Alföldi Iparlap, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-10 / 41. szám

V-ik évfolyam. 1886. 41-ik szám. Szeged, október 10-én. Előfizetési föltételek: helyben, házhoz hor­dással vagy vidékre posta utján. Negyedévre . 1 frt. Fél évre ... 2 frt. Egész évre . . 4 frt. Egyes szám ára 8 kr. Kapható a kiadóhivatalban.ALFÖLDI IPARLAP. A SZEGEDI S TÖBB HAZAI IPARTESTÜLET ÉS IFJÚSÁGI EGYLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. JELIGE: MUNKA ÉS TUDOMÁNY. . Szerkesztői iroda: Templom-tér, 8-ik szám, a „Szegedi Ipartestület“ háza, hova a kéziratok küldendők. Főszerkesztő : Bakay Felelős szerkesztő: ifj. Szm^n­^i^'l^an^r. Főmunkatárs: Babos Elek. Hirdetések: 16-od oldal . . I.— 8-ad „ . . 2.— 4-ed „ . . 1l.50 Fél „ . . ..— A 4 hasábos petit­sor ára soronként 4 kr. Bélyegdij mindenkor 30 kr. Kiadóhivatal: Engel Adolf könyv- és könyomdája, hova az előfizetési pénzek küldendők. Közlekedési eszközeink és iparunk. A közel­múlt napokban az összes lapok közölték azon kimutatásokat, a­melyek szerint a magyar államnak növekedő áldozattal kell hozzájárulni a hazai — nem állami — vasutak kamat­garancziájához, tehát ezen vasutak fönn­tartásához. Ez helyén van. Ez ellen szólani csak a meg­gondolatlan, rövid számítással élő emberek tudnak, mert egy olyan állam, a­hol hosszú évekből származó elmara­dottságot kell pótolni, mást nem tehet, mint hogy állami erővel támogatja mindazon köztényező emeltyűk megalko­tását, a­melyek együttvéve egészben képezik a kultur állam­­élet szervezetét. Éppen így kell az államnak a közoktatás, közegész­ség közbiztonság és a közjólét minden egyéb alkotó elemei­ben, az egyensúlyban tartott haladást elősegíteni. Beksics úrnak a „Pesti Hírlap­ban elmondott eré­lyes szavai nem tudom, mennyire fogamzanak meg azok lelkében, a­kik hivatva vannak, a sürgős és hatásosabb lendületet az ipari alkotásoknak az állami tevékenység terén megadni. A „Nemzet“ hasábjain közelebb Péterffy úr írt egy egész czikksorozatot ilyen irányban. Tehát a lapokban van lendület. Nem akarom­ ezúttal az ilyen czikkek számát szaporí­tani. Egy­ más oldalról kell a kérdés elé kerülnöm. Az irányt már fönn is jeleztem.­­­Állami és államilag támogatott, szépen kifejlődött köz­lekedési eszközeink roppant összegébe vannak az állami háztartásnak; gabonatermelésünk, de egyéb nyerstermé­nyeink okszerű értékesítése, kivitele nagy kedvezményeket követel ezen igen nehezen ápolt közlekedési eszközöktől, illetve a vállalatoktól. Ezen közgazdasági politika, ezen nyerstermelési rend­szer mellett alig várhatnánk közel­jövőben, hogy a szépen kiépült vasutak jobb jövedelmezősége fölmenti az államot a kamatgaranc­iák fizetésének terhe alól. Közgazdaságunk természete nem engedi, hogy közlekedési rendszerünk erő­teljesen saját lábára állhasson. A­kik ezen körülménynyel nem számolnak, szintoly rövidre fogják az elmefárasztás kötelességét, mint azok, a­kik az államsegély ellen olcsón opponálnak. Az egyik olyan hiba mint a másik. Mert nem azon összeg a sok és nem ennek a kiadása fölösleges, a­mit az állam a közlekedési vállalatok fejlesz­tésének támogatására fordít, hanem azon közgazdasági rend­szer a rész, a­mely azt szükségessé teszi. Ezen kell segíteni, ha amazt meg akarjuk szüntetni. Minthogy az ember nemcsak az „igéből“, de főleg „kenyérből“ él, itt van a legfőbb ideje, hogy anyagi emelkedé­sünk eszközeit az állam — mint ilyen — erősebb károkkal vegye kezébe. Nem szabad mondanunk, hogy fölösleges, a­mit 20 éves önállásunk ideje alatt arra nézve elköltöttünk, hogy a kulturállamok és polgárosodott népek sorában joggal megállhassunk , de ha az államalkotó nagy eszközök szer­vezésében az eddigi után tovább