Lábbelikészítők Lapja, 1932 (14. évfolyam, 1-25. szám)
1932-01-01 / 1. szám
2 oldal, sérelme nélkül megadható volna a magyar kézművesiparosság számára. Vegyük sorba azokat a fájó sebeket, melyek az egész szakmát elborítják és amelyeket egy tollvonással maradéktalanul el lehetne tüntetni. Itt van elsősorban az ominózus 4. és 47. §. Vajjon milyen közérdek fűződik ahhoz, hogy két ilyen szerencsétlenül felépített törvényszakasz megnyomorítsa egy egész ország iparosságának szakmai érdekeit és tekintélyét? Hiszen ha az illetékes hatóságok csak egyetlen egyszer vennék maguknak azt a fáradságot, hogy a különböző iparágak érdekképviseleteinek írásba foglalt azon felterjesztéseit elolvasnák, amelyekben tisztán és világosan rámutatnak a 4. és 47. §-ok pusztító hatásaira, lehetetlennek tartjuk, hogy akadna olyan miniszter, aki ezeknek a törvényszakaszoknak megfelelő módosítása elől elzárkóznék. Ha végigtekintünk azokon a lerongyolódott ,,önálló“ kartársainkon, akik százával sorakoznak fel könyöradományokért, a pattanásig feszült idegzettel kérdezzük, vajjon milyen állami közérdek fűződhetik ahhoz, hogy egy az IBUSz-nál 1000 pengő havi fizetéses állásban levő úr cipőfestő-üzemet nyisson és egy a nagy munkanélküliség miatt cipőfestésre kényszerült cipészmunkás munkakönyve alapján iparigazolványt váltson és ennek megtörténte után megbotránkoztató árakon vállaljon mindenféle cipőipari munkákat?! Honnan tudja az a rendelő, hogy az „üzem“ tulajdonosának dunsztja sincs a cipőszakmáról?! Vagy itt vannak egyes cipőkereskedők határt nem ismerő visszaélései, amikor minden aggodalom nélkül vállalják a legkényesebb orthopédiai munkákat is. Vagy egy csomó bőrkereskedő, aki lúdtalp-betét vásárlása céljából hozzá betévedt vevőt rábeszélni igyekszik, hogy hagyja ott régi megbízható cipésziparosát, mert őneki módjában van ugyanazt a cipőt sokkal olcsóbban megcsináltatni. Vagy mutassunk rá azokra a sportcipőüzletekre, ahol a kereskedősegéd megveszi a normál cipőkre a méretet és azt mondja a rendelőnek, hogy: „kérem, feleannyiért csináljuk, mint amenynyiért az ön cipésze készíti!“ Eszébe is jut ilyenkor annak a rendelőnek, hogy annak a szakképzett iparosnak üzletbért, adót, egy kollektív szerződésben megállapított munkabért és több effélét kell fizetnie, míg a kereskedő csak megfelelő haszon mellett mellékfoglalkozásként „közvetíti“ az őt jogszerűen meg sem illető ügyletet. No meg arról az újonnan lábrakapott divatról sem szabad megfeledkezni, amikor a cipőkereskedők túlnyomó többsége páros munkára vesz méretet és aztán mechanikai cipőgyárakban készítteti el páronként, mint páros munkát. Bele lehet fáradni azoknak a visszaéléseknek felsorolásába, amelyeket a 4. és 47. §-ok védelme alatt szerencsétlen szakmánk ellen elkövetnek. Hogy az 1932-ik esztendő javulást hoz-e ezekre a súlyos bajokra, az jórészt magától a szakmai társadalomtól is függ. Attól, hogy képes lesz-e felrázni maga magát tespedéséből és férfias lelkesedéssel harcba szállni a pusztító bacillusok által kikezdett érdekeinek védelmére. Mert ígéretet bőviben kapnak a küldöttségben járók az illetékes fórumoktól. Akár a maharadzsák kincseit is ígérik nekik, hiszen ez elvégre olcsó dolog. De „cselekedni“ csak annyit fognak mindenkor a mindennapi megélhetésért élet-halál harcot folytatni kényszerülő és közterhekkel erejükön felül megrakott kézműves-iparos érdekében, amennyit szervezettségével, egyöntetű fellépésének súlyával képes magának kiverekedni. Higyyék meg nekem az én kedves kartársaim, hogy azt a bábeli zűrzavart, melyet a 4. és 47. §-ok szakmánkban előidéztek és már eddig is úgy erkölcsileg, mint anyagilag