Bécsi Napló, 2003 (24. évfolyam, 1-6. szám)
2003-01-01 / 1. szám
_______________BÉCSI NAPLÓ EMLÉKEZÉS GYUSZI BÁCSIRA Ezelőtt hatvan évvel, 1943 január 12-én kezdődött meg a szovjet hadsereg támadása a Don-kanyarban, amely a II Magyar Hadsereg 150 ezer ember pusztulását hozta. 1942-ben frontszabadságon volt a szüleinél, ahol én akkor 4 éves koromban, teleltem. Nekem nagyon tetszett a kardja, a finom láncból készült kardtisztító, a kardhüvelyen lévő aranybojt, a ragyogó rézgombok az egyenruháján meg a honvédsapkáján. Október volt. A nyíregyházi huszárezrednél szolgált. Akkor nősült meg, mert másképp nem kapott volna szabadságot egy hétre. Decemberben a Dnyepernél fogságba esett. Lovakkal tankok ellen! Akkor októberben nem akart visszamenni a háborúba; sejtette, hogy mi vár rá. A lánya 1943 júliusában született, s már majdnem iskolás volt, mire hazajött az apja. Nagyapám,az első világháború rokkantja, aki olasz fogságot élt át - ő, az alföldi földműves, mint a közös hadsereg gyalogosa a járhatatlan Dolomit hegyekben a hírhedt „Piave”-völgyében osztrák parancsnokság alatt) tudta, hogy mi vár a fiára. Télen, Oroszországban, német tábornokok vezetése alatt. Azt mondta mindig, „a muszka nem bántott bennünket.” Az utolsó hír nagybátyámról 1942 karácsonyán érkezett, hogy valószínűleg orosz fogságba került. Az ő egységét teljesen megsemmisítették. Kevesen élték túl azt a pokoli ágyúzást, bombázást, fegyvertársai elestek, eltűntek. Egyre több rémhír jött a Szovjetunióból, Sztálingrád, Minszk, Ogyessza. Egyre több halott és sebesült, majdnem minden család gyászolta fiát vagy férjét. A hadvonal egyre közeledett. A visszavonuló német csapatok mindent magukkal vittek: élelmiszert, állatokat, gépeket, járműveket, takarmányt, mindent. 1944 októberében jöttek az oroszok és a románok. Azok is kirabolták a falvakat, idősebb férfiakat meg suhancokat meggyilkoltak, színeket, házakat, istállókat felgyújtottak, mert féltek, hogy németek rejtőztek el. Asszonyokat, lányokat megerőszakoltak. Nagymama megkísérelte megtudni egy bekvartírozott orosz altiszttől, hogy él-e még a fia? De az csak káromkodott és vodkát akart. Nagyapámnak volt még egy fél üveg pálinkája, amit egy húzásra kiivott. Aztán elővesz egy kopott fényképet a családjáról, mutatja mindenkinek, káromkodik, és könnyek csorognak az arcán. De ő sem tudja, hogy Gyuszi bácsi él-e. Négy évi bizonytalanság, reménytelenség. Javasasszonyokat hivatnak. Ellentétes véleményeket mondanak drága pénzért: Gyuszi bácsi él, de elvesztette mind a két lábát; nem él, él, de elvett egy orosz nőt és már három gyerekük van, stb., stb. Végre 1947-ben a Magyar Vöröskereszttől egy hír, hogy orosz fogságban van ott és ott, de nemsokára hazaengedik. Két hónappal később jött egy „levél” nyírfahéjra írva tintaceruzával ,jól vagyok, a hontársam viszi ezt a levelet, fogadják szívélyesen, ő is jót tett nekem”. A hontársat szívélyesen fogadták: nagymama három napig főzött, friss kenyeret meg cipót sütött, tyúkot vágott, nagyapám saját borát meg rejtett dohányát élvezte. A harmadik nap egész hátizsákkal teli elemózsiával indult a 12 kilométerre lévő második faluba haza. Majdnem 7 évi hadifogság után 1949 tavaszán végre hazaengedik Gyuszi bácsit, éhségtől felduzzadva, vizenyősen, piszkosan és kimerülten. Mi gyerekek az udvaron játszunk, jön egy idegen ember szürkés-zöld orosz télikabátban a tavaszi melegben, lassan be az udvarba. Én