Műszaki Élet, 1967. július-december (22. évfolyam, 14-26. szám)
1967-07-13 / 14. szám
Az optimális üzemnagyság problémái Akik újabb és újabb vetületeiben vizsgálják az új mechanizmus bevezetése során felmerülő kérdéseket, önkéntelenül szembetalálják magukat a kétséggel: vajon a jövőben legnagyobb számban megvalósuló vállalati beruházásokkal lehetséges lesz-e optimális nagyságú ipari üzemeket létrehozni? A kétséget persze az a feltételezés váltja ki, mintha az eddigi — döntően központilag irányított — beruházási rendszerben maga a központi irányítás, az egyes ágazatok termelésének központilag meghatározott üzemegységekre való lebontása több lehetőséget nyújtott volna ezek optimális méreteinek kialakítására. Kétségtelen, hogy ha biztosan ismerjük az optimális nagyság kritériumait — és biztosítani is tudjuk, hogy ez az optimum létrejöjjön —, akkor a központi irányítás elvileg nagyobb lehetőséget biztosít erre. Viszont az is igaz, hogy ha az új mechanizmus ösztönzői jól fognak működni, akkor éppúgy el kell tudnunk érni a helyt megoldást, mintha az utasításra jönne létre. Az optimális nagyság kritériumai A probléma egyelőre inkább az, hogy maguknak a kritériumoknak a nem teljesen egyértelmű tisztázottsága teszi bizonytalanná, hogy tulajdonképpen milyen nagyságrendek elérésére törekedjünk. Valljuk be őszintén, hogy eddig ebben a kérdésben két ellentétes irányzat uralkodott. Az egyik — ez volt a leggyakoribb — minden új termelési igényhez hozzárendelt egy (vagy több) új beruházást, illetve üzembővítést, mégpedig oly módon, hogy a terméktöbblet a legkisebb összes beruházási költség árán jöjjön létre. Ez nemcsak azért nem vezetett célhoz, mert a beruházási költségminimum általában nem azonos az optimummal, hanem azért sem, mert a költségminimum — a központi irányítás ellenére is — csak ágazati költségminimum volt, de sohasem vette figyelembe azokat a kapcsolatokat, amelyek más ágazatokban, különösen a városfejlesztés, illetve kommunális ellátás terén merültek fel. A másik irányzat pedig, amely a tudományos elemzés álláspontjára helyezkedett, kivételes esetektől eltekintve a problémát leegyszerűsítette a technológiai költségek minimalizálására, ami pedig az esetek nagy részében csak egyik összetevője az optimális nagyságot meghatározó népgazdasági ráfordításoknak. Azokban az esetekben ugyanis, amelyekben a nyersanyagok tetszőleges helyről (esetleg importból) származnak, a termékeket tetszőleges fogyasztók között osztják el (esetleg exportálják), ezek szállítási költsége jelentéktelen a termelési értékekhez képest, a szükséges víz és energiahordozók is irreleváns ráfordítások árán biztosíthatók, s van elég munkaerő is a helyszínen, eléggé egyértelműen felrajzolható a termék egységére eső termelési költség görbéje a kapacitás nagyságának függvényében. Akkor azonban kiderül, hogy ebben az esetben sem állunk teljesen egyértelmű válaszszá. Az első probléma, hogy — az üzem profiljától függően — a görbe lehet parabolikus jellegű, vagyis van olyan csúcsértéke, amelynél kisebb és amelynél nagyobb termelési volumen esetén egyaránt emelkednek a fajlagos költségek. Ez tehát az — első megközelítésben — tiszta optimumnak látszó eset, amelyről általában kiderül, hogy a csúcs kívül esik a nálunk értelemszerűen megvalósítható kapacitás-nagyságrenden. (Közismert adat pl. az autógyártásban az évi 2500 000—300 000 jármű.) De ha belül is esik a hazai lehetőségeken, akkor olyan munkaerőkoncentrációt igényel, amekora tartalék a figyelembe vehető telepítési, helyeken nincsen, és olyan telepítési, ingáztatási stb. költségek lépnek fel, amelyek már erősen eltolják helyéből a csúcsot. Ennél azonban gyakoribb, hogy