Bécsi Napló, 1992 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1992-01-01 / 1. szám
XIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1992. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15,— öS Erscheinungsort WIEN-BÉCS P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN BÉCSI NAPLÓ ÁTMENETI MAGYARORSZÁG „A HELYZET NEHÉZ, DE EGYÁLTALÁN NEM REMÉNYTELEN" - olvasható a Pesti Hírlap 1992. január 11 -i számában (Ilyen volt az 1991-es év. Bekerültünk a történelembe). Az idézett cikkben a felemelkedés alapfeltételeinek megteremtésével érvel a megkérdezett Kónya Imre, az MDF parlamenti frakcióvezetője: „Tavaly már csökkent az ország adósságállománya, megállt az infláció növekedése, nőttek a devizatartalékaink, nőtt a lakosság betétállománya..." „csak egyedül hozzánk több nyugati tőke érkezett, mint a többi volt kommunista országba összesen." A nyilatkozat őszintén hangzik, különösen a bevezető mondattal, nem szorul pontosításra. Igen, vannak pozitívumok, olyannyira, hogy az ellenzék által botrányosnak minősített fegyvereladás Horvátországnak is idestova nemzeti hőstettnek számít. A keletnémet menekültek szabad elbocsátásával vállalt kockázat óta lehet gondolni arra, hogy bizonyos cselekedetek megtörténtük után a korábbival ellenkező elbírálásban részesülhetnek. A Németh kormány valóban nagy érdemeket könyvelhet el Magyarország javára, ami feltétlen növelte az országgal szembeni bizalom kialakítását a nyugati államokban, elsősorban Németországban. Horvátország mellett kiállni állami elismerését követően minden bizonnyal hozzájárulhat a történelmi hordalék eltávolításához a két ország között és valódi barátságon alapuló együttműködés jöhet létre valamennyi újjáalakuló délszláv állammal. Bármily kritikusan viszonyulnak is bizonyos nyugati magyar „nemzeti emigráns" személyek a helyét kereső Magyarországhoz. 1989. szeptembere óta visszavonhatatlanul megtörtént a rendszerváltás, az 1990. évi választások szabad és demokratikus módon megteremtették a parlamentáris demokrácia tényleges lehetőségét. Aztán nem szabad elfeledni azt sem, hogy a múlt év június végével az utolsó megszálló katona is elhagyta az ország területét. Magyarország szabad és független állam lett. A kezdeti halkszavúság után a magyar külpolitika mind határozottabban hallatja szavát nemzetközi fórumokon, és érdemben ki kell emelni az egyre élesebben körvonalazható — habár nem egy vonatkozásban ellentmondásos — kiállást a magyar kisebbségek ügyében. Csupa olyan jel, amelyre fel kell figyelni teljes bizalommal és izgalommal, hiszen az adottságok közepette újabb honalapítás küszöbén áll a magyarság olyannyira, hogy ismét megvetheti lábát a Kárpát-medencében. A megfogalmazás talán félremagyarázható, ezért magyarázatra szorul: a magyarság politikai megítélése, erkölcsi hitele annyira megnőtt a számottevő nyugati államokban, hogy dőreség lenne kiaknázatlanul hagyni mindenekelőtt a Magyarországgal szomszédos országokban, amikkel szemben bizony nagyon sok a törlesztenivaló. Nem kevesebbre kell törekedni ugyanis, mint a kölcsönös bizalom megteremtésére, az alig tudomásul vett sértettség okainak felfedésére, a magyar gőg szarvainak letörésére. Vagyis nem valamifajta magyar hegemónia titkos magvait kell elhinteni, hanem a szellem és erkölcsi nagyság kiművelésével meggyőzően élen járni. Sikerüljön meggyőzni valamennyi szomszéd népet arról, hogy a magyarokban őszinte barátokra számíthatnak, ugyanakkor belátva, hogy nekik is van elég törlesztenivalójuk. Minden külső és belső nyomás nélkül, belső igényből mozdítsanak a magyar kisebbségek helyzetén és ne követeljenek folyton-folyvást lemondást bármiféle területrendezésről. Mindamellett balgaság lenne nem