haladunk, rövid idő múlva elmondhatjuk, hogy „fönn az ernyő, nincsen kas“, ha az anyagi érdekek alapvetési munkájában körültekintőbbek, azaz hogy már nem is körültekintőbbek, de serényebbek nem leszünk. Mert hogy régen tek­intgetünk körül, az érdem és hiba is. Érdem az, hogy a magyar közgazdaság reform­kérdései iránt általános közérdeklődés, közfigyelem támadt a Lateiner, prókátor, földesúr nemzet kebelében. De hiba az, hogy bár nagyon hangoztatjuk a teendőket, a tettek nem igen látszanak meg. Közlekedési eszközeink fejlesztésében volt ez irány­ban erélyes közgazdasági politikánk, de itt azután meg­ijedtünk magunktól s visszahökkenve baj volna, ha nem találnánk el, hogy mit kell tenni az eddigi félelmes nagy vívmányok olynemű megmentésére, hogy ezen eszközök, melyeknek egy része ma köztehernek tetszik, közkincs­sé váljanak a nemzeti háztartásban. Ez a kérdés oly egyszerű dolog, hogy ehhez nem is kell valami különös nagy tudomány, csak egy kis világ­­ismeret és egy kis gondolkodás. Hogy drága vasutaink be ne füvesedjenek, vagy hogy ne legyenek kénytelenek csupán kedvezményezett árakon s mégis félterheket szállítani, fokozottabb értékű árukat kell forgalomba hozni, a­melyek magasabb szállítmányi osztályban a magasabb tarifatételeket is könnyen elvisel­hetik. Másrészt a belforgalmat kell élénkíteni, s ezt csakis a közgazdasági reformok útján érhetjük el, ha t. i. mezőgazdaságunkat a mezőgazdasági ipar erő­teljes támogatása által kiemeljük mezítlábas, bocskoros álla­potából s ha megalkotjuk hazánk gyáriparát. Ma, midőn a 10 éves közgazdasági szerződés újból való megkötése előtt állunk, ez a szerződés ne arra való legyen, hogy f­ejünk alá tegyük pihenő párnának, s ha már nem tudunk tőle menekülni, tudnunk kell vele másként boldogulni. Az ellenzék egy része azt mondja, hogy ez lehetetlen. Tegyük föl, hogy lehet. De azután ennek nem az a követ­kezménye, hogy csak ráfogjuk, hogy lehet, de be ne bi­zonyítsuk. Azon a kérdésen már túl vagyunk, — legalább én úgy hiszem, hogy Beksics úr igen helyesen állította föl a kérdést — hogy nemzeti ipar nélkül elpusztulunk. A „Nemzetiben meg Péterffy úr bizonyította be, hogy a társadalomtól ezen az egyetlen egy téren veszedelmesen keveset várhatunk." Itt tehát államilag kell sokat, igen sokat tenni. Ha az állam beszerezte a szekeret meg a lovat, nézze, hogy állandó, jól fizető fuvarja is legyen; ilyent az erőteljes belforgalom ad. Ezt csak a gyáripar teremti meg. Talán nem szükséges azt bővebben bizonyítgatnom, hogy az élénk belforgalomnak örvendő államok vasutjai rendkívül kedvező vállalatok, s hogy az ezen államok gyá­rai és nyerstermelői között kifejlődött árucsere fuvarjöve­delme mennyire emeli a nemzeti közvagyonosodást, s hogy a gyáriparral bíró államokban a személyforgalom sem jár defic­ittel, mert biz azok nem utaznak annyi tiszteletbeli és szolgálati jegyekkel. Angliában a munkások és munkavezetők utazó sere­gében elenyészik a nagyon művelt állam igen intelligens szellemi munkás közönsége , a tisztviselők meg éppen észre­vehetetlenek az utazók tömegében. Egyáltalában minthogy azt sem kell már c­áfolgatnunk, hogy mi nem lehetünk iparos állammá, hozzá kell látnunk, hogy azzá legyünk, s hozzá kell látnunk már még vasutaink érdekében is, mert a jámbor földmívelő nemzet kedvéért bizon­yár lett volna ennyi vasutat is építenünk, holott a meglevőt még ki is kell egészítenünk ; ezt már a forga­lom lánczolatos összeköttetése is megköveteli. Ha tehát kamatgaranc­iánkban, de további befekteté­sekben is a vasutaink még fokozott kiadásokat követelnek az államtól, itt a lefőbb ideje, hogy olyan termő­talajt nyis­sunk a fuvaráru-növekedésnek, a­melyen a gazdálkodás

Next