Épitő Ipar - Építő Művészet, 1928 (52. évfolyam, 1-46. szám)
1928-07-15 / 27-28. szám
108 ÉPÍTŐIPAR—ÉPÍTŐ MŰVÉSZET 1928. július 15. mint néhány nagyobb alkotásának ellenére. Mint ilyen, épen tisztemnek szigorú betartásával, sokszor kerültem vele ellentétbe, mégis ki kell jelentenem azt, hogy eme harcok tüzében egy nagy, nemeslelkű férfiú jellemvonásait tanultam benne megbecsülni. Baumgarten Sándor nem abban volt nagy, amit úgy hívnak, hogy „építőművészi teremtőerő“, nem volt ő úttörő nagy mester, mint Feszi Frigyes, vagy Lechner Ödön, azonban nagy volt abban, hogy amit a nagy mester megálmodott, azt ő, mint művezető építész valósággá varázsolta, megépítette, örökbecsű emlékké tette. Nem véletlen az, hogy épen Lechner Ödön neve jött tollam alá, aki Baumgarten Sándorral több ízben együtt dolgozott, vagy nem feledhetetlen érdeme-e az elhunytnak a Tudomány Egyetem központi épületének felépítése, mely szintén csak tervben állt rendelkezésre, de melyet az ő vasenergiája megvalósuláshoz segített, oly szépen, hogy ez az épület Budapest egyik legszebb dísze, melyet nem méltatunk eléggé szűkös elhelyezése miatt. Lapunkban leközlöm alkotásainak jegyzékét, melyet ő maga állított össze a háború előtti művei alapján, mely kell, hogy csodálattal töltsön el minden magyar kultúrembert. Íme, egyetlen egy magyar építész menynyit dolgozott, mennyit fáradt, mennyit küzdött, soha nem panaszkodva, soha nem megtörtén, pedig kevés építésznek jutott osztályrészül annyi kellemetlenség, annyi gáncs, annyi megaláztatás, mint épen neki, akinek mint pozitív alkotótehetségnek, annyit köszönhet a magyar haza. Igen, én Baumgarten Sándorban a nagy, a csodálatos művezető-építészt bámulom, aki százakra menő épülő objektumot tart a kezében, visz a megvalósulásra. És amint a jegyzék igazolja, nem kis, apró-cseprő épületekről van itt szó, nem az, általa készített és ezért sokat gáncsolt falusi mintaiskolákról, melyek e jegyzékben nem is szerepelnek, számos nagy monumentális középületek egész garmadájáról, melyek az ő nagy alkotó készségét hirdetik. Még a békében tette előttem egyszer azt az akkor túlzásnak hitt kijelentést, hogy nincsen az országnak (Nagymagyarországnak) olyan városa, faluja, ahol neki nem volna valami alkotása. Most, hogy olvasom ezt a szédítő „jegyzéket“ és tudom, hogy a kultuszminisztériumnak, a nagyszerű Kertész—Sváb—Jakabffy triász előtt, ő volt az iskola tervezője, igazat adok az elhunytnak. ő még a régi vágású építészek közül való volt, tervező és kivitelező egy személyben. Tehát műveinek nagy részét nem csak tervezte, hanem tényleg maga fel is építette. Tehát nem csak mint tervező-művezető építész tartja a rekordot, ha szabad így kifejeznem magamat, hanem mint vállalkozó is, mert alig van és volt e téren is, aki többet alkotott volna nálánál. Hogy Baumgarten Sándort, aki tényleg egy nagy értéke volt a magyar ugarnak, mégis alig ismerték, most hogy meghalt, még csak el sem parentálták, az okát keresvén, ugyancsak nagy alkotó készségében vélem azt feltalálni. Nem abból a szempontból, hogy az alkotó embert az irigyes számából lehet megítélni, hogy azt, aki dolgozik, azt ritkán szeretik, különösen a kollégái, hanem igenis, abból indulván ki, hogy az alkotó ember nem ér rá mással sokat törődni, mint a saját dolgaival. Valóban, Baumgarten Sándort soha nem lehetett semmiféle gyűlésen, ülésen, időt fecsérlő megbeszéléseken, tüntetéseken, kartársi összejöveteleken látni, mert