észrevenni a magyarországi vezetés és az egész társadalom vajúdását, rendezetlenségét. A sikeresen beindult és beindított folyamatok nem mondhatók sem látszatnak, sem pedig egyöntetűen győztesnek a kibonatkozás útján. Tulajdonképpen minden cseppfolyós állapotban van, a múltból átörökölt ellentmondások pedig növekvő veszélyt jelenthetnek, amennyiben nem sikerül őket időben felismerni és kiiktatni az élet minden terén. A magyar miniszterelnök Grósz Károlyhoz címzett levelét 1988. december 1-től minden szempontból tipikusnak lehet tekinteni Magyarország belső struktúrája tekintetében. A levél átgondolt olvasásakor fel sem ötlik az esetleges kérdőrevonás gondolata, hiszen nagyon is elfogadható Antall József állásfoglalása, amennyiben levelét „a politikai átalakulás ma is vállalt hiteles iratának" tartja (Új Magyarország, 1992. január 11.). Az itt most mellékes, hogy a Kisgazdapárt 1956. november 4. utáni kísérletezését a jelen pillanatban biztosan másként értékelnék vagy magyaráznák az érintettek. Egy biztos, 1956 történetének megírásánál Antall József „vallomását" hiteles dokumentumnak kell tekinteni. Sokkal fontosabbnak tűnik viszont maga a tény, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke hosszú levélben fordult a MSZMP akkori főtitkárához. A feltárt indíték ugyan a Kisgazdapárt szerepének megvilágítása volt, valójában mégis felötlik a kérdés: miért tartotta szükségesnek Antall József személyének hosszas bemutatását? Az 1988-as állapotokat jellemezve azt a benyomást kelti, hogy bevallatlanul is felajánlkozik a kommunistákkal közös szerepvállalásra. Avagy hogyan lehetne másként értelmezni a következő kitételt: „Igen sok tisztességes szándékú ember van az országban, aki nem rémképekben és ábrándokban gondolkodik, hanem a helyzet valós értékelésével keresi a kiutat." Hogy ő közéjük sorolja magát, érzékeltetve együttműködési készségét, világosan kitetszik javaslatszerű megfogalmazásából: „Arra van szükség, hogy mindazok, akiknek első a nemzet és a magyar nép sorsa, azok mindent kövessenek el olyan egyensúly létrehozására, ami mellett az elkövetkező esztendők minden esélyével számolva javulhat pozíciónk a világban. Olyan belső és külső képünk legyen, ami hitelképessé tesz bennünket politikailag és erkölcsileg. Egy hátsó gondolatok nélküli, fondorlatosság mellőzésével vallott és gyakorolt politika biztosan szilárd szövetségeseket fog szerezni az Önök pártjának, és elképzelhetővé válik a nemzeti racionalizmus alapján a történelmi kompromisszum, a politikai közmegegyezés." Mindaz, ami a későbbi kerekasztal-tárgyalásokon történt, ahol Antall József MDF mezben vezette az ellenzéki csoportosulásokat a kialkudott megállapodásig, már itt előrevetette „árnyékát". Habár a levélre csak második megküldése után Antall sürgetésére érkezett válasz, feltételezhető, hogy az MSZMP éppen fejtegetései alapján elfogadta őt olyan tárgyalófélnek, aki nemcsak többnek látszott a többinél, hanem emberi hozzáállása is hitelt érdemelt. Antall József becsületes ember, aki állja szavát. Adott esetben nem is annyira egyetlen személlyel , sokkal inkább tipizálható emberi jelenséggel állunk szemben. Antall József meghökkentően személyesíti meg a nyolcvanas évek végének magyar társadalmát. Erről a végül is átörökölt társadalomról vall perspektivikusan szintén Grósz Károlynak felfedve a fő problémát: „Az ország általános fáradtsága, hitetlensége (mindenben), depressziója a legnagyobb baj. Depressziós országgal és néppel nem lehet nagyot alkotni, de még csak kilábalni sem a bajból. Mozgásra, közbátorságra, hitre és hitelre van szükség, a hatalom és általában a politika hitelére." (Idézetek az Új Magyarország 1992. január 9-i számából.) Igazságtalanság