Az Aero, 1915 (3. évfolyam, 30-33. szám)
1915-11-01 / 30-31. szám
AERO PILÓTA-LEVELEK. (Pihenés. — Repülés ködben és esőben. — A magyar pilótákra büszkék lehetünk.) «„Mi most az időjárás miatt aránylag keveset repülünk és tétlenségre vagyunk kárhoztatva» — írta egyik még tavaly téli levelében Petróczy István százados, aki akkoriban az északi harctereken működő repülőgéposztagok egyikének, nálunk is kitűnő hírnévnek örvendő parancsnoka volt. Ezt a meddő időszakot a magyar fiúk előrelátván, kihasználták, s ha valami bajuk volt, azzal akkor vonultak a kórházakba, hogy a jobb idők beköszöntével friss erőben ismét helyükön találja őket a haza hívó szava. Lányi főhadnagy is eme bölcs belátású ifjak közé tartozott, aki ioő 14 napra Temesvárra vonult testi épségének kireparálására. Persze az ilyen kényszerű pihenő, bármily jól esik is, a forrongó élethez s az örökös tevékenységhez szokott szervezetnek idegenszerű, s így holmi borongós lelkiállapotnak válik előidézőjévé. Ezért írta Lányi, hogy «a jól végzett kötelesség kellemes tudatával használom föltétlen napjaimat, abban a reményben, hogy nem mulasztok sokat a csöndes eseménytelenség alatt. A kezdetnél i s remélem a győzelmes befejezésnél is — ott akarok lenni». Ez a rendületlen bizalom csillant ki az összes magyar hadipilótáknak hozzánk intézett soraiból, s bármily is volt külön-külön, avagy együttesen a sorsuk, soha egy pillanatra sem csüggedtek. Ez az, ami náluk megbecsülhetetlen. Aki nem veszíti el szivét, hanem minden körülmények között előre tekint s tövises útja végén csakis a magyar zászló diadalmas lobogását látja, az sohasem ingadozó, soha meg nem hátráló. Ilyenek különben a tábori pilótákká vált rákosi fiúk mind s ebből a vágásból való Lányi főhadnagy is, aki meg sem tagadja velük a közösséget. «Olvasom, a fiuk jól viselik magukat s ez örömmel tölt el, mert mindig büszkén vallottam magam a rákosi aviatikus gárda tagjának, miként ma is.» Több ízben közöltünk már pilótáink leveleiből a napilapokban szemelvényeket s úgy vettük észre, hogy őszinte szavaik, önmagukról való szerény megemlékezésük nemcsak hogy hazai közönségünkben szeretetet és érdeklődést keltenek irántuk, hanem alkalmasak arra, hogy krónikásainknak egykor hasznos adatokkal szolgáljanak. A mi véreink tetteit nekünk kell az utókor számára följegyeznünk ; ha nem tesszük, nem érdemeljük meg, hogy a Mindenható jóvoltából ennek a hősi kornak közvetlen szemlélői, részesei lehetünk. Bennünket különösen azok az események érdekelnek talán legbensőbben, amelyek édes hazánk határain játszódnak le s ezért talán a rendesnél is nagyobb figyelmet érdemel Lányinak az a repülése, a melyet még tavaly télen a délvidéken tett, s amelyről maga is azt állítja, hogy a legérdekesebb az általa eddig végzettek között. Egy esős, ködös reggelen parancsot kaptunk, írja Lányi — hogy még okvetlenül aznap folyamán állapítsuk meg, váljon a Dunán G... szigetnél készül e híd, mert az előőrsök ilyenféle hírről számoltak be. S. főhadnagygyal— a legtapasztaltabb megfigyelő tisztek egyikével együtt kaptuk a feladat megoldására a megbízást. Mondhatom, nehéz feladat volt! Hiszen szép, derült időben az ellenség felett 1600 1800 méter magasságban repülni tiszta passzió. Ilyenkor a 100 méterrel mögöttünk explodáló shrapnelleknek nevezve vitünk vissza «pá»-t. Látjuk a távol ködében a román határ havasait, a montenegrói hegyek tömkelegét, egész Szerbiát, a Morava kanyargós vizét. Sőt amidőn még az alattunk elsuhanó szerb városokra egy-egy 16 kilós ekrazit-gránátot is sikerrel «plaszirozunk», két-három óra múlva a hangárok közt simán talajt érve, egész joggal ordíthatja utasom a fülembe, hogy «Ausflug war heute sehr angenehm, nicht war barátom ?» — De most, mintha bekötött szemmel kellene repülnünk. Start. Két percz múlva 200 méter magasságban megyünk s nem látunk semmit, csak sűrű szürkeséget alattunk, felettünk s körülöttünk. Hopp! Elvesztjük a földet. Lejebb