Épitő Ipar - Építő Művészet, 1922 (46. évfolyam, 1-43. szám)

1922-01-01 / 1-2. szám

2 ÉPÍTŐ IPAR­­­ ÉPÍTŐ MŰVÉSZET 1922. január 1 államvagyon maradna, tehát erre még a bankóprést sem szabadna sajnálni. Az Építő Ipar­i Építő Művészet mindenkor szó­szólója volt ezeknek az eszméknek, hiszem, hogy a jövőben is együtt fog velünk küzdeni mindnyájunk­nak érdekében. Kívánok és remélek úgy szeretett lapunk­nak, mint az egész magyar építőiparnak és építő­mű­vészetnek fellendülést, nagy Hazánknak megváltó boldog újesztendőt. A lakásépítés ügye Hollandiában. A Times december 6-iki száma H. van der Kaa tollá­ból érdekes cikket közöl Hollandiának lakásépítési viszo­nyairól. Hollandiában is, mint mindenütt a világon, a lakáskérdés a legfontosabb és legnehezebb problémák egyikét képezi. A lakáshiány már jóval a háború előtt jelentkezett, s ennek leküzdésére már 1901-ben oly tör­vényt léptettek életbe, melynek pénzügyi rendelkezései a lakásépítés elősegítését célozták. A hiány magánlakásokban már 1900-ban nyilvánvaló volt, de egyszersmind azt is belátták, hogy a magánvállalkozás a hiányt pótolni kép­telen, s ezért az 1901-iki lakástörvény pénzsegítséget nyújt oly társulatok részére, melyek a munkások és közép­­osztály részére, de a társulatok tulajdonában maradó lakó­házakat építenek. A pénzbeli segítség kiskamatú kölcsön­ből állott (1914 ben 37,8%). Ily módon 1905-től 1914-ig 15.000 ház épült. E segítség azonban a háború alatt elég­telennek bizonyult, amikor a­­házépítésnek költségei roha­mosan emelkedni kezdtek. Az anyagárak 1919-ben már háromszorosa voltak a békebelinek, s a munkabérek is jelentékenyen emelkedtek. Ez okok következtében a tár­sulatok által való házépítés szünetelni kezdett. Az állam a baj orvoslását hathatósabb pénzbeli segítséggel igye­kezett megoldani. 1916-tól kezdve a tényleges építési költ­ség és a békeárak 150%-a közti különbözetet térítették meg, még­pedig a különbözet 3. részét az állam, részét pedig a municipium. Ez a rendelkezés 1921. december 31-ig marad érvényben. Azt a tapasztalatot tették azonban, hogy a házépítő társulatok igen drágán építkeznek. Ezért 1920 december 7-én azt a rendszert léptették életbe, hogy magánegyének­nek adtak pénzbeli segítséget, még­pedig a lakásterület minden négyzetmétere után 20 forintot, mely segítség maximuma azonban 2000 forint. E pénzsegélyt csak oly házaknál lehet igénybe venni, mely nem nagyobb 450 köb­méternél. A segély mértéke fokozatosan sülyed aszerint, amint az anyagárak csökkennek. 1921. május 1. óta oly házakra, melyek 300 köbméternél nagyobbak, minden négyzetméter után 17 forint segítséget kap az építtető, az igényelhető legnagyobb összeg pedig 1700 forint. Ezen­kívül a kormány jelzálogkölcsönt ad az építtetőnek az építési költség 90°/u-ig, levonva ebből természetesen a pénzsegélyt. Ez az intézkedés rendkívül hatásos volt. 1921. január 31-én 27.704 ház volt épülőfélben. 1921. január 1-től május 1-ig 18.500 munkásház és 1200 középosztálybeli ház részére adtak pénzsegélyt, mely házakat házépítő tár­sulatok építettek. Magánépíttetők 31.000 házra kértek pénz­segélyt. 1921. június 1-én a munkaügyi miniszter azt a kijelentést tette, hogy a legközelebbi hónapokban­ 90.000 ház építése fog megindulni, melyeknek felépítésére, a ren­delkezésre álló munkások számát véve alapul, mintegy két év szükséges. Minthogy a népszámlálás adatai szerint 1919. októberében 57.550 lakással volt kevesebb a szük­ségesnél, s minthogy a népszaporodás évenként mintegy 20.000 lakás építését teszi szükségessé, a folyamatban levő építkezésekkel a lakáshiány Hollandiában teljesen leküz­­döttnek tekinthető, sőt a pénzsegélyezésnek bizonyos kor­látozása vált szükségessé, hogy a házépítkezés terén túj­­produkció ne keletkezzék. H. van der Kaa tanulságos cikke önkénytelenül is szomorú reflexiókat ébreszt a magyar olvasóban, látva, hogy mily lassan tud nálunk tért hódítani annak a be­látása, hogy a lakáskérdés megoldása nemzetgazdasági és szociális