Bécsi Napló, 2003 (24. évfolyam, 1-6. szám)

2003-01-01 / 1. szám

_______________BÉCSI NAPLÓ EMLÉKEZÉS GYUSZI BÁCSIRA Ezelőtt hatvan évvel, 1943 január 12-én kezdő­dött meg a szovjet hadsereg támadása a Don-ka­­nyarban, amely a II Magyar Hadsereg­­ 150 ezer ember pusztulását hozta. 1942-ben frontszabadságon volt a szüleinél, ahol én akkor 4 éves koromban, teleltem. Nekem nagyon tetszett a kardja, a finom láncból készült kardtisztító, a kardhüvelyen lévő aranybojt, a ra­gyogó rézgombok az egyenruháján meg a honvéd­sapkáján. Október volt. A nyíregyházi huszárez­rednél szolgált. Akkor nősült meg, mert másképp nem kapott volna szabadságot egy hétre. Decemberben a Dnyepernél fogságba esett. Lo­vakkal tankok ellen! Akkor októberben nem akart visszamenni a há­borúba; sejtette, hogy mi vár rá. A lánya 1943 jú­liusában született, s már majdnem iskolás volt, mi­re hazajött az apja. Nagyapám,­­az első világháború rokkantja, aki olasz fogságot élt át - ő, az alföldi földműves, mint a közös hadsereg gyalogosa a járhatatlan Do­lomit hegyekben a hírhedt „Piave”-völgyében osztrák parancsnokság alatt) tudta, hogy mi vár a fiára. Télen, Oroszországban, német tábornokok vezetése alatt. Azt mondta mindig, „a muszka nem bántott bennünket.” Az utolsó hír nagybátyámról 1942 karácsonyán érkezett, hogy valószínűleg orosz fogságba került. Az ő egységét teljesen megsemmisítették. Keve­sen élték túl azt a pokoli ágyúzást, bombázást, fegyvertársai elestek, eltűntek. Egyre több rémhír jött a Szovjetunióból, Sztálingrád, Minszk, Ogyessza. Egyre több halott és sebesült, majdnem minden család gyászolta fiát vagy férjét. A hadvonal egyre közeledett. A visszavonuló német csapatok mindent magukkal vittek: élelmi­szert, állatokat, gépeket, járműveket, takarmányt, mindent. 1944 októberében jöttek az oroszok és a románok. Azok is kirabolták a falvakat, idősebb férfiakat meg suhancokat meggyilkoltak, színeket, házakat, istállókat felgyújtottak, mert féltek, hogy németek rejtőztek el. Asszonyokat, lányokat meg­erőszakoltak. Nagymama megkísérelte megtudni egy bekvar­­tírozott orosz altiszttől, hogy él-e még a fia? De az csak káromkodott és vodkát akart. Nagyapámnak volt még egy fél üveg pálinkája, amit egy húzásra kiivott. Aztán elővesz egy kopott fényképet a csa­ládjáról, mutatja mindenkinek, káromkodik, és könnyek csorognak az arcán. De ő sem tudja, hogy Gyuszi bácsi él-e. Négy évi bizonytalanság, reménytelenség. Ja­vasasszonyokat hivatnak. Ellentétes véleményeket mondanak drága pénzért: Gyuszi bácsi él, de el­vesztette mind a két lábát; nem él, él, de elvett egy orosz nőt és már három gyerekük van, stb., stb. Végre 1947-ben a Magyar Vöröskereszt­től egy hír, hogy orosz fogságban van ott és ott, de nem­sokára hazaengedik. Két hónappal később jött egy „levél” nyírfahéjra írva tintaceruzával­ ,jól va­gyok, a hontársam viszi ezt a levelet, fogadják szí­vélyesen, ő is jót tett nekem”. A hontársat szívé­lyesen fogadták: nagymama három napig főzött, friss kenyeret meg cipót sütött, tyúkot vágott, nagyapám saját borát meg rejtett dohányát élvez­te. A harmadik nap egész hátizsákkal teli elemó­zsiával indult a 12 kilométerre lévő második falu­ba haza. Majdnem 7 évi hadifogság után 1949 tavaszán végre hazaengedik Gyuszi bácsit, éhségtől felduz­zadva, vizenyősen, piszkosan és kimerülten. Mi gyerekek az udvaron játszunk, jön egy idegen em­ber szürkés-zöld orosz télikabátban a tavaszi me­legben, lassan be az udvarba. Én megismertem, szaladok be a házba és kiabálok: „itt van a Gyuszi bácsi, hazajött a Gyuszi bácsi!” Nagymama, Bözsi néni, Ilus néni szaladnak ki, ölelkeznek, mindenki sír, én is, de nem tudom miért. Megmutatják neki a lányát, de a kislány nem akarja őt megcsókolni, elbújik az anyja mögé. Egy hét múlva már