Halászat, 1944 (45. évfolyam, 1-10. szám)

1944-01-15 / 1. szám

A tógazdaságok jelentősége közélelmezésünkben Ismeretes, hogy a Duna és Tisza egykori, ma már szinte „mesés“ halbősége folyóink szabályozása következtében erősen megcsappant. A folyók haltermésében keletkezett hiányt ma a mesterséges halastavak pótolják. Pontos statisztikai adataink — sajnos — nincsenek, de aligha kétséges, hogy a mintegy 23.000 kát.­holdat kitevő hazai tógazdasága­inkból több hal kerül a piacra, mint összes szabadvízi halászatainkból. Jól tudjuk, hogy a mesterséges halastavaknak kétféle termését kü­lönböztetjük meg, éspedig a halastónak, mint hallegelőnek természetes hozamát és a takarmányozással elért mesterséges hozamot. Halastava­ink természetes hozamát országos átlagban kát. holdanként 120 kg-ra becsülhetjük. Mivel pedig tógazdaságaink területe kereken 23.000 kát. hold, ez a természetes hozam évi 27.600 q halhozadéknak felel meg. Ha feltételezzük, hogy holdanként 4 q csillagfürtöt etetünk és az érté­kesítést 4:1 arányban számítjuk (vagyis 4 q csillagfürtből lesz 1 q hal­hús), további 23.000 q halterméssel számolhatunk. Vagyis tógazdasága­inkból évenként mintegy 50.600 q hal kerül piacra. A természetes álló és folyóvizek évi átlagos össztermését 45.000 q-ra becsülik. Végeredményben tehát az ország évi haltermése mintegy 95.000 g. Ha ezt a mennyiséget az export tízévi átlagával (13.218 q) csök­kentjük, marad hazai fogyasztásra — lefelé kerekítve — 82.000 g. Próbáljuk összehasonlítani, hogy ezzel szemben a szarvasmarha­­tenyésztés és sertéstenyésztés milyen mennyiségű élő állatot tud a piacra hozni. (Az alábbi mennyiségi adatokat, valamint a természetes álló- és folyóvizek évi 45.000 g-nyi termésének adatát ÚJLAKI NAGY ÁRPÁD „Élelmiszertermelésünk és ellátásunk“ c. most megjelent ta­nulmányából vettem.) Szarvarmarhatenyésztésünkből 1,412.000 q szarvarmarha kerül vá­gásra. A vágásra kerülő sertések súlya pedig 2,520.000 g. Ha összehasonlítjuk ezt a két legfontosabb húst­ szolgáltató terme­lésünket a haltermeléssel, láthatjuk, hogy a szarvasmarha élősúlyának 5,8%-át, a sertéstenyésztésnek pedig 3,2°/o-át kitevő mennyiségű halat termel a halászat. Sarvasmarha- és sertéstenyésztésünkből együttesen 3.932.000 g élősúlyú állat kerül a piacra. Ha hazánk szántóföldi területét 11 millió holdra becsüljük, azt kell látnunk, hogy a szántóföld egy holdjára 35 kg hús esik. Ezzel szemben 1 hold tógazdaság 220 kg halat termel, va­gyis 6,3-szer több húst ad közfogyasztásra, mint a szántóföld. A juh-, kecske- és baromfi­húst, mint súlyban számot nem tevő tételt, figyel­men kívül hagytam. Minthogy a szarvasmarha- és sertéshús kb. felerészben a rét és legelő hasznosításával készül, nem lesz érdektelen, ha összehasonlítjuk a tógazdaságok húshozamát az összes mezőgazdaságilag hasznosított te­rületen termelt húsmennyiséggel. Ha az összes mezőgazdasági terüle­tet 18 millió kát. holdra becsüljük, 1 kát. holdra 21 kg piacra kerülő élősúlyú állat esik. Ezzel szemben a tógazdaságban kát. holdanként termelt halhús 220 kg, tehát tógazdaságaink több, mint