Bőripari Szemle, 1927 (26. évfolyam, 1-24. szám)
1927-01-01 / 1. szám
6. oldal Csonkamagyarország területére szoruljon és mintha nem volna az az érdeke, hogy az elvesztett óriási fogyasztási területeket, melyek a háború előtt virágzásának alapját képezték, valaha visszaszerezhesse ! Mintha a magyar bőripar azon fejletlen iparágak közé tartoznék, amelyek a háború után keletkeztek, amelyek megelégedhetnek azzal, hogy a termelést azokban a szűk keretekben folytassák, melyek Csonkamagyarországon kínálkoznak ! Aki a magyar bőripar múltját és technikai felkészültségét ismeri, az tisztában van azzal, hogy ennek az iparnak csak egy lehet a célja : hogy elvesztett fogyasztási piacait visszaszerezhesse. A védvámpolitika, amelyet kormányunk a bőripar terén is követ, és úgy folyománya a többi államok kereskedelmi politikájának, mint a nyersbőrkiviteli tilalom. A magyar bőriparnak az a gazdasági helyzet felelne meg legjobban, amely virágzásának korszakában állott fenn, amikor termelését nem csupán Magyarországon és a volt monarchia majdnem egész területén, hanem távolabbi országokban, sőt idegen földrészeken is el tudta helyezni. Ha ez lehetséges volna ma is, akkor a magyar hőiipar nem volna abban a kényszerhelyzetben, hogy Csonkamagyarország szűk fogyasztási területét oly féltékenyen őrizze meg a maga számára. Ám de mit látunk a külföldön ? A nyersbőrökre nézve mindenütt a már említett kiviteli korlátozások, melyek lehetetlenné teszik a nyersbőrárak nivellálását és a termelés különböző céljainak megfelelő nyersanyag beszerzését ; a fenyőcserre nézve Csehszlovákiában kiviteli tilalom, mely a csehszlovák bőripart jelentékeny előnyhöz juttatja az onnan való behozatalra rászorult magyar bőriparral szemben ; a készbőrök tekintetében mindenütt magas védvámok, sőt Lengyelországban behozatali tilalom. És végezetül mindenütt káros túltermelés, amely az exportlehetőséget kérdésessé teszi még az esetben is, ha védvámok és behozatali tilalmak nem tennék azt lehetetlenné, így szemlélve a helyzetet, a létfenntartási ösztön természetes megnyilvánulásának jelentkezik az ország talajában gyökeredző bőriparunknak az a törekvése, hogy a belföldi piacot a maga részére lefoglalja, aminthogy a külföldi ipar ezt a saját piacára nézve is megteszi. Amíg Európa gazdasági konstellációja a most leírt képet tünteti fel, a magyar bőripar számára nincsen az érvényesülésnek más lehetősége, mint az, hogy termelését az üzemek szükségszerű redukciója mellett túlnyomórészt a belföldön értékesíti. Hisszük és reméljük, hogy az a gazdasági fejlődés, amely ha lassan is, de mégis felismerhetően, a népek közeledése felé halad, a magyar bőripar részére is meghozza a regenerálódás lehetőségét. A helyzet. Búcsú 1926-tól. — Amerika békéje. — A pengő. — Bőriparunk. — Nyersbőrkereskedelmünk. — Részből kereskedelmünk. — Pro domo. Ismét többet írunk egy évszámmal. Az elmúlt évtől méltán sokat várt a gazdasági élet, hisz a mögötte állott 1925. év oly súlyos sebeket ütött rajta, hogy még egy ideig tart, míg ezek kiheverhetők lesznek. Az állam szanálása tette ezt az említett 1925-ös évet oly emlékezetessé. Bár sokszor hallottunk államférfiaink ajkairól ígéreteket, hogy most a magángazdaság ügyeit rendezik, de ezeket komolyan alig vehetjük. Hisz nem államférfiaink okozták határaink elzárását, kereskedelmi- és vámszerződéseink hiányait a legtöbb európai állammal, valamint középosztályunk elsorvadását! Nem. Ez a proletarizmus karjaiba keregtő állapot, az oly előrelátó békeszerződések következménye. Jószerencsénk, hogy ezt az állapotot maguk testén érzik legjobban ama államok, melyek az európai békét Trianonban és St. Germainben megcsinálták. Nem lehetetlen, hogy maguk a győzők fogják a legyőzötteket békeszerződéseik revíziójára felkérni! Mert ez a béke, tisztán látjuk, Amerikának békéje, mely egész Európát vasallusává tette. Minden munka, ami ebben az anyagilag lezüllött Európában folyik, jó részében Amerikáért folyik. Tehát államférfiaink, minisztereink hiába ígérik a magángazdaság szanálását, míg az európai államok fel nem ismerik magát a kórt, melyben fetrengenek! Kormányunk legfeljebb enyhíthet egy, vagy más dolgon, de magát a fenntebb vázolt káranyagot nem bírja egyedül és izoláltan megszüntetni. A pengőszámítással új pénzügyi és gazdasági korszak kezdődik nálunk. Nagy lépést tettünk előre, míg idáig eljutottunk. Csak visszatekintünk az inflációs időkre, midőn napjában sokszor változott pénzünk nemzetközi árfolyama; midőn a többnyire sülyedő árfolyamok az árakat egyik napról a másikra felborították ; midőn a romlott korona elől való menekülés képezte mindannyiunk gondját; midőn tőzsdénk helyes szimattal jelezte azokat az eltolódásokat, melyek a való és tényleges állapotoknak megfeleltek ; midőn a mammutszámoktól megrészegültek tényleg hittek ezekben a fikciókban, mondván : „Gazdag vagyok!“ A deflációs aerának kellett jönnie, hogy e büszke hivalkodás a maga igaz értékére zsugorodjék össze. Mindez hál' Isten a pénzügyi múlté. Most, midőn tényleges az aranypénzünk, mely bőséges aranyfedezettel van alátámasztva, most ezzel az új pénzügyi aerával elérkeztünk a békeévek közgazdasági jogfolytonosságához. Kívánjuk, hogy ebben az aerában minden dolgozó kéz megtalálja fáradságos munkájának igaz ellenértékét! Bőriparunknak sikerült az elmúlt évben kihevernie azokat a sebeket, melyeket az oly emlékezetes 1925-ös év ütött. A rendszeres árukereslet mellett ez jórészt sikerült is, hisz bőriparunk mindig óvatosan forgatta ceruzáját. Ennek köszönhető, hogy ez, a pénzvilágban annak a tekintélynek örvend, melyet méltán megérdemel. Fővárosi nyersbőrkereskedelmünk java részét az inflációs pénzügyi gazdálkodás felőrölte. Ezt a processust a forgalmiadó rendszer csak siettette. A vidéki nyersbőrkereskedelem mindazonáltal átúszta a nagy válságot, de ezt is csak azért, mert ez más terményekkel is kereskedik. Készbőrkereskedelmünk is megtartotta pozícióját. Ha a hitelkatasztert fel nem fektetik, ki tudja, nem-e jutott volna ez a textilkereskedelem sorsára. Szerintünk még csak holmi haszonkulcs-katasztert kellene felfektetni, mert vannak ebben a felduzzadt BŐRIPARI SZEMLE 1927. január 1