ő mindezekre nem ért rá, pedig nagy kár a köz számára, mert az ő pompás, logikus, éles gondolkodása és ítélete sok nehéz ügyben talált volna megoldást. Mert Baumgarten Sándor okos ember volt. Sok építésbizottsági ülésen volt alkalmam őt hallgatni s valóban ritkán élveztem a pillanatnyi nehézségek feletti kibontakozás okos, sokszor zseniális ötleteit, mint épen az ő ajkairól. Nemokat teketóriázó, rendkívül tapasztalt, higgadt és derűs felszólalásai a legnehezebb ügyekben kibontakozást idéztek elő. Valóban kár, hogy a köz számára ezeket a tulajdonságait nem gyümölcsöztette. Mint ember, kedves, szeretetreméltó, barátságos, jószívű volt. Nem bántott soha senkit, de magyarosan megmondta a magáét. Szeretett jól és előkelően élni és ehhez nagy jövedelme tápot is adott, ámbár én úgy tapasztaltam, ő soha sem feledte el azt, hogy egy igenszegény, igen egyszerű kis falusi gyerekből lett a kultuszminsztérium közalapítványi igazgatójává. A lósportot nagyon szerette. Szép hátaslovakat tartott. Mikor azután a háború után -amelyet kezdettől fogva, mint önkéntes huszárkapitány végigharcolt — nem volt keresete, szép négy fekete hátaslovával temetési vállalatot nyitott. Mindenesetre ez is az ő bámulatos üzleti józanságára példa, mely oly nagyon hiányzik a magyar emberekből. Életét példaképen kellene odaállítani, hogy íme, a bátor nem törik meg a sorscsapások alatt, hanem új horizontok felé tekint és új életpályákat választ és alapít meg önmaga és hozzátartozói számára. Emlékezünk még, hogy a háború vége felé nem volt liszt az országban. Mit tett Baumgarten Sándor? Felcsap malomtulajdonosnak. Nem sír, nem könyörög, nem — no, hogy is hívták csak — batyuz lisztet és élelmiszert, hanem alkot és teremt magának és másoknak. De ő mindenhez gyűjtő szenvedéllyel bírt. Nem csak egy, de az ország több részén hoz üzembe elpusztult malmokat és ad kenyeret másoknak és önmagának. Mikor az építkezés a tőzsdei bukások után újból megindul, Baumgarten Sándor egyike az elsőknek, aki részt vesz az állami kölcsön akció építkezéseiben. Igaz, hogy erre szomorúan ráfizetett, de az alkotó vére nem nyugszik és a fővárosnak egy csomó új lakást teremt. Én Baumgarten Sándort csak úgy kívülről ismertem és íme, mennyi érdekes, tényleges értéket láttam meg benne. Úgy érzem, az ő alakja regénytémába való volna. Egyszer a háború után felkeresett, hogy lapomban egy akciót szeretne indítani, a műszaki társadalmi élet megteremtése érdekében. Egy műszaki, speciál építészi, tanácsadó iroda lebegett szeme előtt olyan formán, mint ahogy ügyvédi tanácsadó irodák vannak, ahol a nagyközönség minden ügyes-bajos dolgában felvilágosítást nyerhetne. Nem is olyan rossz ötlet, érdemes felette gondolkodni. Nagyon büszke volt balatonföldvári nyaralójára és jachtjára. Többször találkoztam vele, hajóskapitányi kosztümben, boldog megelégedettséggel arcán. És csodálatos, mindig arról beszélt, hogy milyen szegény gyermek volt ő még technikus korában is. Szegény jó Baumgarten Sándor. Egyszerű puritán, dolgos, folyton tevékeny lelkületed végre is a magyar ugart gyarapította az alkotások ezreivel és így soha nem múló hálával kell, hogy visszatekintsen reád mindenki, aki az alkotó munkát becsülni tudja széles e hazában. Minthogy oly színtelenül, oly dísztelenül, oly hangtalanul, oly váratlanul, kartársaid oly közömbössége mellett távoztál örök lakodba, úgy éreztem, szerény lapom révén kötelességem nagy alkotó egyéniségedet a jövő