Magyar Gyáripar, 1919 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1919-01-01 / 1. szám
2 á ját képezik a mi egész termelésünknek, mind idegen kézre került és mi itt vergődünk egy önző imperializmus által lesújtva, tehetetlenül, még a panaszkodásnak a lehetősége nélkül is. Mi az, amit ilyen körülmények között az új esztendőre bejósolhatunk, vájjon nem kell-e attól tartanunk, hogy épp olyan fekete színekkel ecseteljük a magyar jövőt, mint amilyen rózsaszínben valaha láttuk a mi fejlődésünk lehetőségeit? Hátha ami kitartás és életakarás bennünk van, mégis csak erősebbnek fog bizonyulni minden imperializmusnál és hátha nem a frázis az igazság, amelyet a győző nagy nemzetektől talán mégis csak várni lehet. Tartózkodunk is minden kitekintéstől a jövőre. Lehetetlennek tartjuk, hogy Európa közepén úgy alakítsanak egy országot, hogy ez itt álljon minden geográfiát megcsúfolva, természetes határaitól megfosztva, két millió magyarságtól elszakítva, de elszakítva több millió nemzetiségi testvérétől is, akiket minden kulturális és gazdasági ok erre az országra utal. Hogy megfosztva azok boldogulásának minden lehetőségétől itt álljon, egyedül búza és kukorica termésére utalva, megterhelve a háború okozta óriási költségek által. Ismételjük, ezt lehetetlennek tartjuk, ez kiszolgáltatottságát, sőt ennél is többet, szolgaságát jelentené a megmaradó magyarságnak, tehát végső eredményben elítéltetését lassú talán nem is olyan lassú pusztulásra. Ilyen körülmények között bármennyire frázisnak hangzik is, nem tudunk egyebet mondani, minthogy össze kell fogni közös munkára, a szétvonásnak, a polgárháborúnak a luxusát, ez az ország nem engedheti meg. Ha volt itt osztályuralom a forradalom előtt, helyes volt, hogy megbukott, de ezt semmiféle más osztályuralomnak felváltania nem szabad. Egyedül a demokráciának teljes átérzése minden rendű és rangú embernek munkábaállása az, amely kifelé is érvényesítheti azokat a jogainkat, amelyek, mert jogaink és mert nélkülük nem vagyunk, elévülhetetlennek. Csak nagy általánosságban szabad beszélni a dolgokról, a részletekbe alig szabad betekinteni, mert igen szomorú képet nyerünk. Nem tudjuk, hogy állanak a dolgok a mezőgazdaságban, szeretjük hinni, hogy a riasztó hírek, amelyek onnan érkeznek, túlzottak és a bevetetlen ezer holdakról szájról-szájra továbbadott közlések csak részben — adja Isten, hogy kis részben — fedik a valóságot. Az iparban azonban, de különösen a gyáriparban a viszonyok nap-nap után elszomorítóbbak. Közismertek e tények, amiket ideírunk, de mégis csak leírjuk ezeket, mert azt akarjuk, hogy a kormánynak minden tagja és mindenki akinek az új rezsimben szava van, tudjon e tényekről és mindennap és minden órában elgondolkozzon ezek felett. Hát a szénkérdéseket ismerjük. Teljesen beszűnt az osztrák szénbehozatal, beszűnt a német szénbehozatal, idegen kézen vannak nyugat magyarországi bányáink, a zsilvölgyi telepek, a pécsi medence, úgyhogy a magyar kormány impériuma alá tartozó országrész egész fogyasztása a salgótarjáni, az esztergomvidéki, a tatai és borsodi szénbányák tetemesen megcsökkent termelésére van utalva. Hogy milyen kevés az, azt felesleges fejtegetnünk, jó ha a tetemesen redukált vasúti forgalomra, fűtési szükségletekre, és hellyel-közzel a malomiparra futja. Egyéb iparágakra ebből a szénből nem telik. Már most ennek természetes következményeként jelentkezik, hogy a vasipari termelés teljesen megszűnt, vasműveink kohóikat leállították és ezzel az elsőrendű anyag, amelyen minden más ipari feldolgozásnak alapulnia kell, amelytől a múlhatatlanul szükséges építési programm keresztülvitele is függ, ránk nézve megszűnt. A magyarázat igen egyszerű. A vasművek nem tudnak kokszhoz jutni, azok a tárgyalások, melyeket a kormány Lengyelországgal ésCsehországgal folytatott, eredménytelenek maradtak és legjobb esetben hónapok fognak eltelni, míg a vasműveknél valamelyes élet megindul. (A leghatározottabban tiltakoznunk kell az itt-ott elhangzó legalább épp annyira rosszhiszemű, mint ostoba vádak ellen, hogy itt a munkaadók sabotageáról van szó). A gépiparban ha ugyan lehet, még vigasztalanabbak az állapotok. Egy része a muníciós üzemeknek, amelyek nagy terveket vettek kilátásba a béke idejére, még csak ahhoz sem jutottak el, hogy tervüket keresztüldolgozzák, mert hisz nem tudják, hogy milyen és mekkora az a gazdasági terület, amellyel majd operálnia kell, másrészt pedig amenynyiben mégis csak hozzáfogtak volna valamelyes átalakító munkálatokhoz, teljesen képtelenek ez átalakításokhoz szükséges beruházásokat eszközölni, mert hiszen gépeknek beszerzéséről — többnyire külföldi gépekről van szó — szó sem lehet. Megrendelései volnának a gépiparnak, de szénhiány folytán teljesen szüneteltetni kénytelen, úgy hogy sok tíz millióra megy a szénkártalanítási segély, melyet az állam fizet a gépipar el nem bocsátható munkásainak. A munkás- és tisztviselőviszony a gépiparban a legnagyobb aggodalomra ad okot. Nem egy rendszeres bolsevisztikus agitációról van szó, hanem egyszerűen anarchiáról. A szocializmus fegyelmi iskoláját ki nem járt felelőtlen csoportok mértéktelen követeléseiről, amelyeknek szankciót ad az a körülmény, hogy a kormánynak nincsen végrehajtó hatalma és — amennyiben van — azt nem meri használni, mert nem tudja kiszámítani a következményeit annak, ha a kormány egyúttal végrehajtó hatalom is próbálna lenni. Szóljunk e a többi iparról. Szóljunk-e arról, hogy a petróleum-ipar a rendelkezésére álló csekély nyersolajkészleteket sem tudja szénhiány miatt feldolgozni, hogy a textiliparunk — már tudniillik, amely gyárak nincsenek megszállott területen, mert például a gyapjúiparunk teljesen elveszett — textilüzemeink nyersanyaghiány, szénhiány miatt állanak, hogy a bőripar leállította üzemeit, hogy a vegyészeti gyárak (megint csak azokról a kisebb üzemekről lehet szó, amelyek nincsenek a megszállott területen) éppen csak hogy vége- Magyar Gyáripar 1. szám.