Bárka, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Györke Ildikó: Az új irodalom a századvégen
„Az evolutio legmagasabb fokán, fenn, fenn, lelátok az örvények közé, hol nincs dal, nincs virág, sem szerelem... A dal hangzik, szomorúsága bevilágítja azon ismeretlen meredek ösvényeket, amelyeket be kell még járnom, elvisz innen oda, hol más az élet és más az elmúlás. Ifjúságom bölcsője, álmaim tündérvilága, édes otthonom, Isten hozzád!” (128-129.) Utolsó elbeszéléskötetében, a Delelő és egyéb elbeszélések (1895) című művében a Gányó-becsület című novellája éri el A puszta könyvében említett balladaszerű novellák színvonalát. A mű a nótázás és a tánc leírása. A balladaszerű sejtetés, a szaggatott szerkesztésmód az epiko-balladai novellákhoz kapcsolják Justh írását. A perszonális elbeszélő forma, pontosabban az elbeszélő és Györgyi Jóska párbeszéde azonban annak a történéssornak a megelőlegezése, magyarázata, amit később a befogadó a szereplők viselkedéséből, magatartásából egyébként is megtud. A mű utolsó bekezdése az egész történet sűrítése, itt rajzolódik ki mindaz, ami valójában a szereplők tudatában végbement, így az elbeszélő személyes jelenléte, valamint a párbeszéd a mű egészében redundánssá válik, de a szereplők cselekedetei, magatartása nagyobb érvényességgel bír. Ezen kívül az elbeszélő személyes jelenléte is megszegi az epiko-balladai novella műfaji törvényeit, legalábbis a novella szemléleti rendszerét tekintve. A kötet elbeszélései Justh parasztszemléletét kívánják demonstrálni. A Delelő című hosszabb elbeszélés, azonban a falusi élet és szokások kitűnő rajza ellenére is népszínműves kiszólásoktól, haymansi erotikától terhes, amelyek mesterkéltté, patetikussá teszik az elbeszélést. A gazdaasszony című rajz sem ad meggyőző képet az elbeszélő hiteles népismeretéről, a történet a különlegesség erejével hat. A személyes elbeszélő hangnem megszólaltatása kitűnő példáját adja Justh patriarchális népszemléletének A falu ajándéka című rajzban. A műben hűséges szolgájáról, Iványi Istvánról bensőséges szavakban szól az elbeszélő. Justh Zsigmond írásművészetével, novelláival tudatosan kapcsolódott a századvég új megszólalási formáihoz. Világlátása (utazásai), szemlélete alapján kitűnően felismerte azt a lehetőséget, amit az új szemlélet itthon is képviselt. Az új írói elváráshorizont zászlóvivője kívánt lenni. Mint az új szellem képviselője kerül kapcsolatba az olvasóközönséggel, és a korabeli befogadó közösség is mint ennek az új irodalmi szellemnek a kifejezőjeként értékeli művészetét. Éppen ezért sorolják a „ködlovagok” közé, mind a kritikusok, mind pedig az írótársak is így értékelik írásait. Ugyanakkor a tanult, a műveltsége által megszerzett írói attitűd nem konzisztens belső írói világával. A sokféle, artikulátlan hatás következtében művé-