megismertem, szaladok be a házba és kiabálok: „itt van a Gyuszi bácsi, hazajött a Gyuszi bácsi!” Nagymama, Bözsi néni, Ilus néni szaladnak ki, ölelkeznek, mindenki sír, én is, de nem tudom miért. Megmutatják neki a lányát, de a kislány nem akarja őt megcsókolni, elbújik az anyja mögé. Egy hét múlva már kinn van a mezőn. Az aratás közeledik. Először a zabot, aztán a búzát kell levágni. Még gyenge, nehezen kapja a levegőt, többször pihennie kell. A szomszédok is segítenek, meg mi gyerekek is az aratásnál. Egy év múlva születik meg a fia. Az újjáépítés kezdődik. Az istállót át kell építeni, a parlagon fekvő földet kell felszántani és bevetni. A háztetőt kell tatarozni, új kemencét rakni stb., stb. A nyarat a mezőn töltöm, a tagon vagy a bánom kertben. Állatokat őrzök, segítek a cséplésnél, szántásnál - két tehénnel - elzavarom a seregélyeket a szőlősből, kenderáztatásnál, sokat vagyunk együtt Gyuszi bácsival. Néha mesél a fogságról, Oroszországról, hogy milyen szegények ott az emberek, a táborról, a „kapuszta” meg a marharépalevesről, meg a vizes „klebá”-ról, csak roboti, roboti egész nap, hétről hétre, évről évre. Sokat elhallgat, gonoszságokat nem akar a fiúgyereknek elmondani, meg ő sem akar emlékezni mindenre. Véletlenül hallom, hogy a szomszédnak a kerítésnél meséli, hogy több mint a fele a hadifoglyoknak a táborban meghalt, sokat menekülés közben lelőttek, sokat Szibériába vittek, mert nem megbízhatók voltak a kommunisták szemében. Mondja, hogy a tetvek és poloskák majdnem felfalták, hogy három hónapig lázzavarban feküdt, mialatt a sorstársai azt a kevés menázsit is ellopták tőle. Később, már lehettem úgy 16 éves, mesélte, hogy egy orosz nő gyógyszert csempészett neki a táborba, különben meghalt volna. Tatjánának hívták. Az állatokat, de az embereket is respektálta, beccsel és nagy humanitással kezelte. Nem tudott állatot levágni, mindig a szomszédnak kellett disznóvágásra jönni. Szerette az édes anyaföldet. Közelében jól éreztem magam, egyszerű optimizmust árasztott. Néha elmélkedett: „mi történhetik meg velem?” Még sok minden történt vele. Nagyapám átadta neki a kis birtokot, 1954-ben elvették tőle, a TSZ- ben kellett dolgoznia, éhbéren. Nagyszíleim halála után, Érdre, anyám közelébe költözött családjával. 1963 óta mint községi alkalmazott dolgozott. Három évvel nyugdíjazása előtt agyszélütést kapott, 8 évig ült a tolószékben. De meg volt elégedve. Anyuka halála alkalmával mondta: „miért nem engem vitt el a jó Isten?” Majdnem 2 évet kellett még várnia: 1981. október 24-én halt meg. Mindig olyan akartam lenni, mint 0! Gondolom mert én őt jól ismertem. DR. TÖRÖK LAJOS SZAKÁLL AZ ÁRA: NATO-MEGHÍVÓ Folytatás a 4. oldalról A tudás szempontjából pedig Észtországnak nincs semmi szégyellnivalója. Sőt, egyes területeken egyenesen világszínvonalon is megüti a mértéket az észt hadsereg. Persze minden egyes területen ezt elérni nem lehet, nem is kell, kis országról lévén szó. Az ország vezetése mindig tisztában volt azzal az örök katonai igazsággal, amelyet Emil Spanocchi osztrák katonai szakíró a már 1976- ban megjelent, Védelem önmegsemmisítés nélkül című munkájában megírt: „Egyetlen kis állam sem képes a hagyományos értelemben vett átfogó biztonsági rendszer költségeit viselni.” Marad(t) tehát a specializálódás. Az észt védelmi miniszter, a centrumpárti Sven Mikser az utóbbi időben nem is egyszer kifejtette nyilatkozataiban, hogy