szempontból helyesen csak magánépítkezéssel oldható meg, s a magánépítkezés pedig csak hathatós állami segítséggel indítható meg. Fodor Sándor: TÁRCA Szemelvények Ney Béla emlékirataiból. — Ney Ákos előadása a „Hungária" nagygyűlésén. — A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet múltjáról. A hosszú álom után 1867-ben új életre ébredt alkotmány a nemzetet s benne a technikus kart igen sok tekintetben készü­letlenül találta, úgy hogy szinte megdöbbentő volt a szózat hangja: kelj föl, állj saját lábadra és járj, — mert érezni kellett eltagadhatatlanul, hogy előbb meg kell tanulni­ a járás művészetét. Magyar technikus karról, modern értelemben, akkortájt tulaj­donképpen alig lehetett szó. Voltak — és­pedig nem kis szám­ban — kiváló, a technikai és társadalmi műveltség európai színvonalán állt egyeseink, akik kitűnően beváltak a vezéreknek, de nem volt hadsereg; ezt még előbb meg kellett teremteni, hogy a harcot az ósdiság, az üres s önmagát mégis túlbecsülő tudatlanság, a saját koncát féltő kenyérirígység és a társadalom ferde fölfogása ellen, a siker reményével megkezdeni lehessen. A hadsereg elemeire, a közharcosok egyeseire is rá lehetett ugyan találni, de ezek oly elszórtan s idegen, sőt ellenséges csoportok közt éltek, öntudatukban és önérzetükben annyira meg voltak félemlítve, a mindennapi kenyérkeresés, a megél­hetés kínjaiba annyira­­bele voltak törve, hogy rájuk találni, őket öntudatra ébreszteni, sereggé tömöríteni, s velük, a hiva­­tatlanságból, a megcsökönyösödött rövidlátóságból s a létéért küzdő idegen elemekből ösztönszerűen tömeggé verődött ellen­­séget legyőzni, szinte hiú erőfeszítésnek, csaknem megoldhatat­lan feladatnak látszott! És pedig mégis ennek kellett történnie! Egy részét az akkori technikus „karnak" az országos „épí­tészeti igazgatóság" — tisztelet a kivételeknek! — szellemileg elmaradt, szinte tehetetlen személyzete alkotta; másik része a különféle vasúti társulatok, tudományos és gyakorlati szempont­ból modernebb, de legnagyobbrészt idegen s csak kivételesen honfiakból állott alkalmazottjaiból toborzódott, akikhez aztán a vízszabályozások terén működött mérnökeink s a magánvállal­kozás gyér számú egyénei voltak még számítandók, anélkül azonban, hogy köztük bármiféle összetartó kapocs lett volna, vagy legalább oly közös tért ismertek volna, amelyen egymás­sal érintkezve, egyesített akcióban értékesíthették vala erejüket. Azok előtt, akiket a technikus­ eszme lelkesített, s akik a tech­nikusok szerepét hazánk jövendő fejlődésében fölismerték, vilá­gos volt, hogy mindenekelőtt össze kell a magyar technikusokat gyűjteni, hogy ismerjék egymást, s hogy, ha nincs, teremteni kell oly közös tért, amelyen a magyar technikusság intelligen­ciáját kifejthesse, s ennek alapján erejét és önmagát kellőképpen érvényesíthesse. . Így született meg az eszme, amelynek a Magyar Mérnök- és Építész-Egyesület a létét köszönheti. Már az 1867-et megelőző években mind sűrűbbekké váltak a bizalmas, barátságos érintkezések és tervezgető beszélgetések, melyeknek céljául valamely — a technikusokat egyesítő testü­letnek a megteremtését tekintették a lelkes buzgólkodók, telve aggodalommal, hogy — tekintettel az akkori nekünk, ma szinte hihetetlen közállapotokra — váljon lehet-e ily testület megalko­tásában, s aztán — és talán még inkább­­- fönnállásában bízni, s nem lesz-e a kísérlet korai, ami aztán magának a célnak a hitelét is kockáztatná ? — S valóban óriási küzdelmet kellett folytatniok azoknak, akik az eszme apostolaiul vállalkoztak, nemcsak a bizalmatlansággal, hanem az előítéletekkel s a min­dent elsorvasztó közönynyel is, míg roppant fáradsággal egy kis csapatot, amelylyel a mozgalmat megindítni lehetett, egybe­­gyüjteni s lelkes tevékenységre indítani — sikerült. Hollón és köre, másfelül Valkay Imre, Petényi Ottó és Gyenge László, aztán Ungváry (Mojsisovics) Vilmos, nemkülönben a műegye­temi kötelékbe tartozottak eleintén külön-külön, majd mindjob-

Next