Műszaki Élet, 1984. január-június (39. évfolyam, 1-14. szám)
1984-06-07 / 12. szám
MÉ Jobb háttéripar, exportképesebb termék Élelmiszer-ipari „csomagterv” Szakemberek mondják: a nálunk használatos csomagolóanyag nem a legjobb — könnyen szakad, sérül, esztétikailag nemhogy javítaná, inkább rontja a termék keresettségét —, vagy az a módszer hibádzik, amellyel „ruhába bújtatjuk” a több-kevesebb ráfordítással megtermelt élelmiszereket. Bizonyára mindkét feltételezés helytálló, jóllehet a hiányosságok kiküszöböléséhez a feltételek ágazatszerte megteremtődtek. Az élelmiszer-termelés elmúlt tíz-tizenöt évi fejlődésének egyik jellemző vonása éppen a gépek és berendezések vásárlásának, valamint a különféle csomagolóeszközök és -anyagok felhasználásának fokozott növekedése volt. ■ Miközben csökkent a mezőgazdasági eredetű nyersanyagok felhasználása, mind több műszaki, csomagoló- és egyéb anyagfogyott az élelmiszer-termelés során. S mert ezeket sem a hazai termelésből, sem a rubelelszámolású piacokról nem lehetett maradéktalanul beszerezni, nőttön-nőtt az erre költött dollárkiadás. Az ötödik ötéves tervidőszak éveiben az élelmiszerek előállításához szükséges gépek 47 százaléka viselte a Made in Hungary jelzést, a többi külföldről került hazánkba: 25 százalékuk a szocialista, 28 százalékuk a tőkés országok piacáról. A megoszlás egyébként hasonló volt a csomagológépek és -eszközök beszerzését illetően is. Ez a megállapítás olvasható a Magyar Élelmezésipari Tudományos Egyesület (MÉTE) és a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium (MÉM) közös tanulmányából: a MÉTE szakosztályai és a MÉM szakemberei a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége megbízásából „térképezték fel” az élelmiszeriparágak 1985-ben és 1990-ben várható gép- és csomagolóanyag igényét. Abból a felismerésből indultak ki, hogy a hazai háttéripar nem tekintette biztos felvevőpiacnak az élelmiszertermelést. Sőt, az importpolitika kimunkálói sem vették kellően figyelembe az élelmiszer-termelés eszközök és csomagolóanyagok iránti fokozódó szükségletét. De lássuk a számokat! — 1981 és 1985 között az iparág 10 milliárd 445 millió forintért vásárolt úgynevezett technológiai gépeket, s e pénzöszszeg több mint felét dollárra váltva költötték el. Csomagológépekre 4 milliárd 495 millió forintot adtak ki, a felénél nagyobb részben kemény valutában. Nem így az általános célú gépek tekintetében: az erre fordított 10 milliárd forint mintegy 90 százaléka a hazai, valamint a szocialista országok gépgyártóit illette. A technológiai gépek az iparági igény 41,9 százalékát teszik ki: a hazai cégek elsősorban a gabona, hús, cukor, konzerv, baromfi és szesz feldolgozásához szükséges berendezéseket, eszközöket gyártják — a színvonalasabb, korszerűbb feldolgozási technológiát megvalósító gépek tőkés importból származnak. A csomagológépek 18 százalékos részaránya jelentősebbnek tűnik, ha hozzáteszszük: ezen belül a tőkés importhányad 64,1 százalék. Nem várható, hogy ez az arány csökkenni fog. Az általános célú gépekből álló igények 40,1 százalékot tesznek ki, s ennek zömét, csaknem 60 százalékát a hazai ipar állítja elő. A hetedik ötéves tervidőszak éveiben megvásárolható gépek piaci megoszlása nagyrészt az 1985-ig megvalósuló fejlesztésektől függ: a tanulmány készítőinek becslése szerint a várható igény mennyiségileg, nem haladja meg a jelen tervidőszak tételeit. Más szóval szintentartást prognosztizálnak, ebből azonban messzemenő következtetéseket nem szabad levonni. Hazánkban a csomagolószerek mintegy felét az élelmiszeripari ágazatok használják fel. 1985-ben az élelmiszeripar éves csomagolószer „fogyasztása” 10-11 milliárd forint értékben várható. Ez évente 700 ezer tonna különböző csomagolószer (fém, papír, műanyag, üveg stb.) felhasználását jelenti. A legtöbb csomagolószert a konzervipar használja fel: 1985- ben itt több mint 3 milliárd forint értékű csomagolószer fogyása várható. S lévén, hogy a konzervgyárak zömmel üvegekben vagy dobozokban értékesítik készítményeiket, érdemes megemlíteni: az ellátás nem éppen zavartalan e csomagolóeszközökből. Például a konzervesüveg nem ritkán hiánycikk — a hazai öblösüveggyártás fejlesztése lépéshátrányba került —, a dobozok alapanyaga, az ónozott lemez pedig többnyire csak dollárért beszerezhető (ami évente mintegy 30 millió dollár kiadást jelent). Többek között emiatt hangsúlyozzák a szakemberek a hazai csomagolóanyag-gyártó háttéripar fejlesztésének szükségességét, elsősorban az új, főleg műanyag és kombinált csomagolószereken alapuló megoldásokat és technológiákat keresve. Ennél is beszédesebbek e számok, ha a felhasználás okán a konzervipart a tejiparral hasonlítjuk össze. A tejipar éves csomagolószer-felhasználása 1985-ben mintegy 1,3 milliárd forint értékű lesz, azonban a felhasznált csomagolószerek tömege alig haladja meg a 30 ezer tonnát (a konzervipari felhasználás ennek kereken tízszerese). Szintén milliárdos tétel a boripari termékek csomagolása is: 1985-ben várhatóan 1,1 milliárd forintot költenek palackozásra , a felhasznált üvegek súlya 156 ezer tonna. Ami pedig a távolabbi jövőt illeti: az előrejelzések szerint az élelmiszeripari csomagolószerfelhasználás 1990-ig jelentősen nem emelkedik, értéke 12,5 milliárd forint körül várható (a növekedés 12-14 százalékos). E becslés mögött persze ott van a feltételezés, miszerint az élelmiszergyártók a növekvő termékmennyiséget mind takarékosabban, ésszerűbben fogják csomagolni. Vagyis, csökkenni fog az egységnyi termék forgalmazásához felhasznált csomagolószerek mennyisége. Ebben különösen nagy szerepe lesz a kiskonténerek szélesebb körű elterjedésének. A takarékosabb csomagolás megvalósításának kulcsszava továbbra is a háttéripar. Ehhez azonban jelentős fejlesztésekre van szükség. Például az üveggyártás terén, ahol nem csak a mennyiségi elmaradás pótlása a sürgős, de itt az ideje a fejlett megoldások — könnyített üveg, formaüveg — alkalmazásának is. Az ónlemezimport szinten tartása, jobb esetben mérséklése érdekében az úgynevezett helyettesítő csomagolószerek gyártását kell előkészíteni, míg a papír csomagolószerek közül a gyümölcsexporthoz szükséges, nedvességálló hullámlemez előállítása a fő feladat. Ezek hazai gyártásának megoldása a hűtőipari gyűjtőcsomagolás fejlesztését is segítené. A műanyag csomagolószer-gyártásban a PVC, polipropilén alapanyagháttérre alapozva jelentős eredményeket értek el a műanyagfeldolgozó vállalatok — PVC lemez és pohár, BOPP fólia, polipropilén pohár, stretch fólia —, de még néhány újdonság hazai előállítása várat magára. Elsősorban a kiorientált palack, a csúszásgátló fólia, vagy az ételtálca készítése. A jó, a vásárlók figyelmét felkeltő csomagolás kialakítása nemcsak a csomagolószer-gyártók feladata. Az élelmiszeriparnak is készen kell állnia az új anyagok, eljárások mielőbbi kipróbálására, piaci megismertetésére. Merthogy élelmiszereink világpiaci versenyképessége nemcsak attól függ, hogy menynyibe került a feldolgozandó alapanyagok megtermelése, megtermesztése. Most, amikor mindenki eladná akar, sok múlik azon, mennyire esztétikus az élelmiszerek megjelenése ... Indoklásul talán ennyi is elég: miért nélkülözhetetlen az élelmiszeripar és a csomagolószereket előállító vállalatok együttműködése, kötődésük érdekeltségekben megmutatkozó függősége. A téeszekben ugyanis hiába határozzák el, hogy új, addig csak külföldön látott készítményekkel egészítik ki a hazai piac kínálatát, ha tervük mellett ott kanyarodik a kérdőjel: megoldható-e a termékek csomagolása? És fordítva. A csomagolóanyag-gyártók a mondók, nem Orgoványi Gábor rajza 6 kockáztatnak. Minek fogjanak hozzá egy-egy újdonságnak tetsző csomagolószer kimunkálásához, amikor amezőgazdasági üzemek érdekeltsége — már ami a miből, mennyit termeljenek kérdését illeti — változó. Talán a mainál jobban egyeztethetők az érdekkülönbségek, aminek eredményeként nyilvánvalóbbá válhat a felismerés: az élelmiszerpiac fejlődése az ipari anyagokat és eszközöket gyártók tevékenységére is hat, ami viszont nemcsak a hazai élelmiszertermelést befolyásolhatja, hanem a szocialista országok milyen igényeinek kielégíthetőségét is. Nem beszélve a fejlődő országok piacán kínálkozó lehetőségekről: komplett gyárak, technológiák, termelési rendszerek szállítói lehetünk, ami élelmiszerexportunk növelését is segítené .. S mert mindez csak fejlett ipari háttérrel valósítható meg — hangsúlyozzák a tanulmány szerzői , mielőbb fel kell számolni exportlehetőségeink gazdaságosabb kihasználásának gátjait, az élelmiszer- és csomagolóanyag-gyártás elégtelenségét, minőségi hiányosságait. MOLNÁR