Magyar Gyáripar, 1919 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1919-01-01 / 1. szám
4 Magyar Gyáripar Ezzel szemben mit látunk? Azt, hogy a kapitalizmusnak megüzent halaszthatatlan irtó háború teljes gazdasági katasztrófához, gazdagnak és szegénynek egyaránt összeomlásához vezet. Ha a szerencsétlen politikai viszonyok, az ország nagy részének tényleges elvesztése még nem fosztottak meg minden termelésünktől és minden anyagi erőnktől, úgy a még meglevő termelési lehetőségeket teljesen gúzsba köti és a szükségletek ellátását teljesen kizárja már az a kevés jelszó is, ami az „új korszakból“ legalább jelszó formájában eddig meg tudott valósulni. És nem az még talán a legnagyobb szerencsétlenség, hogy betakarítatlan a múlt évi termés egy része, hogy a tisztviselők és munkások mozgalmai lehetetlenné teszik minden üzemnek, magának az állam üzemének is, rentábilis továbbfolytatását, hogy a föld és a tőke hirtelen szocializálása alkalmas a gazdasági gépezet teljes megállítására stb. Azt mondhatnék: ott, ahol még jelszavak és eszmék vannak, ott még hagyján. A legnagyobb baj azonban az, hogy a jelszavakon és tág elméleti körvonalakon túl az állítólagos új gazdasági rendből még nincs meg semmi, nincsenek meg azok a részletek, amelyek magát az életet kiteszik és amelyek nélkül minden váznak össze kell omlania. A baj az, hogy egy kormányzat, amely csak negatívumokkal és légüres teóriákkal van felszerelve, egyáltalán nem lehet életképes ,és hogy ez a mostani forradalom, mint a világtörténelem minden eddigi forradalma, szintén nem volt előkészülve a saját maga győzelmére, az uralomra, a maga új ideáinak gyakorlati megvalósítására — amit nem szemrehányásképen mondunk, mert valószínűleg pszichológiai és fizikai lehetetlenség, hogy a forradalmár, tehát hatalomnélküli elemek valaha is a hatalomra előre el tudjanak készülni. Viszont ebből nem következik, hogy figyelmen kívül szabadna hagyni azt az alapjában véve egészen primitív és kézenfekvő igazságot, hogy egy oly komplikált, milliók életéből táplálkozó és millióknak életet adó gazdasági rendet, aminő a kapitalizmus, egy másikkal kicserélni csak akkor lehet és akkor szabad, ha minden egyes csavart és gépalkatrészt azonnal helyettesíteni tudunk, legalább olyan jól, ahogy emberi számítás szerint előreláthattuk. Ahhoz a kapitalisztikus gazdasági rend mégis csak túlságosan jó — még az elnyomott osztályoknak is túlságosan jó — volt, hogy egyszerűen feldöntsük és olyan kultúraellenes és erkölcstelen módszert a modern forradalomról nem tételezhetünk fel, hogy a dinamitját, mielőtt a laboratóriumban kipróbálta volna, vájjon produktív munkára alkalmas-e, beviszi az üzembe és ott felrobbantja, milliók és milliók pusztulását okozva. Quid nunc? Gazdasági életünk már megakadt, megfulladt, mint a mellbevágott ember lélegzete. Egészen közel az életveszély, gyors segítségre van szükség. A beteg orvosai féltékenyek és inkább kockára teszik a beteg életét, de nem szívesen tartanak konzíliumot. A miniszterek, igen stílszerűen, már i gr.áru. nem „elgázolással“ és „letiprással" fenyegetnek, hanem újabb, véresebb és vörösebb forradalommal. A forradalom, a nagy és szent szó, íme miniszteri „Kraftausdruck“-ká devalválódik és a legközelebbi választásokon talán úgy lehet majd minél több forradalmat ígérni, mint annak idején fuvart és élelmezést. Ezzel szemben mi leszögezni kívánjuk, a legkomolyabb és legnemesebb értelemben lelkes hívei vagyunk Magyarország forradalmi megújhodásának és demokratizálódásának. Nincs az az eszme, terv, vagy gondolat, amelyet bármilyen radikális, ab ovo elutasítani akarnánk, csak azért, mert ilyen. De viszont nem tartjuk sem a forradalom, sem az ország, de még csak a forradalmi pártok szempontjából sem helyesnek, hogy bármilyen eszme, terv vagy gondolat azonnal megvalósíttassék, csak azért, mert radikális, vagy kommunisztikus. A jó, az alaposaa kidolgozott reformokat akarjuk. Nincs a világnak forradalma, amely többet akarhatna és többet tudhatna elérni annál, hogy a kormányzat jó és becsületes legyen; erre törekedni a legigazibb forradalom — még ha kell is ehhez valami, ami látszólag forradalomellenes: az idő. Éveken át a többtermelés volt a jelszó, ma az anarchiánál tartunk. Csak egy megoldás van. Találjanak azok, akik a forradalmat csinálták, magukban és azokban, akik a forradalomhoz igaz szívvel csatlakoztak, elég bátorságot, bizalmat és hitet arra, hogy merjenek visszatérni a kapitalisztikus gazdasági rend régi formáihoz. Visszatérni — természetesen csak mint kiindulásponthoz, mint a még ismeretlen fejlődés egyetlen szilárd bázisához. Visszatérni nyíltan és őszintén, mert si due faciunt idem non est idem és ha ők térnek vissza 1913-hoz, akkor ez nem regresszió, hanem máris hatalmas fejlődés. Bízzanak benne, hogy a hegedű, ha ők fognak rajta játszani, egészen máskép fog szólaln és örüljenek, hogy a hangszer nem ily olyan rossz, mint az övék. Aztán pedig igazuk van: mielőbb meg kell csinálni a szebb, a boldogabb jövőt, dolgozni, dolgozni, dolgozni — de ezt egyszer el is kell kezdeni. Talán még nem késő. A nemzetiségek területi igényei és a magyar ipar. Irta: Móricz Miklós. A múlt számban közölt első részlet élénk érdeklődést keltett, mint első kísérlet, amelynek célja az, hogy nemcsak a gyakorlati emberek megőrzésével, hanem adatokkal igyekezzék tiszta világításba állítani a nemzetiségi nyelvterületek és a magyar terület ipari fejlettségének fokát s megállapítani a kettőnek egymással szemben meglevő kölcsönhatását. A felhozott adatok azonban ellentmondásokat is keltettek és mielőtt tovább haladnánk, szükséges, hogy ezekkel az ellenvetésekkel is foglalkozzunk.