Az Út, 1954. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1954-07-04 / 27. szám
VII. évfolyam, 27. szám ORSZÁGOS REFORMÁTUS HETILAP, 954 július 4—10 Elkezdődött immár a mi szép hazánkban is az aratás. Nagy munka ez: tízmillió embernek egész évi kenyerét kell a következő néhány rövid hét alatt a mezőkről betakarítani. Nagy felelősség ez: egyetlen kévét, sőt egyetlen kalászt sem szabad elpocsékolni az egész nép kenyeréből. De mindenekfelett nagy öröm ez: van mit aratni, van mire vigyázni. Van mit megköszönni a mi gondviselő Istenünknek, kegyelmes mennyei Atyánknak. E mostani boldog aratás küszöbén együttesen is adjunk hullát Istennek ezzel az igével: »Áldjad én lelkem az Urat és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.« A hálaadás lelkületével soroljunk fel most néhány olyan »jótéteményt«, amit mi hitünk szemével Isten ajándékának látunk. Először is dicsőítsük hűséges Istenünket azért, hogy ígéretét ebben az esztendőben is beváltotta: »Míg a föld részen, vetés és aratás meg nem szűnik« (I. Móz. 8, 22). Gondoljunk csak viszsza arra, hogy milyen sok gonddal-bajjal küzdöttük át magunkat a rendkívül mostoha őszi és téli időjárás viszontagságain. Milyen nehezen akart kitavaszodni, milyen lassan olvadt el a hó, milyen későn lehetett hozzáfogni a mezei munkákhoz. Sok kicsinyhitű ember mondotta akkoriban csüggedten, hogy nem lesz kenyerünk ebben az évben. És ime mégis lett! Isten szeretetének, hozzánk való jóakaratának újabb jelét lássuk meg és köszönjük meg ebben. Jól figyeljük meg Isten ígéretét: »vetés és aratás meg nem szűnik«. Azt jelenti ez, hogy Isten az ő ajándékozó munkájába beleszerkeszti az ember munkáját is. Isten ígéretének megvalósulását tehát nem onnan kezdve kell figyelnünk, hogy milyen nagy lesz az aratás, hanem onnan kezdve, hogy milyen hűségesen történt a vetés! Aki becsületesen vetett és aki hűségesen gondozta a vetését, az Isten munkatársává lett a világ meggazdagításának, megajándékozásának isteni szolgálatában. Nem vetés nélkül és nem a vetés helyett ígérte Isten az aratást, hanem éppen a vetés munkáját áldja meg és gyümölcsözteti az aratással. Az okosan gondolkozó keresztyén ember tehát már abban is Isten ajándékát látja, hogy a mi hazánkban közüggyé lett az, hogy minden darabka földet bevessenek, közüggyé lett az, hogy a földek »zsírosak« legyenek és hogy a vetést ne nyomja el a gaz. Isten ajándékát látjuk abban, hogy ezen a tavaszon parasztságunk új lendülettel, nagyobb munkakedvvel és több bizalommal lendült bele a tavaszi munkákba, mint az előző esztendőkben. Isten ajándékát látjuk abban a kedvünk szerint való közgondolkodásban is, hogy a gyomos föld a gazda szégyene. Hálaadással emlékezünk meg arról is, hogy az aratás az egész ország ügye, nem csak a parasztságé. Egy nagy család lettünk s közös ügyünk az egész nép kenyere. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a gyáraink figyelik a mezőgazdasági termelést s igyekeznek minden lehető technikai, gépi segítséget megadni ahhoz» BOLDOG ARATÁS hogy könnyebben, gyorsabban és eredményesebben folyjék a földműves munka. A mezőgazdaság szükséglete ma már nemcsak »kegyes óhaj«, hanem kötelező parancs az ipari termelés számára. De nemcsak gépekről és egyéb holt anyagokról van itt szó, hanem emberekről is. Egyre-másra halljuk a híreket arról, hogy diákjaink és gyári munkásaink a szabadságidejüket nem a Balaton partján vagy valahol a hegyek között töltik, ahová beutalást kapnának, hanem hazamennek a falujukba, hogy a rokonsággal együtt ők is kivegyék részüket a nagy nyári munkákból. Olyanok is egyre többen vannak, akik családostól, mindenestől kiköltöznek a városból egy-egy gépállomásra, vagy állami gazdaságba, hogy minden tudásukat, egész életerejüket a mezőgazdasági termelés fellendítésére fordítsák. Hosszú történelmünk során aligha volt idő, amikor a parasztság munkája annyira érdekelte volna az egész népet, mint ma. Kétségtelen tény az, hogy a sok külső segítség és emellett parasztságunk megbecsülésének s a vele való közösségvállalásnak