kinn van a mezőn. Az aratás közeledik. Először a zabot, aztán a búzát kell le­vágni. Még gyenge, nehezen kapja a levegőt, többször pihennie kell. A szomszédok is segíte­nek, meg mi gyerekek is az aratásnál. Egy év múlva születik meg a fia. Az újjáépítés kezdődik. Az istállót át kell építeni, a parlagon fekvő földet kell felszántani és bevetni. A háztetőt kell tatarozni, új kemencét rakni stb., stb. A nyarat a mezőn töltöm, a tagon vagy a bánom kertben. Állatokat őrzök, segítek a cséplésnél, szántásnál - két tehénnel - elzavarom a seregélye­ket a szőlősből, kenderáztatásnál, sokat vagyunk együtt Gyuszi bácsival. Néha mesél a fogságról, Oroszországról, hogy milyen szegények ott az em­berek, a táborról, a „kapuszta”­ meg a marharépa­levesről, meg a vizes „klebá”-ról, csak roboti, ro­­boti egész nap, hétről hétre, évről évre. Sokat el­hallgat, gonoszságokat nem akar a fiúgyereknek elmondani, meg ő sem akar emlékezni mindenre. Véletlenül hallom, hogy a szomszédnak a kerítés­nél meséli, hogy több mint a fele a hadifoglyoknak a táborban meghalt, sokat menekülés közben lelőt­tek, sokat Szibériába vittek, mert nem megbízha­tók voltak a kommunisták szemében. Mondja, hogy a tetvek és poloskák majdnem felfalták, hogy három hónapig lázzavarban feküdt, mialatt a sorstársai azt a kevés menázsit is ellopták tőle. Később, már lehettem úgy 16 éves, mesélte, hogy egy orosz nő gyógyszert csempészett neki a táborba, különben meghalt volna. Tatjánának hív­ták. Az állatokat, de az embereket is respektálta, beccsel és nagy humanitással kezelte. Nem tudott állatot levágni, mindig a szomszédnak kellett disz­nóvágásra jönni. Szerette az édes anyaföldet. Közelében jól éreztem magam, egyszerű opti­mizmust árasztott. Néha elmélkedett: „mi történ­hetik meg velem?” Még sok minden történt vele. Nagyapám átadta neki a kis birtokot, 1954-ben elvették tőle, a TSZ- ben kellett dolgoznia, éhbéren. Nagyszí­leim halá­la után, Érdre, anyám közelébe költözött családjá­val. 1963 óta mint községi alkalmazott dolgozott. Három évvel nyugdíjazása előtt agyszélütést kapott, 8 évig ült a tolószékben. De meg volt elé­gedve. Anyuka halála alkalmával mondta: „miért nem engem vitt el a jó Isten?” Majdnem 2 évet kellett még várnia: 1981. október 24-én halt meg. Mindig olyan akartam lenni, mint 0! Gondolom mert én őt jól ismertem. DR. TÖRÖK LAJOS SZAKÁLL AZ ÁRA: NATO-MEGHÍVÓ Folytatás a 4. oldalról A tudás szempontjából pedig Észtországnak nincs semmi szégyellnivalója. Sőt, egyes terüle­teken egyenesen világszínvonalon is megüti a mértéket az észt hadsereg. Persze minden egyes területen ezt elérni nem lehet, nem is kell, kis or­szágról lévén szó. Az ország vezetése mindig tisztában volt azzal az örök katonai igazsággal, amelyet Emil Spanocchi osztrák katonai szakíró a már 1976- ban megjelent, Védelem önmegsemmisítés nél­kül című munkájában megírt: „Egyetlen kis ál­lam sem képes a hagyományos értelemben vett átfogó biztonsági rendszer költségeit viselni.” Marad(t) tehát a specializálódás. Az észt vé­delmi miniszter, a centrumpárti Sven Mikser az utóbbi időben nem is egyszer kifejtette nyilatko­zataiban, hogy szerinte Észtországnak a szövet­ségbe való felvétele után legcélszerűbb három-négy területre - pl. az aknamentesítésre, az aknaelhárításra és a légi megfigyelésre - össz­pontosítania. Az észt utászok jó képessége, kiváló szakmai tudásuk számos nemzetközi hadgyakorlaton is feltűnt a szakértőknek az évek folyamán. A pro­fikból álló, elitalakulatokról van szó, amelyeket jóformán bármikor és bárhová be lehet vetni. A légi megfigyelés terén - a már rendelkezés­re álló, illetve rövidesen meglévő, csúcstechnoló­giájú felszerelésnek köszönhetően - ugyancsak a világ élvonalába tartozik az észt haderő. Az újab­ban vásárolt radarok működésbehozásával teljes áttekintést kap majd az ország légterében zajló eseményekről. Mi több, a közeljövőben egyezteti majd radarjait a két másik balti államéval, és ez­zel véglegesen megalakul a Baltikum közös, légi megfigyelési rendszere. ...