Épitő Ipar - Építő Művészet, 1922 (46. évfolyam, 1-43. szám)
1922-01-01 / 1-2. szám
2 ÉPÍTŐ IPAR ÉPÍTŐ MŰVÉSZET 1922. január 1 államvagyon maradna, tehát erre még a bankóprést sem szabadna sajnálni. Az Építő Ipari Építő Művészet mindenkor szószólója volt ezeknek az eszméknek, hiszem, hogy a jövőben is együtt fog velünk küzdeni mindnyájunknak érdekében. Kívánok és remélek úgy szeretett lapunknak, mint az egész magyar építőiparnak és építőművészetnek fellendülést, nagy Hazánknak megváltó boldog újesztendőt. A lakásépítés ügye Hollandiában. A Times december 6-iki száma H. van der Kaa tollából érdekes cikket közöl Hollandiának lakásépítési viszonyairól. Hollandiában is, mint mindenütt a világon, a lakáskérdés a legfontosabb és legnehezebb problémák egyikét képezi. A lakáshiány már jóval a háború előtt jelentkezett, s ennek leküzdésére már 1901-ben oly törvényt léptettek életbe, melynek pénzügyi rendelkezései a lakásépítés elősegítését célozták. A hiány magánlakásokban már 1900-ban nyilvánvaló volt, de egyszersmind azt is belátták, hogy a magánvállalkozás a hiányt pótolni képtelen, s ezért az 1901-iki lakástörvény pénzsegítséget nyújt oly társulatok részére, melyek a munkások és középosztály részére, de a társulatok tulajdonában maradó lakóházakat építenek. A pénzbeli segítség kiskamatú kölcsönből állott (1914 ben 37,8%). Ily módon 1905-től 1914-ig 15.000 ház épült. E segítség azonban a háború alatt elégtelennek bizonyult, amikor aházépítésnek költségei rohamosan emelkedni kezdtek. Az anyagárak 1919-ben már háromszorosa voltak a békebelinek, s a munkabérek is jelentékenyen emelkedtek. Ez okok következtében a társulatok által való házépítés szünetelni kezdett. Az állam a baj orvoslását hathatósabb pénzbeli segítséggel igyekezett megoldani. 1916-tól kezdve a tényleges építési költség és a békeárak 150%-a közti különbözetet térítették meg, mégpedig a különbözet 3. részét az állam, részét pedig a municipium. Ez a rendelkezés 1921. december 31-ig marad érvényben. Azt a tapasztalatot tették azonban, hogy a házépítő társulatok igen drágán építkeznek. Ezért 1920 december 7-én azt a rendszert léptették életbe, hogy magánegyéneknek adtak pénzbeli segítséget, mégpedig a lakásterület minden négyzetmétere után 20 forintot, mely segítség maximuma azonban 2000 forint. E pénzsegélyt csak oly házaknál lehet igénybe venni, mely nem nagyobb 450 köbméternél. A segély mértéke fokozatosan sülyed aszerint, amint az anyagárak csökkennek. 1921. május 1. óta oly házakra, melyek 300 köbméternél nagyobbak, minden négyzetméter után 17 forint segítséget kap az építtető, az igényelhető legnagyobb összeg pedig 1700 forint. Ezenkívül a kormány jelzálogkölcsönt ad az építtetőnek az építési költség 90°/u-ig, levonva ebből természetesen a pénzsegélyt. Ez az intézkedés rendkívül hatásos volt. 1921. január 31-én 27.704 ház volt épülőfélben. 1921. január 1-től május 1-ig 18.500 munkásház és 1200 középosztálybeli ház részére adtak pénzsegélyt, mely házakat házépítő társulatok építettek. Magánépíttetők 31.000 házra kértek pénzsegélyt. 1921. június 1-én a munkaügyi miniszter azt a kijelentést tette, hogy a legközelebbi hónapokban 90.000 ház építése fog megindulni, melyeknek felépítésére, a rendelkezésre álló munkások számát véve alapul, mintegy két év szükséges. Minthogy a népszámlálás adatai szerint 1919. októberében 57.550 lakással volt kevesebb a szükségesnél, s minthogy a népszaporodás évenként mintegy 20.000 lakás építését teszi szükségessé, a folyamatban levő építkezésekkel a lakáshiány Hollandiában teljesen leküzdöttnek tekinthető, sőt a pénzsegélyezésnek bizonyos korlátozása vált szükségessé, hogy a házépítkezés terén tújprodukció ne keletkezzék. H. van der Kaa tanulságos cikke önkénytelenül is szomorú reflexiókat ébreszt a magyar olvasóban, látva, hogy mily lassan tud nálunk tért hódítani annak a belátása, hogy a lakáskérdés megoldása nemzetgazdasági és szociális