belső »lelki« segítsége egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy ebben az évben gazdag és boldog aratásunk lesz. Az okos keresztyén ember még ezekben a »világi« jelenségekben is azt szemlél nagy gyönyörűséggel, hogy Isten milyen sokféle eszközt mozgat meg ennek az" ígéretének beváltására: »vetés és aratás meg nem szűnik«. Hálaadásunk körébe tartozik az is, hogy a mi földjeinkről betakarított kenyér mindenkinek a kenyere. Nem az a helyzet tehát, hogy némelyek dolgoznak másoknak a kenyeréért, hanem az, hogy a nemzet közös háztartásában mindenkinek jut munka is, de mindenkinek jut kenyér is. Hálaadásunkat csak növeli az a megrendítő statisztikai tény, hogy ezen a gazdag világon még mindig milliók és milliók halnak éhen évenként, nem azért, mert kevés az ennivaló, hanem azért, mert a bőséges kenyér nem jut el a dolgozó emberek asztalára. Az a kenyér, ami nálunk terem, nem a kiváltságosak kenyere, hanem az egész nép kenyere, amit igyekezünk az elvégzett munka alapján testvériesen megosztani egymás között. Reménységünk szerint jövőre még többet tudunk majd szétosztani, mint idén és az összefogásunk, szorgalmunk mértéke szerint mindig többet és többet, de máris nagy öröm számunkra az, hogy a könyörtelen önzés világából mi már átléptünk a kölcsönös osztozásnak világába. Emlékezzünk csak vissza a tíz, húsz, harminc évvel ezelőtti állapotokra, amikor például el volt tiltva az aratógépek használata, mert egyébként a nagybirtokokon mitsem törődtek volna azzal, hogy a régebbi aratómunkásoknak lesz-e kenyerük télen vagy nem, s attól kellett tartani, hogy ha géppel aratnak, a kenyér nélkül maradt elkeseredett aratómunkások felgyújtják a » grófi szérüket«. Az okos keresztyén ember úgy gondolkodik, hogy jobb a mindenkinek igazságosan szétosztott kevesebb, mint a keveseknek jutó több. A mindenkinek jutó»elég« sokkal jobb, mint a csak néhányaknak jutó »sok«. Korántsem soroltuk fel ezzel Istennek minden »jótéteményét«, amelyről most nem szabad elfeledkeznünk. Csak mutatót adtunk abból, hogy a haladásban hogyan kell konkrétnek gyakorlatiasnak lennünk. A keresztyén emberek mostani leckéje az, hogy ne csak a napfényben, esőben, gyümölcsöt érlelő melegben lássák meg Isten ajándékát, hanem abban is, hogy az emberek több kenyeret akarnak juttatni mindenkinek, s ami van, azt igazságosabban akarják szétosztani a világon. Meg kell értenünk, hogy nemcsak a mezőknek van szükségük Isten áldására, hanem a kemény, önző emberi szívnek is és ahol az emberek szíve egymás iránti megértésre, segítségre és szolgálatra mozdul, ott minden bizonnyal több lesz a kenyér és szebb lesz az élet. Adjunk hálát Istennek ezért a kettős-egy munkájáért, atyai szeretetéből körülöttünk is, bennünk is munkálja az emberségesebb, gazdagabb, boldogabb életet. Erről az isteni szeretetről való hatalmas feladásnak tekintsük a mostani boldog aratást. Farkas József IMÁDSÁG Irgalmassággal gazdag Isten, mennyei Atyám, aki jó és kegyelmes voltál énhozzám mióta élek és vagyok! Hálát adok tenéked minden velem közlött irgalmasságodért, áldalak azokért a drága lelki ajándékidért, melyeket ezen a szent napon közlöttél és közlesz énvelem. — Ilyen vasárnapi napon támadott fel az én idvezítőm, abból a kínos halálból, melyre őt érettem adtad. Ezen a napon töhetett ki a Szentlélek is az apostolokra, akik által elküldötted nékem a megbékéltetésnek a beszédét. Azért is örömmel és hálaadással emlékezem ezen a napon, melyet te véghezvittél a Jézus Krisztus által és a Szentlélek Istennek kitöltéséről, akinek drága ajándékit kész vagy most is közölni mindazokkal, akik a Jézusban való igaz hittel kérik tetőled. — Áldott légy szent és tiszta beszédedért, melyet ezen a napon prédikáltatsz az én lelkemnek tanítására. Áldott légy az idvességnek többi eszközeiért is, amelyeket mind e mai napig kiszolgáltatsz énnékem. — Esedezem én Istenem és Atyám, hogy a te olvasott és hallott beszédedet pecsételd be az én szívembe, hogy én arról éjjel, nappal elmélkedjem, és a tedvességes