Viz és Világitás, 1928 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1928-03-01 / 1-2. szám
A VÍZ ÉS VILÁGÍTÁS tem, melyek ily munka folyamán felmerülnek, felsorolni a helyszíni agitáció elé tornyosuló akadályokat, az áramszolgáltatók küzdelmét a fogyasztó területért, a hitelszerzés nehézségeit, a vállalkozók egymás közötti harcát, a pályázatok körüli visszásságokat, majd a lebonyolítás nehézségeit, az illetékes és illetéktelen beavatkozásokat, mindezek azonban könnyen elképzelhetők, ha a tekintetbe jövő tényezők hosszú során végig tekintünk. Különleges figyelmet érdemel azonban a sajátos hitelbeszerzés. A villamostelep önmagában nem hitelképes, értékállagú telekkönyvi bejegyzésnek — megfelelő törvény hiányában — nem lehet alapja. A pénzügyi ellátás tehát, néhány nagy fővárosi vállalat kivételével, ahol a szükséges összegek eddig rendelkezésre állottak — a közület, község, vármegye vagy állam hitelén nyugszik. Ez az alap még abban az esetben is, amidőn a hitelt a vállalkozó nyújtja, mert hiszen az ő pénzszerzése is a közület hitelére támaszkodik. Viszont a vállalkozó nyújtotta hitel annak a munka megszerzése körül lényeges előnyöket nyújt a verseny rovására. Ugyanez az eset áll fenn akkor is, amidőn áramszolgáltatásra, hitelnyújtásra és építésre együttes ajánlat létezik. A gazdasági erők szabadon minden szabályozó nélkül lefolyó harca gyakran oly eredményeket ad, amelyek sem a közérdek, sem a magánérdek szempontjából nem megfelelőek, nem azok, mert az alsóbb hatóságok csak kevés esetben hozzáértőek, a bevont szakértők pedig sok tekintetben korlátozottak mozgási szabadságukban. Nagyszámú eset ismeretes, hogy hosszú távvezetékek épültek valamely közeli áramszolgáltató mellőzésével, önálló telep létesült, amidőn kis befektetéssel közeli áramforrás lett volna igénybevehető. A témának sok a variációja, de a végeredmény sűrűn az, hogy az áramszolgáltató területekért és a vállalkozásért folyó harcban elvész a gazdaságos megoldás és egy lényegesen kedvezőtlenebb alakul ki. A gazdaságosság pedig a vidéki villamosításnak amúgy is sebezhető pontja. A jövedelmezőség a fogyasztás sűrűségén múlik. Míg Budapesten az áramszolgáltatás a legjobban jövedelmező üzletágak közé tartozik, a középnagyságú vidéki városokban polgári hasznot hajt, addig gyéren lakott, egymástól messze eső falvakban, hosszú vezetékek és kis fogyasztás mellett a villamosítás csak úgy hajtható végre, ha a helyi érdekeltség, felismerve a villamosítás kulturális és gazdasági közvetett előnyeit, a befektetés kamatoztatását és fentartását részben magára vállalja, így keletkezett Magyarországon a legtöbb helyiérdekű vasút, így számos más közérdekű befektetés, mint utcakövezés, vágóhíd, vízvezeték, csatornázás stb., így lehet villamosítani az országot. E helyzet felismerése azonban másrészt arra utal, hogy az első befektetés költségeinek a minimumon való tartása a fentartási költségek leszorításával egyidejűleg a villamosítást lényegesen könnyítő momentum. A villamosítás által foglalkoztatott érdekeltségnek tehát lényeges érdeke, hogy a létesülő berendezések kamatterhének és fentartásának összege arra a minimumra szoríttassék, melyet polgári haszna még megenged; érdeke pedig azért, hogy foglalkoztatásának folytonossága biztosítható legyen. Tekintettel az ország csekély teherviselőképességére, az épülő berendezések, észszerűsége ily módon a vállalkozónak nagy érdeke. Még nagyobbak a nehézségek e téren a munkák kiadása körül; általában itt is Carlyle mondása érvényesül, ki a parlamenti választásokról mondotta, hogy ha nem is mindig azt választják meg, aki a legderekabb, de mindenesetre azt, aki a legderekabb volt abban, hogy megválasszák. A jelzett téren ez utóbbi derekasság előzetes költségekben is nyilvánul. A fennálló közszállítási szabályzat rendelkezései szerint a munkát általában a legolcsóbb ajánlattevő nyeri el. Gyakran megesik, hogy a legolcsóbb ajánlattevő ára mintegy 10—15%-kal az önköltség alatt van, ami úgy az építtetőre, mint a vállalkozóra súlyos helyzetet teremt. A jelenlegi közszállítási szabályzat a villamosítással kapcsolatos munkák kiadására nem alkalmas, mert hallgatólag következőket tételezi fel, hogy: 1. az ajánlatok minden további nélkül összehasonlíthatók, 2. a tervezést nem a pályázók egyike végezte, 8. a pályázat kiírását nem előzte meg hosszú és költséges agitáció, 4. a pályázók mindegyike oly árakat kér, melyek legalább is szerény hasznot tartalmaznak, 5. a pályázók mindegyike — amennyiben nem minősíthető megbízhatatlannak —alkalmas a munka kivitelére, akár anyagi, akár mérnöki szempontból, 6. a pályázat alapjául szolgált terv a munka kivitelére alkalmas s a kivitel aszerint készül, lényeges változtatások nélkül, 7. a kivitel minden tekintetben éles ellenőrzés alatt áll. Ismeretes, hogy fenti összes feltevések bekövetkezésével számolni nem lehet, s ez okból a közszállítási szabályrendelet bő alkalmat ad az egyes vállalkozók harcára. Az eredmény költséges és rossz építkezés. Jellemző e tekintetben az, hogy egészen a legutóbbi időkig a legnagyobb— az egész világon ismert nevű — cégek, akik a háború előtt kizárólag űzték a villamosítással kapcsolatos építő üzleteket, csak egész jelentéktelen mértékben kaptak megbízásokat. A munkák túlnyomó részét részben új cégek végezték, kisebb részét teljesen ismeretlen falusi vállalkozók. Minthogy azonban a fokozott üzleti fürgeség nem mindig jelent magasabb nívót, megállapítható, hogy a jelenlegi közszállítási szabályrendelet e szempontból sem szerencsés. Azáltal, hogy a használati jog kodifikálva nincs, még mindig csak utak mentén építhetők a vezetékek. Ez az építkezési mód igen költséges. Az út mentén haladó gyengeáramú vezetékek védelmére nagy összegeket kell költeni. Azáltal, hogy a vezeték az út minden kanyarulatát követi, nagyszámú sarokoszlopra és fokozott biztossággal való szerelésre van szükség, a hosszabb nyomvonaltól eltekintve. A nagyfeszültségű vezetéknek keresztül kell haladnia a községeken, ami ugyancsak sok hátránnyal és költségtöbblettel jár. Ez építési mód az egyenes vonalvezetéssel szemben 10—2,5% többletköltséggel jár. Az előzőkből megállapítható, hogy a villamosítási folyamat jelenlegi rendezetlensége építtetőre és vállalkozóra egyaránt nagy hátrányokkal jár. Az építtetőre azért, mert drága és gyakran nem is jó berendezést kap, nagy kamatteherrel és nagy fentartási