szerinte Észtországnak a szövetségbe való felvétele után legcélszerűbb három-négy területre - pl. az aknamentesítésre, az aknaelhárításra és a légi megfigyelésre - összpontosítania. Az észt utászok jó képessége, kiváló szakmai tudásuk számos nemzetközi hadgyakorlaton is feltűnt a szakértőknek az évek folyamán. A profikból álló, elitalakulatokról van szó, amelyeket jóformán bármikor és bárhová be lehet vetni. A légi megfigyelés terén - a már rendelkezésre álló, illetve rövidesen meglévő, csúcstechnológiájú felszerelésnek köszönhetően - ugyancsak a világ élvonalába tartozik az észt haderő. Az újabban vásárolt radarok működésbehozásával teljes áttekintést kap majd az ország légterében zajló eseményekről. Mi több, a közeljövőben egyezteti majd radarjait a két másik balti államéval, és ezzel véglegesen megalakul a Baltikum közös, légi megfigyelési rendszere. ...és láthatatlan távközlő központ George Robertson egykori észtországi látogatása alatt történt, feledhetetlen esetről számolt be Jiri Luik a Szabad Európa észt szerkesztőségének, közvetlenül a prágai örömhírről való értesülés után. NATO-tagjelölt lévén, természetesen a legjobb oldalról akartuk bemutatni felkészültségünket a főtitkár úrnak, és úgy határoztunk, elvisszük őt megnézni a haderő legújabb távközlő központját. Tudomásom volt ugyan arról, hogy a központ egyelőre nem éppen minden téren felkészült, de még számomra is nagy meglepetés volt, mikor odaérkeztünk, és kiderült, hogy még a villanyt sem vezették be. Mivel ablaka nincs a távközlő központnak, akkor teljes sötétségbe lépett be a nagyon jelentékeny, számos hazai és NATO-féle méltóságból egyaránt álló küldöttség. Azonban a vaksötétben is tovább mesélt a központ leendő, elkészülés utáni nagyszerűségéről egy nagyon lelkes észt katonatiszt (akit nem lehetett látni a sötétben). Erre Robertson nevetésbe tört ki, jót kacagott, majd azt mondta: „Észtország csakugyan éllolvasa az új tagjelölteknek, miután az egyetlen közülük, aki láthatatlan távközlő központot képes felajánlani a szövetségnek.” A főtitkárt nagyon meglepte és megörvendeztette az ilyen sikeres felkészülés. TONY KALVET 2003 Január-február IGAZI NAGYCSALÁDOSOK LETTÜNK Örvendezzetek az örvendezőkkel! Talán kevés olyan szép mozzanata van az életnek, mint egy új emberi lény megszületése. 2002. december 10-én délelőtt pontosan tíz órakor a „nagykórház” egyik szülőszobájában világra jött Ábrám Erzsébet újszülött, leendő kisasszony. Hogy a bűvös tízes számokat folytassuk, születési súlya pontosan 4100 gramm. Legelső vizsgajegye azonban csak kilencesre sikeredett, akárcsak a két bátyuska esetében. Lonci nénje 10-es Apgarját nem érte ugyan el, de száz grammal lekörözte. Világrajöttét természetesen nagy várakozás előzte meg. Édesanyja mindvégig dolgozott, azaz egyetemistáskodott, mint az EMTE társadalmi kommunikáció szakának elsőéves hallgatója. Nem tudom, hogy a Guinness Rekordok Könyvében hány gyermekes terhes (bár inkább használjuk a keresztényibb várandós, áldott állapotú szót) egyetemista családanya a csúcstartó, de a Sapientia rövid történetében egyelőre ő vezeti - gyermekhossz előnnyel - a listát. Nagy volt az izgalom a családban, hogy a Baba (Erzsi vagy Józsi Baba - Lonci szóhasználatában, hiszen a nemét csak születé sekor tudtuk meg) esetleg éppen december 9-én, édesapja születésnapján váljon meg az anyaméhi paradicsomtól. (Mert hogyha apa névnapját immár a nők