Közlekedési Tudósító, 1929 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1929-01-01 / 1. szám
II. évfolyam Budapest, 1929. január 1. KÖZLEKEDÉS TUDÓS TO KÖZLEKEDÉSÜGYI, SZÁLLÍTÁSI, PÁLYÁZATI, GAZDASÁGI SZAKLAP A IIj. KIR. ÁLLAMVASUTAK, A M. KIK. POSTA, AZ ÁLLAMI KEZELÉSBEN LEVŐ VASUTAK, A MAGÁN- ÉS KISVASUTAK (GAZDASÁGI VASUTAK), WIlLLAMOSVASUTAK, HAJÓZÁSI, LÉGIFORGALMI, AUTÓBUSZ- ÉS AUTOMOBILFORGALMI, GÉPJÁRMŰVÁLLALATOK SZÁMÁRA ■ ■ MEGJELENIK MINDEN KEDDEN Felelős szerkesztő és laptulajdonos: KÉZIRATNAK TEKINTENDŐ HIRDETÉSEK DÍJSZABÁS SZERINT Dr. HOMONNAY TIVADAR országgyűlési képviselő 1. szám SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: vi.,ti.kéz-köket 4. — tee. : aut. sasss ELŐFIZETÉSI DÍJ: A KÜLÖN KŐNYOMATOS SZÁMOKKAL EGYÜTT EGÉSZ ÉVRE 80.— PENGŐ A társulati adó leszállítása Írta: SCHNELLER LAJOS, a Községi Takarékpénztár vezérigazgatója Sok szó esett az utóbbi hónapokban arról, hogy az adóterheket enyhíteni kell. Kétségtelen, hogy a magyar közgazdasági élet még a békebeli időkben sem tudta volna elviselni azt, hogy az adókból és az egyéb közszolgáltatásokból eredő bevételek évenként mintegy 100 millió pengővel haladják meg az állami kiadásokat. Ezek az összegek a közgazdasági élet vérkeringéséből legnagyobb részt elvonatnak és csak részben használtatnak fel beruházásokra. Ezzel szemben vissza kell idéznünk az emlékezetbe a békebeli helyzetet, amikor a magyar állam csaknem minden évben mintegy 150 millió aranykorona kölcsönt vett fel, hogy kitűzött céljait megvalósíthassa. Ilyen kölcsönök felvételére eddig természetesen felesleges volt gondolnunk, minthogy a népszövetségi kölcsönök maradékából lehetett fedezni a beruházásokat. A jövőben pedig kívánatos volna, hogy mindaddig, amíg az említettt készpénzkészletek nem csökkennek arra az összegre, amely az államháztartás zavartalan vitele érdekében feltétlenül szükséges, a további beruházások ezekből a felhalmozott készletekből eszközöltessenek. A gazdasági életre ezeknek az öszegeknek a felhasználása magában véve is kedvező befolyást gyakorolna, minden esetre kedvezőbbet, mint az esetleges újabb külföldi kölcsön felvétele árán eszközölt beruházások. Ez azonban még nem elegendő! Mert ha a jelenlegi adók és egyéb állami szolgáltatások mostani magasságukban fenttartatnak, akkor számolni kell azzal, hogy a további években is jelentékeny feleslegekkel fog zárulni az államháztartás, amit a háború és a forradalmak által megviselt magyar közgazdasági élet valóban nem bírna el. Múlhatatlanul szükséges tehát, hogy az adóterheken lényeges könnyítés eszközöltessék és ezzel szemben nem fogadható el az az érv, hogy az állami kiadások a jövőben emelkedni fognak és így a várható felesleg is mindinkább csökkenni fog, mert az állami kiadások összege már oly magas, hogy további emelésre a mai viszonyok között gondolni sem szabad. Mindezek a körülmények közismerten indokolják a közszolgáltatások leszállításának szükségességét, de a társulati adó leszállítását még különösen is indokolják a következők: Mint ismeretes, az 1928. évi XL. törvénycikk előírta a kötelező aggkori biztosítást. E törvény oly időpontban került tárgyalásra, amikor a közszolgáltatások leszállítása iránti óhaj már általános volt. Hogy mégis oly könnyen emelkedett törvényerőre, az részben annak tudható be, hogy sokan nem voltak tisztában azokkal a terhekkel, amelyeket a törvény életbelépése jelent, részben pedig annak, hogy a törvény mély, nagyfontosságú szociális célt szolgált. Kétségtelen, hogy a törvény elgondolása szép, de vitatható, hogy a mostani időpont, amikor a lakosságnak a háború és a forradalmak egész terhét kell viselnie, a legalkalmasabb időpont-e a gondolat megvalósítására? — Tény az, hogy a törvény hatályba lép és ezzel emeli a közszolgáltatásokat olyan időpontban, amikor általános az óhaj a közszolgáltatások csökkentésére, közgazdasági szempontból pedig ugyancsak egyöntetű óhaj az, hogy a részvénytársaságok magasabb osztalékot fizessenek. Minden tekintetben méltányos tehát, hogy a vállalatok, amelyekre elsősorban nehezedik az említett törvény okozta teher, recompenzációban részesüljenek az állam részéről, aminek legalkalmasabb módja volna a társulati adó leszállítása. Az adó leszállításának természetesen megfelelő mértékűnek kellene lennie, hogy egyrészről kiegyenlítse azt a tehertöbbletet, amelyet a törvény hatálybalépése okoz a vállalatoknak, másrészt pedig lehetővé tegye a magasabb osztalék fizetését. Ilynemű recompenzációra egyébként az utóbbi időben már volt is példa, amikor a kormány a házbérek további tervbe vett emelésétől elállott, azonban a háztulajdonosokat ezáltal ért hátrányt kiegyenlítette azzal, hogy a házadó kulcsát leszállította. A társulati adó leszállítása ellen több oldalról elhangzott az az érv is, hogy ezzel a kormány tulajdonképen nem éri el a kitűzött célt, mert a részvénytársaságok úgy sem fognak magasabb osztalékot fizetni. Köztudomású ugyanis, hogy a konzervatív szellemben vezetett vállalatok csak nehezen határozzák el magukat magasabb osztalék fizetésére. Könynyen megtalálható azonban a módja annak, hogy a társulati adó leszállítására megalkotandó törvénybe olyautélák vétessenek fel, amelyek biztosítják azt, hogy az adómérséklés révén előállott többlet az osztalék növelésére fordíttassék. Ezzel azután el volna érhető az a cél, hogy a részvénytársaságok tényleg magasabb osztalékot fizessenek és a kisrészvényesek is élvezzék részben az osztalékemelés előnyeit, részben pedig azt, hogy részvényeik magasabb értéket képviselnek.