tízszer annyi húst termelnek, mint az egyéb mezőgazdaságilag hasznosított terüle­teink. Természetes azonban, hogy az egyéb mezőgazdaságilag hasznosí­tott terület viszont más termékekben ad le tetemes mennyiséget. Ezt­­ adatok hiányában, tisztán csak az országos átlagtermések alapján — 4—5 g búza ellenértékére becsülöm. Az eddigiekből nagyon is nyilvánvaló, hogy tógazdaságainknak a közélelmezésben, húsellátás szempontjából, nagyon fontos szerepük van. De vegyük tekintetbe azt is, hogy a legtöbb tógazdaság olyan területeken létesült, amelyek teljesen értéktelenek voltak, amelyek után tehát az állam adót alig-alig szedhetett. Ezért a nemzeti vagyonszaporulat szem­pontjából is, de közgazdasági tekintetben is komoly értéket jelentenek tógazdaságaink. Mivel pedig a tógazdaságok után tulajdonosaik nem földadót, ha­nem az összehasonlíthatatlanul súlyosabb kereseti adót fizetik, vagyis az állam a tógazdaságok létesítésével — magánvállalkozás útján — nem várt adóalanyokhoz és jelentős adótöbblethez jutott, egészen ter­mészetesnek látszik az a kívánság, hogy a tógazdaságok létesítését he­lyénvaló lenne adókedvezményekkel elősegíteni. Nagyon is indokolt volna, ha az állam 5—15 éves adómentességet nyújtana azoknak, akik tógazdaságot létesítenek. Ez egyáltalában nem túlzott kívánság, mert hiszen voltak — és valószínűleg újból elkövetkeznek a szomorú, ráfizetéssel járó évek is, amikor a tógazdák üzemeiket a jobb jövő reményében a ráfizetés elle­nére is fenntartották. Amikor tógazdaságainknak rosszul ment (az 1931—1935-ös évek­ben), a fogyasztóközönség járt jól, mert olcsó halhoz jutott. Az akkor jelentéktelenre zsugorodott kiviteli lehetőség ellenére elkelt haltermé­sünk,­­ vagyis belföldi fogyasztásunk fokozódott. A mai idők megint kedveznek a halfogyasztás elterjedésének, így remélhetjük, hogy tógaz­daságaink a háború utáni években sem fognak különösebb értékesítési nehézséggel küzdeni. Természetesen tógazdaságaink holdankénti mesterséges hozamát te­temesen fokozh­atnók, ha kellő mennyiségű takarmány állna rendelke­zésünkre. Most a kát. holdankénti 4 q takarmányra sem számíthatunk, holott 10 q takarmány is feletethető holdanként. Reméljük, hogy közellátásügyi kormányzatunk is meglátja a hal­nak, mint a háborúban különösen jelentős közélelmezési cikknek je­lentőségét, és biztosítani fogja tógazdáink takarmány-szükségletét. Ifi á * ■ O K L E V JíaláMcz ILSŐ MAGYAR ORSZÁGOSI SZAKSAJTÓKIÁLLÍTÁSON, Axi mu­ m ixi mm,*** sajtok ***** * MA­&YA# CSCROAO* 8a«£2*n BRONZÉREMMEL TMHRTTÜK U i, MELYNEK HITELÉül EZT AZ OKUVSiS* KIaDNI RENDELTÜK. i #t »■&***"*« A imi / J&g Lapunk kitüntető oklevele. Fotó: Pietsch. Ha pedig az új tógazdaságoknak nyújtandó többévi adómentesség kívánalma teljesülne, olyan mezőgazdasági beruházásokra kerülhetne a sor (magánvállalkozásokból!), amelyek nemcsak a nemzeti vagyon gyarapodását jelentenék, hanem az annyit emlegetett „fölös vásárló­erő“ egy részét is levezetnék. Manninger G. Adolf az Országos Halászati Egyesület alelnöke, kir. gazdasági főtanácsos. Szaklapunk bronzérmének képe. Fotó: Pietsch.

Next