ünnepük, akkor az már-már természetes, hogy születésnapját lányának áldozza fel.) Éjjel még jelek is utaltak erre, de aztán mégsem jött össze, hiszen édesanyját várták a csoporttársak. Másnap azonban az egyik tanár elutazása miatt szünnap lett. És... Hajnali fél négykor jelentek meg az első fájások, amelyek fél hattól erősebbekké váltak. Egy órányi készülődés, illetve a teendők hagyatkozása után irány a kórház. Csikorgó, tízegynéhány fokos hidegben. Tíz órakor Kiss Szilárd orvos-barátunk titoktartása feloldozódott. Megérkezett Erzsébet! Aki azért a dokinak is tartogatott némi meglepetést. A nénjére igencsak hasonlító Erzsébet láttán ugyanis halkan megjegyezte: „Hmm, hát Loncit egyszer már a világra segítettem!” Tizenegy órakor már koccintottunk a Közegészségtani Tanszéken. Nemcsak a születésnapomra, hanem Erzsébet (és édesanyja) egészségére is. Délután is koccintottunk egy Don-kanyari megbeszélésen, amelyen többek között egy polgármester-helyettes küldte jókívánságait, no meg egy katolikus főpap kézcsókjait, hangsúlyozván, hogy az ilyesmi természeti és vallási ritkaságnak számít. Délben láttam meg a kisebbik lányomat. Előtte ugyanis sem apai, sem orvosi (?) szolgálataimra nem tartottak igényt, sem Noémi, sem szülőorvosa. Nos, ilyen születésnapi ajándékot másnak is meleg szívvel kívánok! Másrészt: most éreztem igazából először, hogy igazi nagycsaládosok lettünk. Az apai érzést már megszoktam. A nagycsaládos apa érzelemvilágával azonban még csak most barátkozom. Az igazi nagycsalád ugyanis négy gyermeknél kezdődik: egy az anyáért, egy az apáért, egy a hazáért és egy Istenért. A háromgyermekes család inkább csak átmenetnek tekinthető a nagycsalád felé. Egy nemzőképes családnak 2-3 utódot kell biztosítania ahhoz, hogy egy közösség demográfiailag fennmaradjon. Ez a legtudományosabb biológiai (nyilván: nem gyakorlati!) nézet. Azaz: a szülni képtelenekre is gondolni kell. A civilizált világ azonban népesedési szempontból infantilis és önző, a gyermekvállalást sokszor anyagi kérdéssé fokozza le. (Még olyat is hallani például, hogy az egyetlen gyermeket nevelő szülők inkább új mosógépre gyűjtenek, és kuporgatják a pénzt az európai vagy azon túli nyaralásra - újabb gyermek vállalása helyett). Ezzel szemben a szegény ember sok esetben tízszeres örömmel nyugtázza az újabb élet megszületését. A nagycsalád azonban nem gazdasági kérdés, nem is etnikai. A tavaly elhunyt Erzsébet anyakirálynő (hogy az Erzsébeteknél maradjunk) kilencedik gyermeknek született. Lánya, az immár ötven éve uralkodó II. Erzsébet, királynőként szült még két gyermeket a már meglevő kettő mellé. Miért nem beszélünk többet az ilyen és hasonló példákról? Miért nem téma, ha egy hivatalában levő magyar miniszterelnöknek megszületik a negyedik gyermeke? Miért nem tudja minden erdélyi magyar, hogy Tőkés László egy nyolcgyermekes (és huszonhét unokás) papi családban született, hetedik gyermekként? Talán hasznosabb polemizálni, halálról és deviáns magatartásról beszélni, mintsem életről, szeretetről, családról, hazáról, Istenről tűnődni? Hatalmas méreteket öltő fogyásunk során miért nem alapvető gondunk a nagycsalád jó közérzetének a megteremtése? Bár a nagycsalád oldaláról, belülről nézve a dolgokat, immár hitelesen is kimondhatom: a nagycsaládban a jó közérzetet végül is az egymást szerető, egymással gondoskodó gyermekek és szüleik teremtik meg. És semmiféle hatalomnak sincs ereje