Épitő Ipar - Építő Művészet, 1920 (44. évfolyam, 1/2301-24/2324. szám)
1920-07-01 / 13. (2313.) szám
50 ÉPÍTŐIPAR : ÉPÍTŐ MŰVÉSZET (13. sz.) hiányzott belőlük az a szeretet, amelylyel hazai építő művészetünk emlékei felé kellett volna fordulniok, amelylyel azoknak minden követ szeretniök kellett volna, még abban az esetben is, ha a belőlük felépített alkotás absolut becse azt a külföldiek mögé helyezte volna is. Amikor külföldi országok históriai emlékeit a legapróbb részletekig tanulmányoztuk, ismertük, utazásaink keretében felkerestük, hazai műemlékeinkből csak a legkivételesebb esetekben vettünk tudomást. Nem kutattuk, nem tanulmányoztuk és nem szerettük őket, nem mutogattuk itt megforduló, utazgató idegeneknek, hiszen azokat jóformán magunk sem ismertük; nem publikáltuk őket a külföld számára, hiszen magunknak sem voltak róluk — csak egészen kivételes esetekben — szakszerű és népszerű ismertető műveink. És hogyha valaki szemünkre hányta ebbeli mulasztásainkat, azzal hárítottuk el ezeket a szemrehányásokat, hogy hiszen annyi rengeteg sok és nagy értékű alkotás van a külföldön, nyugaton és délen, hogy ezek mellett kár a mieinkre időt és figyelmet fordítani. A világtörténelemben talán páratlanul álló csapásnak kellett országunkra lesújtania, hogy megértsük, mit jelentenek egy nemzet kulturális hagyományai; ahhoz, hogy megtudjuk, hogy azelőtt mink volt, előbb építőművészettörténeti emlékeink jelentős részét el kellett veszítenünk! Szomorú — mondhatni különlegesen szomorú, — hogy idegen kézre került műemetlékeinknek külföldi nyelveken való ismertetését a Területvédő Liga most fogja kiadni. Hogy most hirdessük a külföld előtt azt, amink már nincs, ahelyett, hogy azelőtt mutattuk volna be azt, amink volt, — ezer évre visszanyúló művészettörténeti kincseinket, históriai hagyományainkat, amelyek az elszakított országrészeket velünk szorosan és elválaszthatatlanul összekapcsolták ! Félek, hogy a rólunk tájékozatlan ellenségeinket későn fogja érni ez a tiszteletreméltó felvilágosító propagandamozgalom. De ne keseregjünk tovább a múlt hibáin, ismerjük be azokat, s azután emelt fővel és erős elhatározással nézzünk a jövő elé s dolgozzunk hibáink kijavításán, az Új Magyarország épületének megalapozásán. Neveljünk magunkba szeretetet és megértési tradíciónk iránt, megbecsülést építő művészettörténeti emlékeinkkel szemben; ragadjuk meg, pillanatnyilag legalább azokat, amelyek most hozzáférhetők, tanuljuk meg és gyakoroljuk ezeket ama szellemi folyamatokat és technikai eljárásokat, amelylyel azok magunkévá és a közönség részére hozzáférhetővé tehetők, s ezáltal, a feldolgozásukkal máris elért közvetetlen haszon mellett készüljünk előre arra az alkalomra, hogyha majd ellenségeink által elrabolt területeinket — hiszen ezeket most is a magunkénak mondjuk — újra ténylegesen birtokunkba vehetjük, hogy az aztokon lévő és hozzánk visszakerülő építőművészettörténeti emlékeinke szakszerű ismeretekkel és megértő fővel fogadhassuk, és mohón, szeretetteljesen ölelhessük magunkhoz! Éppen azért, mert ezúttal az én kedve? Barátaimat éppen eme munkálkodásra kívánom felhívni, ebben kívánok nekik segítségükre lenni, s erőimet rendelkezésükre bocsátani, vélem mondanivalómat éppen ma időszerűnek. Való és igaz, hogy a kezdő építész nemzedéknek talán sohasem volt nagyobb szüksége a hagyományos építőművészetek megismerésére, tanulmányozására, sőt egyenesen a támogatására, mint a mostani időkben, amidőn minden téren vajúdást, átalakulást látunk, amidőn pillanatnyilag minden meginog azért, hogy azután egészséges alapon újra megszilárduljon. Az elmúlt korok alkotásaiból leszűrhető gyakorlati haszonról itt nem kívánok szólni, hiszen ezt mindnyájan ismerjük. Az építőművészettörténet hatezeréves múltja elképzelhetetlenül nagy tömegét rejti egyrészről a nagy gondolatoknak és kompozícióknak, amelyek — belehelyezkedve a jelen követelményei közé — nagy eszmékre inspirálhatják a jelenkor építészét; másrészről a formai és szerkezeti tanulságok, amelyek a múltból levonhatók, oktatást és útmutatást adnak a jelenkor vajúdó formáit és szerkezeti problémáit megoldani; végül az elmúlt korok nagy alkotásainak átgondolása és a nagy mesterek munkáiba való elmélyedésnek fáradságos, de termékenyítő és tisztító folyamata szerzi meg azt az architektonikus érzést és gondolkodást, amely a vérbeli építész sajátja, s amely az igazi építészeketegymással szellemi rokonságba hozza. De eme gyakorlati hasznok mellett nem kevésbbé fontos — éppen ma — az az etikai haszon, amely a tradicionális építőművészet tanulmányozásából meríthető. Nevezetesen az elmúlt korok munkáinak tanulmányozása, megértése és értékelni tudása megszerzi a jelenkor építészének azt a fegyelmezett ítélő képességet, amelylyel egy építmény értékét helyesen megállapítani képes, amelylyel mintegy biztos alapon állva képes bírálatot alkotni akár egy elmúlt korú, akár egy jelen korú építményről, s — ahogy az angol mondja: last but not least — a saját munkáinak az értékéről. A műtörténeti előképzettség megszerzi azonban az építésznek nemcsak a tudást, hanem az erkölcsi erőt is ahhoz, hogy megkülönböztesse az értékes és becsületes építőművészetet a selejtestől, s hogy az elsőnek kizárólagos és szabad teret biztosítson, az utóbbit pedig csírájában lehetetlenné tegye. Az építőművészettörténet múltját ismerő fegyelmezett agy sohasem fogja magát talmi értékű és legfölebb pillanatnyi inger hatásával bíró építészeti termékek által megvesztegettetni, és sohasem fogja magát kétes, sőt hamis jelszavak által vezérelt destruktív művészi irányzatoktól elszédíttetni! Mert jegyezzük meg jól, hogy a jelenkor különleges rendeltetéseivel és új szerkezeteivel összefüggésben felszínre került jelszavak, mint „anyagszerűség", „belülről kifelé való építés", vagyis a belsőnek a külsőben való kimutatása, a konstrukcióknak a kiképzésben való megnyilvánulása nem játékszerek, hanem súlyos eszközök, olyanok, mint egy élesre fent szerszám, amely ha avatott kezekbe kerül, akkor fokozottan hasznos munkát végez; ha ellenben kiképezetlen és éretlen kezekbe jut, akkor kártékony, ártalmas, sőt veszedelmes hatása lehet. Az építőművészettörténet által nevelt fő korának vívmányait és technikai újításait megértéssel, tudással és józan mérséklettel fogja felhasználni, és architektonikus gondolatvilágával fokozatosan összeegyeztetni. Nem azt mondom — távol álljon tőlem — hogy ne építsünk belülről kifelé, hogy ne érvényesítsük kiképzésünkben a szerkezeteinket, hanem azt, hogy valósítsuk meg mindeme követelményeinket az architektonikus szépnek keretein belül. Az igazság és szépség természetüknél fogva mindig együtt jártak, nincs okunk tehát félni ma sem, hogy az architektonikus szépnek az útmutatásait csak azon az áron tudjuk követni, hogy az igazságot háttérbe szorítsuk, avagy viszont. Sőt igen jól összeegyeztethető ez a két főtulajdonság ma is, csak biztos kéz és — mint említem — architektonikusan fegyelmezett fő kell hozzá, s ezzel mindennemű, rendű és természetű feladat megoldható architektonikusan, szépen, egyúttal őszintén, anyagszerűen és konstruktíven. És emez architektonikus gondolkodás megszerzéséhez vezető út éppen a históriai emlékek beható tanulmányozása. (Folyt. köv.) Dr. Kotsis Iván: A Duna-Tisza-csatorna. Az ország középrészében a Duna és Tisza hosszú darabon párhuzamosan folyik úgy, hogy Budapestről Szolnokra vagy vissza vizen majdnem 800 km hosszú utat kell megtenni, bár e két város között alig 100 km a távolság. E kedvezőtlen körülményhez hozzájárult újabban az is, hogy országunk mai állapotában a hajók a Dunából a Tiszába és viszont csakis megszállott területen közlekedhetnek. E bajók megszüntetésére szolgálna a Duna-Tisza- 1920. július 1