ismeretedben, a hitben, kegyességben és a te előtted való kedvességben növekedjem. Evégre adjad nékem a te Szentlelkedet, aki engem a mai napon, az egész héten és életemnek minden idejében bírjon, tanítson, vezéreljen és igazgasson, hogy én napjaimat a te kegyelmedben, a te igaz szeretetedben, a te félelmedben és szolgálatodban tölthessem el, mindaddig, mígnem eljutok ama boldog és kívánatos helyre, ahol a te tökéletes szereteted, tiszteleted és dicséreted által örökkévaló ünnepeket szentelhetek zenéked az egekben az Úr Jézus Krisztus által. Ámen. (Keresztfén tanítások, 1781) VICTOR JÁNOS 1888—1954 Mérhetetlen veszteség érte egyházunkat, az egész evangéliumi keresz* tyénséget. Mindnyájan megrendülten vesszük körül a ravatalt, fájdalom* mal tekintünk a hosszú álomra hanyatlott bölcs fejre, s veszünk búcsút drága atyánk, tanítónk, munkatársunk és barátunk alakjától. Victor János, a budapesti teológiai akadémia professzora, a dunamelléki egyházkerület lelkészi főjegyzője, országos egyházkormányzati szerveink fáradhatatlan munkája, egész egyházi életünk egyik kiemelkedő vezetője, június 29-én este, 66 éves korában elhunyt. Közvetlenül vagy közvetve tanítványa volt az egész magyar református lelkipásztori kar. Könyveivel, újságcikkeivel, előadásaival maradandó és gyümölcsöző módon árasztotta szét Istentől kapott hivő teológiai tudományát és az így gondos, körültekintő ismeretén alapuló kegyes hitét a gyülekezetekre. Másfél emberöltő nagy idő, s ha tekintetbe vesszük e másfél emberöltő egyházi és történelmi eseményeit, akkor értjük meg igazán, mit jelent az, hogy szinte nincs az elmúlt négy évtizednek olyan jelentős eseménye, amelyet Victor János, mint az ige teológusa ne vizsgált volna meg, ne világított volna át, s szinte nincs az egyház életének olyan területe, amelyre vonatkozólag ne hangzott volna el bíráló, buzdító, útbaigazító szava. Szinte a lehetetlenséggel határos vállalkozás lenne Victor János életművét ismertetni. Elsősorban teológus volt, világviszonylatban is nagyszabású kutatója, ismerője, magyarázója és rendszerezője az igének. És mégis: kora ifjúságától kezdve utolsó szívdobbanásáig igehirdető volt, aki nagy felkészültségét, széleskörű ismereteit úgy tette közkinccsé, olyan közérthetőségre és életteljes lendületre törekedett, hogy mindig az egyház valóságos életének talaján állt s mindig az egyház valóságos életének szükségeire nézett. Sok drága hagyatéka közül most különösen ezt a kettőt szorítsuk szívünkhöz. Victor János, amikor az igét tanulmányozta, mégpedig olyan alapossággal, ahogy csak kevesen tudják,, félretett minden emberi előítéletet, rokonszenvet és ellenszenvet, megszokást és újdonság-hajhászást s végbement belső emberében a Szentléleknek az a csodája, hogy immáron nem Victor János foglalkozott az igével, hanem az ige foglalkozott ővele. Mint szolga állt szemben azzal az Úrral, aki a Szentlélek által a teljes, szentírás bizonyságtételében megszólal, bűnbocsánatot, új életet, erőt, szentséget, feladatot és jó szolgálatot ad. Olyan egyházi korszakban lett Victor János ebben az értelemben véve az ige teológusa, amelyben általában a végérvényesség kordái közé igyekezték szorítani az élő hit sodrát és sokkal inkább az erőtelen dogmák, mint az élő és erőt adó Jézus uralma jellemezte a hazai református teológiát, sőt bizonyos tekintetben az egész egyházat. Victor János fiúi szeretettel és megbecsüléssel fordult az egyház nemes hagyományai felé. Szárnyaló, ízes magyar nyelvre fordította Kálvin János Kis-Institúcióját, átnézte két ősi hitvallásunk fordítását, könyvet írt az Apostoli Hitvallásról, de tudta azt, hogy egyetlen nemzedék sem utalhatja vissza saját teológiai problémáit az előtte járó nemzedékhez, s akkor is, amikor ez népszerűtlennek látszott, hirdette: a teológiai tudomány nem befejezett vasbetonszerkezet, hanem kifejezése és megfogalmazása a Krisztusból élő egyház és az élő Jézus Krisztus igéje közötti élő viszonynak. Isten szól az egyházhoz, ott, abban a korban szólítja meg, ahol élt, s az egyháznak, az egyház teológusának szüntelen esedezések, hitben való viaskodások, erőfeszítéseket nem kímélő fáradozások közepette kell megértenie, megfogalmaznia, hirdetnie és élnie Isten éltető és életrevaló szavát. Victor János elmélyült teológiai munkálkodása mindenestől fogva az egyházban és az egyházért folyt. Az ő gazdag kegyelmi ajándékaira valóban ráillett az ige: »Haszonra adatik a Lélek kijelentése.