Alföldi Iparlap, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1886-10-10 / 41. szám
V-ik évfolyam. 1886. 41-ik szám. Szeged, október 10-én. Előfizetési föltételek: helyben, házhoz hordással vagy vidékre posta utján. Negyedévre . 1 frt. Fél évre ... 2 frt. Egész évre . . 4 frt. Egyes szám ára 8 kr. Kapható a kiadóhivatalban.ALFÖLDI IPARLAP. A SZEGEDI S TÖBB HAZAI IPARTESTÜLET ÉS IFJÚSÁGI EGYLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. JELIGE: MUNKA ÉS TUDOMÁNY. . Szerkesztői iroda: Templom-tér, 8-ik szám, a „Szegedi Ipartestület“ háza, hova a kéziratok küldendők. Főszerkesztő : Bakay Felelős szerkesztő: ifj. Szm^n^i^'l^an^r. Főmunkatárs: Babos Elek. Hirdetések: 16-od oldal . . I.— 8-ad „ . . 2.— 4-ed „ . . 1l.50 Fél „ . . ..— A 4 hasábos petitsor ára soronként 4 kr. Bélyegdij mindenkor 30 kr. Kiadóhivatal: Engel Adolf könyv- és könyomdája, hova az előfizetési pénzek küldendők. Közlekedési eszközeink és iparunk. A közelmúlt napokban az összes lapok közölték azon kimutatásokat, amelyek szerint a magyar államnak növekedő áldozattal kell hozzájárulni a hazai — nem állami — vasutak kamatgarancziájához, tehát ezen vasutak fönntartásához. Ez helyén van. Ez ellen szólani csak a meggondolatlan, rövid számítással élő emberek tudnak, mert egy olyan állam, ahol hosszú évekből származó elmaradottságot kell pótolni, mást nem tehet, mint hogy állami erővel támogatja mindazon köztényező emeltyűk megalkotását, amelyek együttvéve egészben képezik a kultur államélet szervezetét. Éppen így kell az államnak a közoktatás, közegészség közbiztonság és a közjólét minden egyéb alkotó elemeiben, az egyensúlyban tartott haladást elősegíteni. Beksics úrnak a „Pesti Hírlapban elmondott erélyes szavai nem tudom, mennyire fogamzanak meg azok lelkében, akik hivatva vannak, a sürgős és hatásosabb lendületet az ipari alkotásoknak az állami tevékenység terén megadni. A „Nemzet“ hasábjain közelebb Péterffy úr írt egy egész czikksorozatot ilyen irányban. Tehát a lapokban van lendület. Nem akarom ezúttal az ilyen czikkek számát szaporítani. Egy más oldalról kell a kérdés elé kerülnöm. Az irányt már fönn is jeleztem.Állami és államilag támogatott, szépen kifejlődött közlekedési eszközeink roppant összegébe vannak az állami háztartásnak; gabonatermelésünk, de egyéb nyersterményeink okszerű értékesítése, kivitele nagy kedvezményeket követel ezen igen nehezen ápolt közlekedési eszközöktől, illetve a vállalatoktól. Ezen közgazdasági politika, ezen nyerstermelési rendszer mellett alig várhatnánk közeljövőben, hogy a szépen kiépült vasutak jobb jövedelmezősége fölmenti az államot a kamatgaranciák fizetésének terhe alól. Közgazdaságunk természete nem engedi, hogy közlekedési rendszerünk erőteljesen saját lábára állhasson. Akik ezen körülménynyel nem számolnak, szintoly rövidre fogják az elmefárasztás kötelességét, mint azok, akik az államsegély ellen olcsón opponálnak. Az egyik olyan hiba mint a másik. Mert nem azon összeg a sok és nem ennek a kiadása fölösleges, amit az állam a közlekedési vállalatok fejlesztésének támogatására fordít, hanem azon közgazdasági rendszer a rész, amely azt szükségessé teszi. Ezen kell segíteni, ha amazt meg akarjuk szüntetni. Minthogy az ember nemcsak az „igéből“, de főleg „kenyérből“ él, itt van a legfőbb ideje, hogy anyagi emelkedésünk eszközeit az állam — mint ilyen — erősebb károkkal vegye kezébe. Nem szabad mondanunk, hogy fölösleges, amit 20 éves önállásunk ideje alatt arra nézve elköltöttünk, hogy a kulturállamok és polgárosodott népek sorában joggal megállhassunk , de ha az államalkotó nagy eszközök szervezésében az eddigi után tovább