Bécsi Napló, 1983 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1983-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ 1983. JANUÁR-FEBRUÁR IV. ÉVFOLYAM 1. SZÁM MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA: 10, ÖSERSCHEINUNGSORT WIEN P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN BORBÁNDI GYULA MAGYARORSZÁG 1983-BAN Amikor 1945 őszén Bibó István a magyar demokrácia helyzetén és állapotán tűnődött, arra a felismerésre jutott, hogy válságban van, mert félelemben él. A válságot a félelem érzete váltotta ki. A megalapozott és a megalapozatlan félelemé. Hónapok óta ilyen válságtünetek észlelhetők Magyarországon és ezek hátterében is mintha különböző félelemérzetek húzódnának meg. Félelem kapott lábra elsősorban a lakosság körében. A nemzetközi gazdasági élet bajai és nehézségei átcsaptak Magyarországra is és úgy látszik, a szocialista termelési rend nem tudja elhárítani a közeledő veszedelmeket. A romló közérzet ennek következménye. Az emberek félnek a jövőtől, nem tudnak tervezni és óvatosak, amikor a tennivalókról gondolkodnak. A „mit hoz a holnap?” kérdése nem kíváncsiságot és érdeklődést tükröz, hanem aggodalmat és szorongást. Sokan a viszonylagos jólétet látják veszélyeztetve, mások azt a szélárnyas helyzetet, amelyben Magyarország évek óta él. A tünetek arról árulkodnak, hogy bizonytalanság ütötte fel fejét mindenütt, ahol még nem is olyan régen bizakodás és reménykedés töltötte el a lelkeket. Mind többen tartanak attól, hogy Magyarország nem óvhatja meg kiváltságos helyzetét Kelet-Közép-Európában és a sokáig élvezett különállást újból a szövetségesekhez való szorosabb felzárkózás váltja fel. Gyakran hallani, félő, hogy kevesebb lesz a kenyér, magasabb az ár, kisebb a bér, lassabban folydogálnak azok a kedvezmények, amelyek eddig az életet tűrhetővé és elviselhetővé tették: az utazások, az anyagi gyarapodás lehetőségei, a szórakozási alkalmak, a szabadabb szó és mozgás terepei és önmegvalósítás kifutópályái. Ne vitassuk, van-e és mennyi az alapjuk e félelmeknek. A félelemérzet viszont tagadhatatlan és ez — ugyancsak Bibó szerint — minden más jelenséggel egyenértékű politikai tényező. Félelem tölti el a politikai vezetőket is. Aggasztja őket a gazdasági romlás, a világgazdaság zavarai, a szövetségesek sokszor kibékíthetetlen belső ellentétei és a gyámolító hatalom részéről olykor megnyilvánuló érdektelenség, közömbösség, szívtelenség. A kommunista tömb képtelen volt a gazdasági bajokat saját erőből megoldani és a nyugati segítség, meg üzlet sem használtatott fel olyan formában, hogy a megtorpantakat talpra állítsa. Minél több lett a hitel és a kölcsön, annál mélyebbre süllyedt a gazdasági színvonal és vált egyik-másik ország fizetésképtelenné. Nem Magyarország, de a kelet-európai kommunista országok gazdaságpolitikája iránti bizalmatlanság a vele való kapcsolatokra is kihatott és ennek eloszlatása nem kis gondot okoz a budapesti pénzügyi szakembereknek. A gazdasági reform is megtorpant, mert mind jobban jelentkeznek a politikai alátámasztás és megszilárdítás elmulasztásának bénító hatásai. Mindez szorongást szül mindazokban, akik hittel és meggyőződéssel munkálkodtak a reform érdekében és most állandóan beleütköznek a fejlődést gátló nehézségekbe. Bizonytalanságot idéz elő a Moszkvában előállott új helyzet is. Brezsnyev halála és Andropov hatalomra