volna felróni a Magyar Köztársaság első miniszterelnökének azt, miért nem várta be a „szocializmus" összeomlását, hogy új lappal és kollaborációs készség nélkül vegye át Magyarország kormányának vezetését. Ezt senki sem látta, még csak nem is sejtette. Közismert az ellenzékiek leintése Nyugaton: vezérelv a stabilitás, tehát adott esetben el kell fogadni az egypártrendszert is. Valójában Keleten és Nyugaton mindenki melléfogott, nem hitte senki, hogy ténylegesen lehetséges a homéroszi DEUS EX MACHINA. Éppen ezért nem illetheti kritika Antall Józsefet. Ellenben tekintse őt a jelenlegi magyarországi társadalom tükörnek, nézzen bele, és ismerjen önmagára. Ezért a feloldhatatlan ellentmondások, ezért nem is annyira az eltávolodás, hanem a különválás a társadalom és a politikai mozgalmak vezetőkörei között. A „depressziós" nép még mindig (Folytatás a 4. oldalon) Magyarország és a Szovjetunió között elvben még mindig érvényben lehetne az a barátsági és együttműködési szerződés, mely a két országot évtizedeken keresztül, a Varsói Szerződés és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának segítségével egymáshoz kötötte. Tulajdonképpen Magyarországot a Szovjetunióhoz. A Moszkvai hegemónia katonai és gazdasági szervezetének kimúlása után természetesen meg kellett változtatni az alapokat. El is kezdtek tárgyalni egy minél hamarabb kötendő új együttműködési szerződésről - sajnos vagy szerencsére?) néhány „apróság” annyira akadályozta a tárgyalófelek egyezkedését, hogy az elmúlt év végéig tartott a szövegszerkesztés. De akkorra az egyik fél már nem létezett. Decemberben Mihail Gorbacsov bejelentette, hogy nem tekinti magát többé a Szovjetunió államelnökének. Marad a Független Államok Közössége (FÁK). De mivel a FÁK nem nőnek az égig, pillanatnyilag senki sem tudja, mi fog történni a magyar-szovjet egyezkedéssel. Ha netán Borisz Jelcin orosz elnök átvállalná Gorbacsov ígéretét, még mindig kérdéses lenne: Mi történik Magyarország kapcsolataival a többi utódállammal, köztük Ukrajnával, a magyarok lakta Kárpátalja „tulajdonosaival”? Mi történik a FÁK-kal? Ha Romániához akar csatlakozni a Moldovai Köztársaság, ha megmozdul az eddig csak akadémiai vitákban említett szlovák-ukrán (rutén) népkeverék, ha felébred a Második Világháború befejezése óta hallgatásra kárhoztatott ukrajnai lengyel kisebbség — mi lesz akkor a FÁK-kal? (Nem is beszélve a Kaukázustól délre fekvő három köztársaságban rejlő robbanóanyagról: Januárban Grúzia a demokráciáért harcolt. Örményország és Azerbajdzsán Karabahért és a jövőbeli határvonalért. És nem beszélve az ázsiai köztársaságokban még csak most kezdődött iszlám ébredésről.) A FÁK-ról beszélve, többé-kevésbé három fő összetevő fogja eldönteni a jövőt: A katonai, a gazdasági és a nemzeti-nemzetiségi. A harmadikat talán azért helyeztem a végére, mert a közösség végét is jelentheti. Természetesen a másik két komplexum ugyanúgy befolyásolhatja a FÁK tagországainak összetartozását, gondoljunk csak az Oroszország és Ukrajna között a Fekete Tengeri Flotta felosztásáról folytatott vitákra. De katonai téren egy kis merészséggel kimondható: Pillanatnyilag minden tagország abban érdekelt, hogy a Vörös Hadsereg jövője ne temesse el a FÁK jövőjét. Természetesen elképzelhető, hogy bármely pillanatban őrült őrnagyok vagy hataloméhes tábornokok megkísérlik, ami 1991 augusztusában nem sikerült a Gorbacsov ellen összeesküvő politikusoknak. De egy kiszámíthatatlan puccs valószínűsége, vagyis veszélye nem olyan nagy, mint tavaly volt. Közben megegyeztek abban, hogy hosszú távon csak Oroszország marad atomhatalom, közben eldőlt, hogy nem oszlatják fel a volt szovjet hadsereg központi struktúráját, és közben, főleg a gazdasági helyzettől függ, mennyire békés keretek között tudják átépíteni a szigorúan központosított katonaságot mind a tizenegy FÁK-tagállam elvárásainak, követelményeinek megfelelően. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mely egyik napról a másikra eldöntheti nemcsak a Szovjetunió maradékának közös sorsát, hanem a Jelcinek és Kravcsukok politikai jövőjét is. A gazdasági helyzetről, még inkább a reformokról van szó, azokról a lépésekről, melyeket Gorbacsov folyton csak akkor tett meg, ha már nem volt más választása, s nem akkor, mikor a leghatékonyabbak lettek volna. Oroszország nyomása alatt január 1-én a legtöbb másik FÁK-tagállam is felszabadította az árak túlnyomó részét, tudatosan vállalva a megugró inflációs fordulatot — nem volt más választás, hiszen Gorbacsov szociális robbanásoktól való félelmében legalább két évet késett ezzel a piacgazdaság felé vezető úton mindenképpen szükséges lépéssel. Nehéz a helyzetük a volt szovjet köztársaságok vezetőinek: minél nagyobb az ország, annál reménytelenebb minden kísérlet az emberek központilag biztosítandó ellátására. Nem marad más hátra, mint az áremeléseken keresztül megkísérelni megnyitni a gabonatárakat. Mert az eddig államilag fizetett felvásárlási árak még arra sem elegendőek, hogy a gabonát a feldolgozókhoz szállítsák. De hát ez nem orosz vagy ukrán probléma. Ugyanezeket a nehézségeket tapasztalta minden, a tervgazdálkodásról piacgazdaságra átállni akaró kelet-közép-európai ország. A döntő kérdés nem az: Sikerül-e átrendezni az eddigi struktúrákat? Inkább arról van szó, hogy az emberek elfogadják-e őket. Mert ha Jelcinéknek könnyebb is lenne a helyzetük - Gorbacsovnak még egy nagyságrenddel magasabb kategóriában kellett gondolkodnia -, akkor sem szabad elfelejteni. A tömegek már rég nem reformpártiak. Megunták a sorbanállást, mert miként hét évtized ideológiai ígéretei, az utóbbi hat és fél évben hozott felemás döntések sem tudták megváltoztatni a helyzetet. Lehetséges, hogy hét évtized után ebben a földrésznyi országban Oroszország sorsa dönti el a FÁK sorsát. Tehát lehetséges, hogy Oroszországban már nem lehet gazdasági változást eszközölni, mert az emberek hozzászoktak a minden értelemben vett sorbanálláshoz? Sajnos ezt a lehetőséget nem lehet teljesen kizárni. Akkor viszont nincs más lehetőség, mint amit a bolsevikok már a XX. század elején felvázoltak. Akkor forradalom kell a rendszer megbuktatásához, természetesen fordítva, mint ahogyan Leninék tették. Szét kell verni az állami gondozás legutolsó apró elemét is, hogy az újjáéledés után olyan szociális hálózatot lehessen kiépíteni, mely nem öli meg az emberekben a vállalkozási kedvet. De mégis van egy másik lehetőség: Mi van akkor, ha külföldiek mutatják meg az oroszoknak, mi a vállalkozási kedv? Ha a január közepén Washingtonban megszavazott nyugati segély egyrészt párosul egy, a piacgazdaságot „tanítani” képes aktivitással és nem akad el a volt Szovjetunió majdnem mindenhol még életképes bürokráciájában, másrészt megérteti az emberekkel, hogy Oroszországnak nem alamizsna kell. Akkor talán van jövője ennek az országnak. Ez viszont kevésbé függ a FÁK- tól, hiszen a közösség inkább akadályozza a Szovjetunió különböző részutódjai lehetőségeit. Hogy Moszkva és St. Petersburg kap segélyt az Európai Parlamenttől, az logikus. De amit kevesen tudnak: Franciaország szívesen segítene például Grúziának, csak nem bízik abban, hogy ott a segély meg is érkezik azokhoz, akiknek sürgősen szükségük van rá. Annak a fái megkapaszkodtak a szibériai tél fagyott földjében. Most várni kell, hogy rügyeznek-e tavasszal? De egy biztos: Az egekig nem fognak nőni. MARTOS PÉTER MEDDIG NŐNEK A FÁK? Molnár Dénes: Próféta