haladunk, rövid idő múlva elmondhatjuk, hogy „fönn az ernyő, nincsen kas“, ha az anyagi érdekek alapvetési munkájában körültekintőbbek, azaz hogy már nem is körültekintőbbek, de serényebbek nem leszünk. Mert hogy régen tekintgetünk körül, az érdem és hiba is. Érdem az, hogy a magyar közgazdaság reformkérdései iránt általános közérdeklődés, közfigyelem támadt a Lateiner, prókátor, földesúr nemzet kebelében. De hiba az, hogy bár nagyon hangoztatjuk a teendőket, a tettek nem igen látszanak meg. Közlekedési eszközeink fejlesztésében volt ez irányban erélyes közgazdasági politikánk, de itt azután megijedtünk magunktól s visszahökkenve baj volna, ha nem találnánk el, hogy mit kell tenni az eddigi félelmes nagy vívmányok olynemű megmentésére, hogy ezen eszközök, melyeknek egy része ma köztehernek tetszik, közkincssé váljanak a nemzeti háztartásban. Ez a kérdés oly egyszerű dolog, hogy ehhez nem is kell valami különös nagy tudomány, csak egy kis világismeret és egy kis gondolkodás. Hogy drága vasutaink be ne füvesedjenek, vagy hogy ne legyenek kénytelenek csupán kedvezményezett árakon s mégis félterheket szállítani, fokozottabb értékű árukat kell forgalomba hozni, amelyek magasabb szállítmányi osztályban a magasabb tarifatételeket is könnyen elviselhetik. Másrészt a belforgalmat kell élénkíteni, s ezt csakis a közgazdasági reformok útján érhetjük el, ha t. i. mezőgazdaságunkat a mezőgazdasági ipar erőteljes támogatása által kiemeljük mezítlábas, bocskoros állapotából s ha megalkotjuk hazánk gyáriparát. Ma, midőn a 10 éves közgazdasági szerződés újból való megkötése előtt állunk, ez a szerződés ne arra való legyen, hogy fejünk alá tegyük pihenő párnának, s ha már nem tudunk tőle menekülni, tudnunk kell vele másként boldogulni. Az ellenzék egy része azt mondja, hogy ez lehetetlen. Tegyük föl, hogy lehet. De azután ennek nem az a következménye, hogy csak ráfogjuk, hogy lehet, de be ne bizonyítsuk. Azon a kérdésen már túl vagyunk, — legalább én úgy hiszem, hogy Beksics úr igen helyesen állította föl a kérdést — hogy nemzeti ipar nélkül elpusztulunk. A „Nemzetiben meg Péterffy úr bizonyította be, hogy a társadalomtól ezen az egyetlen egy téren veszedelmesen keveset várhatunk." Itt tehát államilag kell sokat, igen sokat tenni. Ha az állam beszerezte a szekeret meg a lovat, nézze, hogy állandó, jól fizető fuvarja is legyen; ilyent az erőteljes belforgalom ad. Ezt csak a gyáripar teremti meg. Talán nem szükséges azt bővebben bizonyítgatnom, hogy az élénk belforgalomnak örvendő államok vasutjai rendkívül kedvező vállalatok, s hogy az ezen államok gyárai és nyerstermelői között kifejlődött árucsere fuvarjövedelme mennyire emeli a nemzeti közvagyonosodást, s hogy a gyáriparral bíró államokban a személyforgalom sem jár deficittel, mert biz azok nem utaznak annyi tiszteletbeli és szolgálati jegyekkel. Angliában a munkások és munkavezetők utazó seregében elenyészik a nagyon művelt állam igen intelligens szellemi munkás közönsége , a tisztviselők meg éppen észrevehetetlenek az utazók tömegében. Egyáltalában minthogy azt sem kell már cáfolgatnunk, hogy mi nem lehetünk iparos állammá, hozzá kell látnunk, hogy azzá legyünk, s hozzá kell látnunk már még vasutaink érdekében is, mert a jámbor földmívelő nemzet kedvéért bizonyár lett volna ennyi vasutat is építenünk, holott a meglevőt még ki is kell egészítenünk ; ezt már a forgalom lánczolatos összeköttetése is megköveteli. Ha tehát kamatgaranciánkban, de további befektetésekben is a vasutaink még fokozott kiadásokat követelnek az államtól, itt a lefőbb ideje, hogy olyan termőtalajt nyissunk a fuvaráru-növekedésnek, amelyen a gazdálkodás