek, hogy elhoztak a Balatonra bennünket. Oh, e két komoly és kemény följebbvaló milyen jó pajtások itt a Balatonon . . . Békésfüredi platánsorok, hova lett alólatok a tavalyi sok fehér és szürke férfiöltözet. Mennyi csukaszürke itt is, mennyi katona. Színváltozás ez, semmi egyéb. Olyan, mint mikor a Balaton nyugodt selyemszürke vize egyszer csak kékesszürke lesz, nem tudja az ember, miért és hogyan. A természet elvégzett törvényei csinálják tüneményes könnyűséggel, csak egy pillanatnyi szeszélynek látszik ... Nem, nézem a füredi sétányt katonáivá , a biczegőkkel és üldögélőkkel, a frissen járókkal és a merengőkkel és bágyadt arczúnkkal és a vidámakkal és a végtelen idők szédületében érzem magamat és a füredi sétányt, amelyet nézek, késői gravure-nek próbálom képzeni, némának, haloványnak, mintha száz esztendő múlva nézném, mikor már nem is leszek, és nem leszünk, mind eltűnünk az örökkévalóság fel múló esztendőkkel, mintha soha itt nem lettünk volna. Életem rejtett és visszaparancsolt hangulata oszról, én annyira csodálkozom azon, hogy itt vagyunk a világon, én folyton meglepődve vagyom össz borulni mindenkivel és mindennel is folyton búcsúzni szeretnék mindenkitől és mindentől. Bejártam itt való pihenésünk alatt a kedves Füredet. Meglátogattam a halk fenyveserdőt, amelynek inévén annyiszor hevertem téténül a hangyák munkája fölött. Egy padon magában egy közkatona ült, botra könyökölvén. Olyan vékony és gyöngéd alak, mintha csak odarajzolták volna kék plajbászszal. Mikor elébe értem, felemelte a fejét s úgy jött fel az arcza, mint a halovány fehér hold. Szőr még nem volt az arczán, fiú volt még, rám bámultak téveteg, gyönge fényű kék szemei. Csak nézett. Fütyörészett egy rigó fenn a lombokban. A katona felnézett és a mutatóujja fölfelé remegett. — Madár ... — mondta. A hangja alig volt hang, inkább csak nesz volt. — Madár — mondom. — Rigó. — Madár — mondta megint és mosolygott s láttam szomorú sárga fogait.— Mi bajod ? — kérdeztem. Rám bámult, mintha nem értene s ajkai kül gyermeknyögésa jött elő : — Ah, áh . .. — Fáj valamid ? ■ . Egyik kezével gyöngén ütögetni kezdte a derekát, azután a fejét érintette meg : — Itt ... itt... itt .. . Aztán fölfigyelt, a merre a rigó fütyölt az imént, de már nem szólt a rigó. — Madár — mondta megint. A szeme világosabb lett, mint ha az ablakról lejön a le- 3