a görbe degresszíven ugyan, de folyamatosan süllyed, csúcsa — a mi gyakorlati szempontjaink szerint — valahol a „végtelenben” van. Így tehát optimum helyett csak kedvezőségi fokozatokról beszélhetünk, ami már nem egyértelműen meghatározható optimális nagyság elérésének lehetőségét veti fel, hanem az adott beruházási cél kielégítése szempontjából ésszerűen figyelembevehető minden változat átfogó, komplex összehasonlítható elemzését teszi szükségessé. Ezen belül pedig az üzemnagyság már csak egy tényező a sok közül. Már jobban kidomborodik az üzemnagyság optimalizálásának lehetősége azokban az iparágakban, ahol akár az anyagszállítás, akár a dolgozók közlekedése jelentős tényező, így pl. konzervgyár vagy cukorgyár esetében a nyersanyag, cementgyár, panelgyár vagy műtrágyagyár esetében a termék, manufakturális jellegű kézműipar esetében pedig a dolgozók utazási-szállítási költségei a kapacitás függvényében növekednek, és bizonyos határon túl meghaladják a termelés tömegszerűségéből eredő megtakarításokat. Ebben az esetben tehát — ha nincs is a görbének reális csúcsa — a technológiai és a szállítási költségek közös optimuma már számítható adat. Ez azonban olyannyira függ a helyi adottságoktól, hogy tulajdonképpen az üzemnagyság és a telepítési hely közös optimuma ad gyakorlatilag hasznosítható eredményt. Van még egy harmadik kategóriája is az üzemeknek, ahol az üzemnagyságot a nyersanyag vagy a termék szállítása közben bekövetkező használati értékcsökkenés korlátozza (kenyérgyár, tejüzem). Ezeknél az optimum — egészen nagy városok kivételével, ahol az árunak a városon keresztül való szállítása okozhat helyi nehézségeket — azonos az adott fogyasztói körzetben elérhető maximummal De ezzel még nem jutottunk túl a problémán. Még meg kell birkóznunk azzal a ténnyel, hogy a termelőeszközök műszaki fejlődése jelentősen hat az üzemnagyság optimumának konkrét mértékére. A technológiai berendezések egységeinek növekedése, az anyagmozgatás gépesítése, az automatizálás fokozódása és ezáltal az üzemek nagyságával fokozatosan növekvő szervezési-irányítási problémák kiküszöbölése egyre inkább a végtelen felé tolják el a jelleggörbe csúcspontját. Ugyanígy: a szállítási eszközök fejlődése is fokozatosan csökkenti a kapacitás növekedéséből e téren keletkező többletköltségeket. Az optimum tehát ez esetben nagyon is történelmi kategória, hiszen bármikor kiszámított értéke 5—10 év alatt biztosan megváltozik, sőt jelentős változások következhetnek be már a beruházás megvalósításának időtartama alatt is, így a gondosan számított optimum is legfeljebb normatív jellegű iányadat szerepét töltheti be. Az ipari koncentráció optimális nagysága És ezzel eljutottunk az utolsó — a legegyedibb, legbonyolultabb és eddigi gyakorlatunkban még alig vizsgált — problémához: az ipari koncentrációk optimális nagyságának kérdéséhez. Ez idő szerint ugyanis már ott tartunk, hogy a technológia gazdaságossága mellett megfelelően szem előtt igyekszünk tartani a termelő tevékenységet kiszolgáló közlekedési, közmű- és energetikai hálózat, lakótelep és mindenfajta közösségi feladat megoldásának gazdaságosságát is. Végre már mi is felismertük, hogy minden egyes üzemünk önmagában gazdaságos megoldása még korántsem jelenti a népgazdasági optimumot ahhoz a lehetőséghez viszonyítva, hogy az üzemeket tápláló infrastrukturális rendszer optimumát is létrehozzuk. A közös iparvágány, vízmű, fűtőerőmű stb., sőt, újabban már közös igazgatási, szociális, tárolási létesítmények, tömbösített műhelycsarnokok olyan megtakarítási lehetőségeket rejtenek magukban, amelyek messze meghaladják az egyedi optimumtól való eltérés költségkülönbözeteit. Itt