mérhetetlen kárt és pusztítást vittek véghez, már régen meg lehetett volna érteni és megfelelően módosíttatni az ,,illetékesekkel“, ha ezt 28.000 magyar lábbelikészítő iparos egyakarással követelte volna. És ha ezt a magyar lábbelikészítő iparosságot még a mai életkörülményei sem fogják arra késztetni, hogy helyzetének megjavítása érdekében végre a cselekvés terére lépjen, akkor igazán megérdemli, hogy úgy kezeljék, mint azt a mohamedán fatalista beteget, aki a sorsra bízza meggyógyulását és meg van győződve arról, hogy ha „Allah“ úgy akarja, még a saját temetéséről is jó egészségben fog visszatérni, ha pedig „Allah“ nem akarja, hát az ellen sem lehet tenni semmit. Tamaska József: LÁBBELIKÉSZÍTŐK LAPJA Szövetségünk célkitűzései. Hogy mire van szükség elsősorban az új esztendőben? Szerény véleményem szerint egy hatalmas építő és szervező munkát kell megindítanunk egyetlen szociális védőbástyánk, Országos Szövetségünk, mindnyájunk jövője biztosítékának megerősítésére. Elengedhetetlen szükség van ezen belterjes építő munkára, hogy szövetségi életünket szervezeti erővel telítsük. Országos Szövetségünk nagy feladatok megoldására van hivatva, különösen napjainkban, amidőn a létért való küzdelem élet-halálharca a szétpattanásig feszíti meg izmainkat. Célkitűzéseink változatlanul kell, hogy legyenek: a szakma iparosságának gazdasági érdekvédelme, szociális helyzetének feljavítása, szakmai nemkülönben általános kulturális fejlesztése, szellemi nívójának állandó fokozása. Ezen célkitűzések megvalósításához HA jó anyagot akar venni Fleischmann Józsefhez kell menni 1 Borkereskedés és cipőfelsőrészgyártás Budapest, Vill., Népszínház utca 16. Telefon: József 404-94, 1594 pedig a szolidaritás acélfürdőjében megedzett karú tömegre van szükség, mely tömeg érdekközösségük tudatában egységesen sorakozik szakmai szervezetének vezérei mögé és az egész ország lábbelikészítő iparosságát magába olvasztott Országos Szövetségünket hűséges kitartással, ragaszkodó szeretettel, akcióképességének fejlesztésével veszi körül. Nélkülözések ezer változata, kínlódások kálváriás útja jelöli azt az életutak melyen iparostársaink ezrei családtagjaikkal együtt elvonulnak. A nincstelen proletár bizonytalan sorsa jut osztályrészül az önálló cipésziparosságnak úgy a fővárosban, mint a vidéken, noha egész társadalmi életünk alapkövét, állami életünk fő alkatrészét a kispolgári élet lehetőségei képezik. Quo Vadis? Hová? Merre visz a gazdasági élet lejtővé változott útja? Nehéz ezt pontosan körülcirkalmazni. De a lepergett események után az a gondolat kell, hogy foglalkoztasson mindnyájunkat, hogy miként térhetünk reá arra az az útra, mely úton haladva egy jobb jövő lehetőségét teremtsük meg. Azonban ezen vágyak és célok eléréséhez az egyén maga, az ember gyenge, ereje nem elégséges és legtöbbszörmeddő küzdelmek nyomán összeroppanva, megsemmisül. Ezért kell nekünk, cipésziparosoknak kálváriás napjaink minden viszontagságaival szembe szállva, Országos Szövetségünk köré tömörülni és azt lendületes építő munkával hatalmassá tenni. Ennek felismerése és kortársainkkal való érzékeltetése a jövő reménységét jelenti számunkra, mi nem várhatjuk másoktól szakmai viszonyaink rendezését, ahhoz a mi értelmes és céltudatos munkánkra van leginkább szükség. Induljon meg tehát az egész országban minden csoportban az a sokszor aprólékosnak látszó, de alapjában nagyjelentőségű szervező, tagszerző munka és ezzel párhuzamosan a nevelő és oktató tevékenység. Ha ezen feladatokat hiánytalanul elvégezzük, akkor és csakis akkor remélhetjük a jobb jövő lehetőségének kivívását. Spitzer Andor, 1932 január 1