« Nem eszményiesítette az egyházat, nem szépítgette a hibáit, nem kendőzteel bűneit, megtanulta az igéből az egyház reális szemléletét s tanítványait is erre tanította. Ugyanakkor azonban nem tűzött ki maga elé egy eszményi, megszépült, büntetem egyházat, amely a kiváltságosaké, hanem őseinkkel együtt hirdette a szüntelen reformáció isteni igényét. Az utat is megjelölte, amely a folyamatos megújhodás ajándékait tartogatja az egyház számára: a hittel párosult szolgálat és a szolgálattal párosult hit útját. Lehet úgy is »teologizálni«, hogy az egyház az előtte álló szükségek betöltése és feladatok elvégzése helyett elméletek kergetésébe, vagy gyümölcstelen befelé fordulásba menekül. De ez nem teológia, s ez valóban csak »teologizálás«. Victor János teológus volt, mégpedig úgy, hogy az Úr Jézus Krisztussal, az ő igéjével való engedelmes párbeszédébe belevonta az egyházat, a gyülekezeteket s látta a szükségleteket és feladatokat, amelyek betöltésére és elvégzésére a Szentlélek az egyházat felhatalmazta és elküldte. Victor János a hitet és engedelmességet teremtő Szentlélek teológusa volt, s ezért a mai magyar református egyház teológusa tudott tenni. Lankadatlanul buzgólkodott mai egyházi problémáink megoldásán s buzdított időszerű szolgálataink végzésére. Amikor fájdalommal, megrendült szívvel búcsút veszünk tőle, adjunk hálát Istennek az ő hű szolgájáért, s elevenedjék meg bennünk az elkötelezés: a magyar református egyház útja a hittel párosult szolgálat és a szolgálattal párosult hit útja, Isten dicsőségére, egyházunk előmenetelére és népünk javára. * Victor János temetésén részt vesz egyházunk egész vezetősége, két teológiai akadémiánk professzori kara, részt vesznek a budapesti lelkipásztorok és a budapesti gyülekezetek küldöttei. A temetésen a szolgálatot Bereczky Albert püspök és Pap László, a budapesti teológiai akadémia dékánja végzi. A temetés a farkasréti temetőben lesz július 2-án, pénteken délután fél 4 órakor. * Victor János 1888. június 4-én született. Nagyapja, Victor Bernát, a Brit és Külföldi Bibliatársulat magyarországi vezetője, apja id. Victor János, a vasárnapi iskolai mozgalom kiváló munkása. Gimnáziumi és teológiai tanulmányait Budapesten végezte, utána a bölcsészeti karon tanult két évig, majd az amerikai princetoni egyetemnek volt egy évig hallgatója, itt tudományos fokozatot szerzett. Viszszatérése után vallástanár volt Budapesten, majd bölcsészeti doktorátust s teológiai magántanári képesítést szerzett. 1909-ben, Mott János hatására a Magyar Evangéliumi Diákszövetség szerveznte ésutazóutékáilett. 1925 32-ig a budapesti teológiai akadémián professzor. 1932-ben a budapest-szabadság téri gyülekezet lelkipásztora lesz. 1949-ben ismét a budapesti teológiai akadémia profeszszora. Hosszú éveken át írta ésszerkesztette a »Csendes percek«-et. »Boldog rabság« címmel megírta a Filippibeliekhez írt levél magyarázatát. Több kötet jelent meg prédikációi, előadásai s cikkei gyűjteményeképpen: »Ó és mi«, »Építsünk hajlékot«, »Térj magadhoz drága Sion«, »A Szentek Szentjében«, »Az egyház bűnei« stb. Kimagasló műve a »Református Hiszekegy«. Legutóbb hitvallásaink fordítását nézte át s előszót írt a Heidelbergi Kátéhoz. Külföldi művek hosszú sorát fordította. Egyházi sajtónknak kezdettől fogva állandóan munkája, legutóbb a Református Egyház című lap felelős szerkesztője volt. Több külföldi ökumenikus konferencián képviselte egyházunkat. Nevét szerte a világon ismerik az egyházi vezetők. Néhány év óta agyérelmeszesedés miatt könnyebben betegeskedett. A múlt hét péntekén agyvérzés érte sebaét-keddjén elragadta a halál.