ahhoz, hogy önakaratán kívül boldogtalanná tegye a nagycsaládot. Még az esetleges nélkülözések ellenére sem. Nagy öröm nagycsaládban élni, nagy ajándéka ez az életnek! Annak az életnek, amely önmaga is ajándék már. Ezt az örömöt osztjuk meg ezennel, szülők és gyermekek egyaránt, a kicsi Erzsébet megszületésekor. AZ ÁBRÁM CSALÁD Magyar-Osztrák Kulturális Diákegyesület alakult Mi, Ausztriában tanuló magyar fiatalok egy hangulatos nyári estén fontolóra vettük, hogy a Bécsben és Ausztriában élő néhány ezer magyar diákot össze kellene fogni és olyan programokat szervezni, amelyeken együtt lehetünk, jól érezhetjük magunkat, ugyanakkor hasznos dolgokat is megtudhatunk egymástól: a tanulmányokat érintő felvilágosítás, munka- és lakáskeresés stb. Mivel sok olyan diák van Magyarországon, akiket nem vesznek fel az egyetemre, vagy nem arra a tagozatra (nappali, levelező) nyernek felvételt, ami az elképzelésük volt, nekik is fel akarjuk hívni a figyelmüket az ingyenes tanulásra Bécsben. Akik élnek ezzel a lehetőséggel, mindenben segítségükre leszünk a bécsi életbe való beilleszkedésben, segítünk a beiratkozásban, a lakáskeresésben, a munkavállalásban és minden olyan dologban, ami érdekli és érinti őket. Végül, de nem utolsósorban távolabbi célunk a kisebbségben élő diákoknak segítése és ausztriai taníttatása. Az ő támogatásukat nemcsak a beilleszkedés terén képzeltük el, hanem tervbe vettük, hogy nekik maximális szinten finanszírozzák tanulásukat, és tanulmányaik befejezése után szülőföldjükre visszatérve hasznosíthassák Ausztriában szerzett tudásukat. A támogatást a beküldött pályázatok alapján döntjük el. Céljaink lehet, hogy nagyratörőek, hiszen mi is diákok vagyunk, de úgy gondoljuk, lehetőségeink arra köteleznek, hogy biztosítsunk másoknak is hasonló lehetőségeket. Egyesületünk természetesen célul más feladatokat is kitűzött magának: mindannyian tudjuk, hogy sok ezer magyar (származású) család él Ausztriában, akiknek gyerekeik már nem beszélnek magyarul. Az osztrák társadalomba való beépülés ugyan egészen természetes folyamat, mégsem szabad szem elől téveszteni származásukat, a közös gyökerekhez (nyelv, történelem, hagyományok) való kötődés. Ezeket a fiatalokat is szeretnénk megnyerni egyesületünknek, előadásokon, bulikon, kirándulásokon keresztül. Kérünk minden szülőt, hívják fel lányaik, fiaik figyelmét ezekre a lehetőségekre, a fiatalokat pedig közvetlen szólítjuk meg: jöjjenek közénk, ötleteikkel, közreműködésükkel tegyék magukévá kezdeményezésünket. A legnagyobb segítség az lenne, ha akadnának családok Ausztriában, akik ingyen szobát vagy lakást tudnának biztosítani, netalán bizonyos időre vállalnák egy-egy diák támogatását. Magyar-Osztrák Kulturális Diákegyesület Perényi Zsigmond elnök - Botka Péter alelnök Információ: info@mokde.org Honlap: wwvvw.mokde.org Személyes kapcsolatfelvétel: 06509859231, 06509859230. Az Ausztriai Evangélikus Egyház Lelkigondozói Szolgálat presbitériuma tavaly november végén megbeszélést tartott az Ausztriai Egyházfőtanács és a Magyarországi Evangélikus Egyház képviselőivel, ahol a három fél egyhangúan az ausztriai magyarajkú evangélikus gyülekezet megalakítása mellett döntött, függetlenül a leendő gyülekezet tagjelöltjeinek számától. Az ünnepélyes megalakululásra ez év februárjában kerülne sor. Bútorok, ajtók, ablakok készítése és javítása, lépcsők, parkettázás. Tischlerei Horvath. Tel.: 0676/5295131. ++