kerülése számos kiszámíthatatlan és előre nem látható tényező jelentkezésével járhat, ami némelyekben félelmet, másokban óvatos tartózkodást és tétlenséget, ismét másokban a gyors alkalmazkodáshoz való készség edzését idézheti elő. Leggyorsabban és leghatározottabban azok lelték meg helyüket az új helyzetben, akik Andropov KGB múltjából azt a következtetést vonták le, hogy ismét előtérbe kerülhetnek a rendőri módszerek és a vita, a meggyőzés helyett újból a belügyi eljárás az a biztos eszköz, amellyel másként gondolkodókat és ellenzéki érzelmű polgárokat jobb belátásra lehet bírni. Úgy látszik azonban, hogy a mai bizonytalansági állapotban még azok is hajlanak a türelmetlenebb és nyersebb megoldásokra, akik mindeddig mérsékletükkel tűntek ki. Feltehetően abból a megfontolásból teszik ezt, hogy Andropov ilyen magatartást vár el a testvérpártoktól és kormányoktól. Mulattató, hogy azok a magyar kommunista közéleti férfiak, akik nyugati újságíróknak előszeretettel beszélnek a magyar különlegességek iránt rendkívül érzékeny és a magyarokkal szemben baráti Andropovról, semmi kivetni valót nem találnak abban, hogy intézkedő és végrehajtó személyek és hatóságok egy egészen más Andropov kedvében igyekeznek járni. Mi mással, mint egy merevebb és erőszakosabb politika jelentkezésével, magyarázható a független autonóm értelmiség elleni rendőri eljárás és a demokratikus ellenzék parányi csoportja elhallgattatására irányuló kampány? Vagy az a tünet, hogy a központi pártlap helyettes főszerkesztőjének felettébb türelmetlen és indulatos cikkére máris a porondon teremnek a hecczsurnaliszták a hidegháború kelléktárából elővett amerika- és nyugatellenes szólamokkal, hazug és rágalmazó ferdítésekkel, a legrosszabb ízű újságírás felmelegítésével? Vajon, lesz-e erejük és határozottságuk a józan és mérsékelt elemeknek arra, hogy ezeket visszaszorítsák és régi helyükre visszaparancsolják, nehogy kárt okozzanak az országnak és megnehezítsék azok dolgát, akik külföldi politikai és gazdasági fórumokon magyar érdekek szolgálatában különféle kérelmekkel jelentkeznek? Mert nem szabad elfeledkezni arról a tagadhatatlan tényről, hogy a budapesti rezsim kitüntetően jó nemzetközi hírnevét mérsékletén és józan gazdaságpolitikáján kívül nagy részben annak a politikai türelemnek köszönhette, amellyel belső és külső bírálóit kezelte. A kis szabadságoknak a megnyirbálása és az Amerika- meg Nyugat-ellenes érzelmek újbóli felkorbácsolása aligha lesz kedvére és örömére azoknak, akikre Magyarországnak politikailag és gazdaságilag még sok szüksége lehet. Kár lenne, ha a szakszerű és nyugodt hangú kritikát a hidegháborús hadjáratok és tomboló indulatok váltanák fel. Reméljük, hogy a közelmúltban észlelt nyugtalanító tünetek rosszul tájékozott és felelőtlen emberek műve, nem pedig politikai irányváltozás jele. Magyarország nem térhet vissza arra az útra, amelynek járhatatlansága immár több ízben is bebizonyult és amelyen való járás a népnek, az országnak mindannyiszor csak károkat okozott. Fejtegetéseim elején félelemről és nyomában szükségszerűen jelentkező válságról beszéltem. Hiba volna, ha az ország lakóiban a mainál is mélyebben verne gyökeret a félelem a jövőtől és hiba volna, ha a vezetőkben az eddigi út folytatásától való félelem határozná meg a tennivalókat. A józan ész az előbbieknek a kivívott eredmények melletti