már belép a technológiai kooperációból eredő megtakarítások lehetősége is, amelynél egyik üzem nagysága a másikénak függvényévé válik. Ennek kapcsán most már egyre jobban előtérbe kerül a területrendezés gazdasági hatékonysága, amelynek keretei között — a nálunk ma már mindenütt csak korlátozott mértékben rendelkezésre álló ipartelepítési adottságok (terület, szállítási kapcsolatok, munkaerőtartalék stb.) legkedvezőbb felhasználási lehetőségeit elemezve — megállapítja az adott helyen gazdaságosan kialakítható ipari koncentráció felső határát, és ezzel determinálja az ennek keretei között kialakítható, összességében optimális együttes elemeinek telepítés szempontjából lényeges feltételeit. Néhány ilyen ipartelepítési regionális vizsgálat az OT és az ÉVM együttműködésével már elkészült. Ezek folytatása és tartalmuknak az új mechanizmus feltételeit is figyelembe vevő továbbfejlesztése lehetőséget fog adni az optimális koncentráció kialakulását szolgáló ösztönzők meghatározására is. DR. GERLE GYÖRGY IsS 3 oao 0 X 2 *0 Az érdekelt szakmák részéről évek óta temérdek panaszt hallottunk a vegyipari gépgyártással szemben, mivel igényeiket nem tudták kielégíteni. Amikor most a vegyipari gépgyártásban dolgozó szakemberekkel beszélgettünk, óhatatlanul is ezek a kérdések kerültek előtérbe. Kicsi a szellemi kapacitás A vegyiparban általábanegyedi, vagy csak egészen kis szériában gyártott gépeket és készülékeket használnak. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a gyárak a tervezőintézetektől sokkal több tervet követelnek, mint más iparágakban. Egyegy terv alapján ugyanis csak egy, vagy legfeljebb néhány gépet vagy készüléket gyártanak, tehát a tervezőintézetek, illetve részlegek a más ágazatokban szokásosnál nagyobb szellemi kapacitást kell, hogy képviseljenek, ha ezt az újra és újra jelentkező igényt ki akarják elégíteni. Ez a lehetőség nálunk pillanatnyilag nincsen meg. Az iparág szakemberei úgy vélik, hogy a szükséges terveket akár szellemi import útján is biztosítani kell, hiszen a vegyipari készülékeket külföldön is csak igen kis szériában tudják gyártani, jó esélyeink vannak a versenyben is. Éppen ezért azt sürgetik, hogy akár licencia- vagy dokumentáció-vásárlással is biztosítsuk a hazai kapacitások legmegfelelőbb kihasználását, s ne készülékeket, hanem legfeljebb néhány olyan szerelvényt vásároljunk, amelyet itthon nem tudunk beszerezni. Ez a módszer lehetővé tenné a hazai igények nagyobb mértékű kielégítését anélkül, hogy több devizára lenne szükség, mint eddig. Az anyag, az anyag, az anyag... A vegyipari gépgyártásban elég szigorú előírások vannak a felhasznált szerkezeti anyagokra. Sajnos, a szállított anyag ezeknek a követelményeknek nem mindig felel meg. Sőt, — ezzel bizonyos mértékig ellentmondásban — a megfelelő anyagokra sem tud a felhasználó üzem a kohászattól műbizonylatot kapni. A probléma tehát eléggé bonyolult. A kohászat már eleve nem szívesen vállalja például azoknak az ötvözött lemezeknek az elkészítését, amelyek a vegyipari gépgyártás számára nélkülözhetetlenek (pl. saválló, rozsdamentes lemezek), s ez önmagában is gyártási bizonytalanságot teremt. Arra viszont csak felár ellenében vállalkoznak, hogy a meglévő lemezkészletből kiválogassák azt, amire a vegyipari gépgyártásnak szüksége van, mivel az anyagvizsgáló kapacitás kicsi. Ennek az anyagvizsgáló kapacitásnak a kiépítése pedig csakis a kohászat feladata lehet, hiszen teljesen illogikus lenne, hogy minden felhasználó maga valósítsa meg ezeket az egyébként elég drága beruházásokat. A gépgyártók remélik, hogy az új gazdasági mechanizmus önmagában is érdekeltté teszi a kohászatot e speciális