A Cipőgyártó, 1935 (6. évfolyam, 1-9. szám)
1. szám
Elérkezett lapunk, „A CIPŐGYÁRTÓ“ a hatodik évfolyamához. Az elmúlt esztendők során a szakmai életnek olyan periódusain mentünk keresztül, amelyek mellett bizonyságot tettünk hivatottságunkról és most, amikor a hatodik évfolyam küszöbét léptük át, ismét csak fokozott szeretettel maradunk a szakmai érdekek szolgálatában. Nem tudjuk összetéveszteni a szakmai érdeket az egyesek önző és kapzsi érdekeivel. De mi nem is azért jöttünk, hogy a köz rovására az egyesek önző érdekeit szolgáljuk, hanem azért, hogy a közérdek legtisztább fegyverzetével, a Sajtóval a szakmának élhessünk. Egybe vagyunk forrva a cipőszakmával és mint sajtó szolgai kötelességeink vannak a cipőszakmával szemben. Szem és száj vagyunk a szakma arculatán. Látunk és beszélünk, mert látnunk és beszélnünk kell. A látottakat elmondjuk a szakmai társadalom egészének. Világító fáklya vagyunk, hogy világosságot vessünk a szakma útjain azokra a jelenségekre, amelyeknek megfigyelése a hatalom elé kívánkozik és ezáltal is a javulás felé segíthessük a cipőszakma vajúdó szekerét. Nem vagyunk reklám magunk felé, hanem csak egynek : a szakmának vagyunk transzparense. A mi erősségünk az olvasótáborunknak hozzánk fűzött hűségében rejlik és ez a hűség tesz bennünket leginkább jogossá arra, hogy a cipőszakma fundamentumán sajtószolgálatot tegyünk. De amidőn sajtószolgálatról van szó, akkor nyíljék meg a szív és emelkedjék a tekintet a mennyek felé és szólaljon meg a lelkiismeret a legmagasztosabb biró előtt, az Isten előtt és mondván: szolgálom a sajtó erejével a hazát, a szakmát és az emberiség kultúráját. Ezzel a tudattal megyünk tovább most is, amidőn lapunkkal, „A CIPŐGYÁRTÓ“-val a hatodik évfolyamba léptünk. Tanoncnevelés írta: Kiss Mihály cipőipari szakoktató A szakoktatással kapcsolatban írott cikkeimre hozzám érkezett igen nagy mennyiségű levelekből veszem az anyagot mostani soraimhoz. Miután nem tudok minden egyes levél írójának külön válaszolni hozzám juttatott véleményére, szükségesnek láttam, hogy azokat egy-egy csoportba besorozva legalább így általánosságban intézzem el. Legtöbb panasz a tanonctartó mesterektől érkezett. Kifogásolják a tanonc oktatással kapcsolatban kifejtett nézetem jogosságát. Egy budapesti kisiparos leveléből idézem a következő sorokat. „Elkényeztetés mellett nem is tudja értékelni egy inas, hogy mi az, amiben részesül, mennyivel , ,trt az én inas időm. Virradatkor felkeltem, a műhelyben alvó segédeket kiszolgálva, a műhelyhelyiséget kitakarítva, inas társammal vadunkra vettük a piaci rudat a ráagratott lábbelivel együtt és késődélutánig nem is kerültünk a piacról haza. Délután a piacról visszahozott áruk rendes elrakását befejezve, a műhely szaladgálási munkáit kellett elvégeznem. Csak öreg este jutottam ahoz, hogy a háromlábú székre leülhessek és az éjfélig dolgozó segédek pofonjaiba és tanításában részesüljek. Ha keservesen is, de tökéletesen megtanultam ezen az alapon mesterségemet." Elismerem ezen iparostársamnak, hogy az így könnyek és mérhetetlen fájdalmak között megtanult ipari tudását nagyra becsülheti, mert megszenvedett érte. Higgye el azonban, hogy szeretettel, atyai gondoskodással tökéletesebb eredményt lehet elérni. Ne sírju vissza a múltnak ezt a szakaszát Egy másik része a levélíróknak azt hozza föl, hogy manapság nem érdemes inast tartani, mert amikor legnagyobb szükség volna rá, hol iskolába, hol leventére és egyéb helyekre kell mennie és így semmivel sem tudja kárpótolni tanítómesterének a rá pazarolt drága idejét. Tagadhatatlan, hogy a közterhekkel agyonsujtott iparos, ha a tanoncnevelés kérdését gazdasági érdekeinek szemszögéből vizsgálja, nem talál sok hasznot a tanoncnevelésben, ezt a kérdést azonban semmiképen sem lehet a szigorú üzleti kalkuláció serpenyőjével mérni. Van a tanításban valami felemelő, lelket megnyugtató tudat, melyet anyagiakkal felmérni nem lehet és ez kell, hogy tanoncnevelésre ösztönözze jól képzett iparosainkat. Az illető saját tudásának továbbélését, folytatását kell, hogy büszkén lássa inasának kifejlődésében. Elvitathatatlan tény, hogy az államnak is kötelessége lenne ezen a téren segítséget nyújtani. Németországban a kiváló eredménnyel vizsgázó tanonc mestere adókedvezményt nyer és több tökéletesen kitanított inas felszabadításáért állami kitüntetésben is részesül. Az iparos tanoncoktól is érkezett több levél hozzám. Egyik inas fiú elpanaszolja, hogy egy olyan belvárosi mesternél tölti tanonc idejét, kinek műhelyében kizárólag egy javító munkás dolgozik, (a többi otthon dolgozó munkás). Dacára, hogy két évek meghaladta tanoncideje, a sarok javításon, anyag kiadáson, cipők hazaszállításán kívül egyebet megtanulni nem volt módjában. Több más tanonc leveléből viszont az tűnik ki, hogy a műhelyükben darab bér mellett dolgozó munkások nem vesznek maguknak időt és fáradságot arra, hogy az inasokat oktassák, a mester viszont a műhely vezetési munkájával van A CIPŐGYÁRTÓ