szívós kitartást és az emberi egzisztenciák meghódított területeinek fel nem adását, az utóbbiaknak a bevált politikai út és módszer további követését írná elő. Csak ilyen körülmények között remélhető, hogy az előttünk álló év nem lesz a félelmek szülte válságok esztendeje. Erdélyből fontos dokumentumok jutottak nyugatra, az ismert romániai magyar nyelvű szamizdat-kiadvány, az Ellenpontok 5-8. száma. Összesen több mint száz gépelt oldal. A 8. szám a már közölt (1982/6.) programjavaslat és az a memorandum, amely különböző utakon, köztük Kreisky kancellár közvetítésével eljutott a madridi Európa-konferenciára. A többi három szám anyaga is olyan terjedelmes, hogy egyelőre csak rövid ismertetést és néhány részletet tudunk közreadni. Betiltott történelem Az Ellenpontok 5. számának bevezető cikke megállapítja, hogy a kelet-európai rendszerek ideológiai alapja a történelemhamisítás, mellyel „a kifejezetten szovjet-típusú nemzetközi szocializmust” és „a nemkifejezetten, tehát rejtetten szovjet-típusú kelet-európai nemzeti-szocializmust” akarják igazolni. A fő eszközök a ferdítés, a könyvtárak kifosztása, dokumentumok megsemmisítése, elhallgattatás és a hallgatás. „Nálunk a történelmet nem írják, hanem előírják, s bár tudjuk, hogy egyetlen rendszer sem nélkülözheti saját történelmi önszemléletét, de még egyetlen nép sem tűrte sokáig, hogy történelmének tudattükrében egy tőle meglehetősen idegen rendszer torz valója helyettesítse a népet magát. Remélhetőleg, s az előírásokkal ellentétben, ez alól sem vagyunk kivételek” — állapítja meg az 5. szám, majd bejelenti, hogy épp ezért sorozatot indítanak olyan eseményekről és művekről, amelyek léte és ténye a mai keleteurópai rendszerekben főbenjáró véteknek számít. Az első ilyen történelmi dokumentum a román kommunisták 1931-es moszkvai kongresszusának anyaga, mely a nemzetiségi kérdéssel foglalkozott. Ellenzék nincs Az Ellenpontok 5. számában hét oldalas sűrűn gépelt cikk vizsgálja a kérdést: „Milyen mértékben nevezhető ellenzékinek az erdélyi magyarság?” Alaptétele, hogy vannak ugyan ellenzéki jellegű kiszólások, panaszok, szabotálások és a kisebbségi nyomorból fakadó tünetek, de a cikkíró szerint „Romániában nincsen ellenzék”. Kifejti, hogy az ellenzék fogalmához hozzátartozik a politikai cselekvés, a hatalommal szemben történő állásfoglalás és az illetők mögött álló réteg vagy kisebbség társadalmi megbízatásának vállalása, ami tehát huzamos jelenlétet követel. Márpedig Romániában hol van ellenvélemény, hol nincs, de az ellenzéki politikai tevékenységhez hiányzanak a feltételek, lehetőségek. Ma még az itt-ott fellépő ellenzéki magatartás is a hatalmi szférán belül van, elfogadja a politikai és ideológiai adottságokat. Ha egyszer mégis szerveződni kezdene az ellenzék, ez minden bizonnyal kisebbségi alapon történne — állapítja meg a szerző, de szerinte ezen az alapon nem maradhat meg tartósan, politikai szövetségesekre és társgondolatokra lenne szüksége: „Ahhoz, hogy ez egyáltalán szóba jöhessen, s hogy ne váljék periférikus problémává, igen nagy szükség volna, mint politikai alternatívára, az ellenzéki magatartás fogalmi kiterjedésének szélesítése, hogy abban ne csupán az etnikai kérdések kapjanak helyet.” A tudati formálódás előfeltétele lenne, hogy megszűnjék a félelem a nyílt beszédtől, hogy Erdély ne legyen tabu, hogy problémákat meg lehessen