szempontból helyesen csak magánépítkezéssel oldható meg, s a magánépítkezés pedig csak hathatós állami segítséggel indítható meg. Fodor Sándor: TÁRCA Szemelvények Ney Béla emlékirataiból. — Ney Ákos előadása a „Hungária" nagygyűlésén. — A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet múltjáról. A hosszú álom után 1867-ben új életre ébredt alkotmány a nemzetet s benne a technikus kart igen sok tekintetben készületlenül találta, úgy hogy szinte megdöbbentő volt a szózat hangja: kelj föl, állj saját lábadra és járj, — mert érezni kellett eltagadhatatlanul, hogy előbb meg kell tanulni a járás művészetét. Magyar technikus karról, modern értelemben, akkortájt tulajdonképpen alig lehetett szó. Voltak — éspedig nem kis számban — kiváló, a technikai és társadalmi műveltség európai színvonalán állt egyeseink, akik kitűnően beváltak a vezéreknek, de nem volt hadsereg; ezt még előbb meg kellett teremteni, hogy a harcot az ósdiság, az üres s önmagát mégis túlbecsülő tudatlanság, a saját koncát féltő kenyérirígység és a társadalom ferde fölfogása ellen, a siker reményével megkezdeni lehessen. A hadsereg elemeire, a közharcosok egyeseire is rá lehetett ugyan találni, de ezek oly elszórtan s idegen, sőt ellenséges csoportok közt éltek, öntudatukban és önérzetükben annyira meg voltak félemlítve, a mindennapi kenyérkeresés, a megélhetés kínjaiba annyirabele voltak törve, hogy rájuk találni, őket öntudatra ébreszteni, sereggé tömöríteni, s velük, a hivatatlanságból, a megcsökönyösödött rövidlátóságból s a létéért küzdő idegen elemekből ösztönszerűen tömeggé verődött ellenséget legyőzni, szinte hiú erőfeszítésnek, csaknem megoldhatatlan feladatnak látszott! És pedig mégis ennek kellett történnie! Egy részét az akkori technikus „karnak" az országos „építészeti igazgatóság" — tisztelet a kivételeknek! — szellemileg elmaradt, szinte tehetetlen személyzete alkotta; másik része a különféle vasúti társulatok, tudományos és gyakorlati szempontból modernebb, de legnagyobbrészt idegen s csak kivételesen honfiakból állott alkalmazottjaiból toborzódott, akikhez aztán a vízszabályozások terén működött mérnökeink s a magánvállalkozás gyér számú egyénei voltak még számítandók, anélkül azonban, hogy köztük bármiféle összetartó kapocs lett volna, vagy legalább oly közös tért ismertek volna, amelyen egymással érintkezve, egyesített akcióban értékesíthették vala erejüket. Azok előtt, akiket a technikus eszme lelkesített, s akik a technikusok szerepét hazánk jövendő fejlődésében fölismerték, világos volt, hogy mindenekelőtt össze kell a magyar technikusokat gyűjteni, hogy ismerjék egymást, s hogy, ha nincs, teremteni kell oly közös tért, amelyen a magyar technikusság intelligenciáját kifejthesse, s ennek alapján erejét és önmagát kellőképpen érvényesíthesse. . Így született meg az eszme, amelynek a Magyar Mérnök- és Építész-Egyesület a létét köszönheti. Már az 1867-et megelőző években mind sűrűbbekké váltak a bizalmas, barátságos érintkezések és tervezgető beszélgetések, melyeknek céljául valamely — a technikusokat egyesítő testületnek a megteremtését tekintették a lelkes buzgólkodók, telve aggodalommal, hogy — tekintettel az akkori nekünk, ma szinte hihetetlen közállapotokra — váljon lehet-e ily testület megalkotásában, s aztán — és talán még inkább- fönnállásában bízni, s nem lesz-e a kísérlet korai, ami aztán magának a célnak a hitelét is kockáztatná ? — S valóban óriási küzdelmet kellett folytatniok azoknak, akik az eszme apostolaiul vállalkoztak, nemcsak a bizalmatlansággal, hanem az előítéletekkel s a mindent elsorvasztó közönynyel is, míg roppant fáradsággal egy kis csapatot, amelylyel a mozgalmat megindítni lehetett, egybegyüjteni s lelkes tevékenységre indítani — sikerült. Hollón és köre, másfelül Valkay Imre, Petényi Ottó és Gyenge László, aztán Ungváry (Mojsisovics) Vilmos, nemkülönben a műegyetemi kötelékbe tartozottak eleintén külön-külön, majd mindjob-