J. GÁBOR Hagyomány Szellemi exportunk az 1930-as években Napjainkban sokat beszélünk a műszaki, szellemi export népgazdasági fontosságáról. Érdemes felidéznünk azt, hogy ez a folyamat hogyan indult meg az 1930-as nagy gazdasági válság idején repülőgép-tervezőink körében. Magyarországon az első világháború alatt jelentős repülőipar született, amelyet a békeszerződés értelmében megsemmisítettek. Megmaradtak azonban azok a szellemi erők, elsősorban az érdeklődő ifjúság körében, amelyek életcéljuknak tekintették a repülőgépekkel kapcsolatos tervező és műszaki munkáikat. A fiatalok már 1921-ben megalapították a Műegyetemi Sportrepülő Egyesületet és ott kezdték meg saját erőből könnyű kis sportrepülőgépeik tervezését és építését. Az egyesület egyik alapítója és „hajtómotorja” Lampich Árpád szigorló gépészmérnök volt — mai szóval élve igazi „manager” típusú ember —, aki kitűnő szaktudással tárgyalt, tervezett, irányította gépei építését a kis műhelyben. Lampich Árpád 1930-ig hat repülőgéptípust tervezett és ezekből az egyesület műhelye tíz példányt készített el. Ezek között volt a három világrekordot elért és az e gépkategóriában szokatlanul hosszú észak-európai túrarepülés nyomán világhíressé vált L–2 Róma típus is, fedélzetén Bánhidi Antal ifjú pilótával. Nem csoda tehát, hogy a repülő világ elismerő figyelemmel tekintett Lampich Árpád munkáira. Nem így idehaza. 1930-ra a magyar repülés akkori vezetői már az olasz és német ajánlatok alapján kívánták a magyar polgári és katonai repülést kialakítani. Ugyanakkor a műegyetemen belül a fasizálódó diákegyesület, a „Hungária” érvényesítette befolyását az addig önálló sportrepülő-egyesületben is. Ekkor kapta Lampich Árpád Theodor Hopfner szállodatulajdonos ajánlatát, hogy vállalja el az önálló osztrák repülőipar alapjául szolgáló kis gyárának műszaki irányítását. Lampich Árpád örömmel vállalta az akkor még függetlenségét őrző Ausztriában ezt a feladatot. Csak kiérkezése után látta meg, hogy a dolog teljesen kezdeti állapotban van és rá vár annak megvalósítása. Hopfner és Lampich felkeresték a már ekkor dúsgazdag Dr. Oetker sütőporgyárost, hogy készítenek részére egy igényeinek megfelelő magánrepülőgépet. Dr. Oetker kifogyhatatlan volt az igényekből: teljes komfort legyen a gépen, több motorja legyen, szárazföldi és vízi birtokaira egyaránt eljuthasson vele stb. Hopfner elképedt, Lampich azonban rendületlenül tárgyalt és előnyös üzletet kötött az első komoly közép-európai kétéltű repülőgép (amfibia) megépítésére. A munkához kihívta Samu Béla szigorló gépészmérnököt és hárman elkészítették az összes műhelyrajzot és számítást, olyan sikerrel, hogy e típusból később még 16 példányt építettek Ausztriában. A második nagy vállalkozás a Habsburg-család részére készített kétmotoros szárazföldi túragép volt. Harmadik gépük görög megrendelésre készült: könnyű, kétmotoros reklámrepülőgép volt, amely világító betűkkel járt akkoriban Athén éjszakai egén. Ezután megkapták a várt osztrák állami megrendeléseket is. Sorozatban gyártották Lampich Árpád felsőszárnyas, kétüléses iskolarepülőgépét, kétszárnyú könnyű túragépeit és 450 lóerős (körülbelül: 330 kilowattos), kétüléses, kétszárnyú felderítő repülőgépeit — 1938-ig közel száz repülőgépet! Ekkor az üzem már Wiener- Neustadtban, a Hirtenberg fegyvertröszt keretében működött, ahol Lampich Árpád lett a repülőgépgyártás műszaki igazgatója. Itt tartóztatták le a németek, náciellenes tevékenység vádjával, és toloncolták haza 1938. augusztusában, egy szál ruhában. Itthon a Légügyi Hivatal székesfehérvári repülőgépjavító üzemében, majd Győrben kapott állást. Itt érte a felszabadulás. Eddigi küzdelmes életútja új ösztönzést kapott: a párt megbízásából összegyűjtötte a megmaradt repülőgépeket, majd Esztergomban a motorosrepülőgép-gyártás műszaki vezetője lett. 1956 januárjában 58 éves korában, egy váratlan szívroham vetett véget értékes alkotó életének. Esztergomban temették el. WINKLER LÁSZLÓ MOZAIK Mi van a programban? A 10. számban közölt 13. , feladat megoldása: A függvény jelölése INT (p). Szóban kifejtve: leálláskor a gép kijelzi a legnagyobb egész számot, amely egyenlő p-vel vagy kisebb nála. Ez úgy is kifejezhető, hogy a program törli a tizedesvesszőtől jobbra álló számjegyeket. A feladatra nem érkezett helyes megoldás.