kérések teljesítésében, de addig is olyan intézkedésekre várnak, amelyek biztosítanák — mégpedig megfelelő minőségben — a folyamatos anyagellátást. E kérdéssel kapcsolatban felvetődött az ötvözött anyagok ára is. Amíg ugyanis külföldön ezek mintegy 6— 10-szer annyiba kerülnek, mint a normál szénacélok, nálunk 20-szor annyiba. Ez a kérdés különösen a jövő esztendőben lesz érdekes, hiszen befolyásolhatja az egész iparág gazdaságosságát. Szerelvény, szerelvény szerelvény... Sok tekintetben hasonló a helyzet a szerelvényellátást illetően is. A vegyipar az esetek jelentékeny részében különleges szerelvényeket igényel, a többi között szelepeket, folyadékállás-mutatókat, feszmélőket, s különösen sok robbanásbiztos szerelvényt. Sajnos, a tervezők az ellátás bizonytalansága miatt nem tudják, hogy milyen típusokat vegyenek figyelembe a tervek elkészítésekor, s emiatt igen gyakoriak a tervváltoztatások. Ez persze pénzbe is kerül, időbe is. A gyárak természetesnek veszik, hogy a külkereskedelem igyekszik az árban kedvezőbb megoldást keresni, szeretnék azonban, ha tekintetbe vennék az üzemi szakemberek véleményét is, a minőséget illetően, s ha már egyszer egy típus mellett kikötöttek, akkor feltétlenül maradjanak is meg emellett, mert az állandó változtatás műszaki és gazdasági nehézségeket okoz a gyártás során. Vegyipari gépgyártás több felől hallottunk olyan panaszt, hogy a gyárak nem szívesen garantálják a minőséget, még akkor sem, ha a megfelelő minőségű áru szállítása nem is okoz különös gondot. Természetesen elsősorban azok a szállítók helyezkednek erre az álláspontra, amelyek vagy monopolhelyzetben vannak, vagy olyan terméket szállítanak, amelyek kapósak, magyarán mondva: hiánycikkek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy visszaélnek előnyös helyzetükkel, és saját feltételeiket kényszerítik a vásárlókra. Ez a magatartás azonban népgazdasági szempontból rendkívül káros. A feldolgozó üzemek ugyanis gyakorlatilag csak két eshetőség között választhatnak. Vagy maguk végzik el a szükséges vizsgálatokat, ez pedig fölösleges többletberuházást és többletköltséget jelent, vagy már a konstrukció elkészítésekor olyan túlméretezéseket visznek keresztül, amelyek a többletköltségen kívül még esetleg az áru piaci értékét is veszélyeztetik. Maradna persze egy harmadik megoldás is, amely szerint egyszerűen feltételezik, hogy a bizonylat nélkül érkezett anyagok és alkatrészek megfelelő minőségűek, véleményünk szerint azonban ez a legveszélyesebb, mert lehetővé teszi a könynyelműség, a felelőtlenség elharapódzását. Tít problémán persze az új gazdasági mechanizmus bevezetése sokat változtathat, de aligha valószínű, hogy egycsapásra minden nehézséget elhárít, már csak azért sem, mert lesznek egyes üzemek, amelyek majd önállóságukban érzik sértve magukat, ha a műbizonylatokat követelik tőlük. Éppen ezért már most fel kellene tárni a jelenlegi helyzetet, és hatályos rendelkezésekkel kellene biztosítani, hogy ok nélkül senki se tagadja meg a megfelelő minőség bizonyítását. Mikor lesz meg a rekonstrukció? Az iparág igazi és legnagyobb problémája azonban a rekonstrukció elhúzódása. A tervekre eddig mintegy 12 millió forintot költöttek anélkül, hogy a kivitelezés megkezdődött volna. A várható rekonstrukció miatt egyébként szükséges beruházásokat is elodázták, arra való hivatkozással, hogy minderre majd úgyis sor kerül a rekonstrukcióval egyidőben. Az érdekeltek persze tisztában vannak az ilyen nagy munka megindításával kapcsolatos nehézségekkel, úgy vélik azonban, hogy a lendületesen fejlődő vegyipar ellátása addig lehetetlen, amíg a vegyipari gépgyártás megfelelő segítséget nem kap. NOMAHI ÉLET 3