fogalmazni. Hogy ez mennyire hiányzik, arra az Ellenpontok 5. számának egy másik írása figyelmeztet, mely a besúgórendszerrel foglalkozik. A 6. szám teljes egészében a román állampolitika hagyományait mutatja be. Részleteket közöl Moldován Gergely görög kat. román, kolozsvári egyetemi tanár A románság című 1895-ben megjelent könyvéből, és az Ellenpontok szerkesztői 17 pontban foglalják össze a máig érvényes tanulságokat. Mire számíthatunk? Az Ellenpontok eddig megjelent számai közül talán a hetedik a legdrámaibb. Érződik benne, hogy a magyarság megszólalására még nagyobb román nyomás a válasz, a szamizdat-kiadványra rendőrségi akció következett. Az első cikk így kezdődik az Ellenpontok 7. számában: „Nyomoz a szeku, mint várható volt, (de a vártnál később), hozzájuk is eljutott az Ellenpontok. Mint várható volt, egyelőre még csak a besúgókat mozgósították.” Mintha előre tudták volna, hogy ha a román hatóságok nem találnak bizonyítékot, megelégszenek a gyanúval is. Mire számíthatunk? — kérdi a cikk, majd így folytatja: „Lapunk olvasói nagyon jól tudják, egyetlen közleményünkben sem kívánunk megdönteni vagy felforgatni semmiféle tisztességes államrendet, nem esett szó a határoknak primitív hitű és reményű tologatásáról, egyetlen nép valódi és jogos integritásának megcsorbításáról sem; nem hívja vissza senki a Habsburgokat és a grófokat, nem szított egyetlen mondatunk sem politikai gyilkosságokra, szabotázsra, de még... sztrájkra sem — egyszóval szolid kis publikáció az Ellenpontok, szinte lehetne akár valamely „kommunista” párt revíziós bizottságának is a lapja, de nem a Román Kommunista Párté. Semmiféle törvényszéki csűrés-csavarás sem tudná tehát bizonyítani, hogy az Ellenpontokra akár közvetett eszmei értelemben is, de valamiféle hatás hárulna pl. olyanszerű akciók létrejöttében, mint a tavaszi röpcézés Szatmárnémetiben, a székelyudvarhelyi öntödei robbantás, a Dés és Bethlen környéki míniummal aszfaltra festett szövegek, vagy a tusnádfürdői röpcék — hogy csak azokra emlékeztessünk, amikre az Ellenpontok megjelenése óta került sor.” A kiadvány szerint politikai pereket nem engedhet meg magának a román rendszer. Valószínűbbnek tartja, hogy majd „feltűnően el fognak szaporodni az értelmetlen öngyilkosságok, rejtélyes autóbalesetek és ismeretlen, de halálos betegségek.” „Minek szépítsük — a fejünkkel játszunk.” A folyóirat aztán kiterjeszti a kérdést az egész romániai magyarságra, az összes kisebbségre, Románia minden lakosára: mi lesz velünk? — „Menekülni, menekülni, menekülni! A második világháború pánikhangulata vett erőt mindenkin” és sokan mennek a kolozsvári és bukaresti magyar külképviseletre végleges magyarországi letelepedést kérni, mások meg a belső emigrációt, a visszahúzódást választják. Három cikk címe ennek a megállapításnak felel meg: Istenem, hová menjek? (interjú) Belső emigráció és A kivándorlás alternatívái. Az erdélyi magyarság, az Ellenpontok írói igénylik a külföld és a nyugati magyarok hangerősítő munkáját, a problémákkal való nyílt szembenézést, a román-magyar ellentét okainak kutatását és színvonalas tárgyalását, valamint annak a politikai szellemnek a kialakítását, mely síkraszáll az erdélyi magyarságot megillető jogokért. „Az Erdély-probléma: egyetemes magyar probléma.” Mi lesz velünk? Az Ellenpontok újabb számai Zeisel Magdolna (Bécs): Hair, ceruzarajz.