és láthatatlan távközlő központ George Robertson egykori észtországi látoga­tása alatt történt, feledhetetlen esetről számolt be Ji­ri Luik a Szabad Európa észt szerkesztőségé­nek, közvetlenül a prágai örömhírről való értesü­lés után. NATO-tagjelölt lévén, természetesen a legjobb oldalról akartuk bemutatni felkészültségünket a főtitkár úrnak, és úgy határoztunk, elvisszük őt megnézni a haderő legújabb távközlő központját. Tudomásom volt ugyan arról, hogy a központ egyelőre nem éppen minden téren felkészült, de még számomra is nagy meglepetés volt, mikor odaérkeztünk, és kiderült, hogy még a villanyt sem vezették be. Mivel ablaka nincs a távközlő központnak, ak­kor teljes sötétségbe lépett be a nagyon jelenté­keny, számos hazai és NATO-féle méltóságból egyaránt álló küldöttség. Azonban a vaksötétben is tovább mesélt a központ leendő, elkészülés utáni nagyszerűségéről egy nagyon lelkes észt katonatiszt (akit nem lehetett látni a sötétben). Erre Robertson nevetésbe tört ki, jót kacagott, majd azt mondta: „Észtország csakugyan él­­lolvasa az új tagjelölteknek, miután az egyetlen közülük, aki láthatatlan távközlő központot képes felajánlani a szövetségnek.” A főtitkárt nagyon meglepte és megörvendeztette az ilyen sikeres felkészülés. TONY KALVET 2003 Január-február IGAZI NAGYCSALÁDOSOK LETTÜNK Örvendezzetek az örvendezőkkel! Talán kevés olyan szép mozzanata van az életnek, mint egy új emberi lény megszületé­se. 2002. december 10-én délelőtt pontosan tíz órakor a „nagykórház” egyik szülőszobájában világra jött Ábrám Erzsébet újszülött, leendő kisasszony. Hogy a bűvös tízes számokat folytassuk, születési súlya pontosan 4100 gramm. Legelső vizsgajegye azonban csak kilencesre sikeredett, akárcsak a két bátyus­ka esetében. Lonci nénje 10-es Apgarját nem érte ugyan el, de száz grammal lekörözte. Világrajöttét természetesen nagy várako­zás előzte meg. Édesanyja mindvégig dolgo­zott, azaz egyetemistáskodott, mint az EMTE társadalmi kommunikáció szakának elsőéves hallgatója. Nem tudom, hogy a Guinness Re­kordok Könyvében hány gyermekes terhes (bár inkább használjuk a keresztényibb vá­randós, áldott állapotú szót) egyetemista csa­ládanya a csúcstartó, de a Sapientia rövid tör­ténetében egyelőre ő vezeti - gyermekhossz előnnyel - a listát. Nagy volt az izgalom a családban, hogy a Baba (Erzsi vagy Józsi Baba - Lonci szó­­használatában, hiszen a nemét csak születé­­ sekor tudtuk meg) esetleg éppen december 9-én, édesapja születésnapján váljon meg az anyaméhi paradicsomtól. (Mert hogyha apa névnapját immár a nők ünnepük, akkor az már-már természetes, hogy születésnapját lányának áldozza fel.) Éjjel még jelek is utal­tak erre, de aztán mégsem jött össze, hiszen édesanyját várták a csoporttársak. Másnap azonban az egyik tanár elutazása miatt szün­nap lett. És... Hajnali fél négykor jelentek meg az első fá­jások, amelyek fél hattól erősebbekké váltak. Egy órányi készülődés, illetve a teendők ha­gyatkozása után irány a kórház. Csikorgó, tíz­egynéhány fokos hidegben. Tíz órakor Kiss Szilárd orvos-barátunk titok­tartása feloldozódott. Megérkezett Erzsébet! Aki azért a dokinak is tartogatott némi megle­petést. A nénjére igencsak hasonlító Erzsébet láttán ugyanis halkan megjegyezte: „Hmm, hát Loncit egyszer már a világra segítettem!” Tizenegy órakor már koccintottunk a Köz­egészségtani Tanszéken. Nemcsak a szüle­tésnapomra, hanem Erzsébet (és édesanyja) egészségére is. Délután is koccintottunk egy Don-kanyari megbeszélésen, amelyen töb­bek között egy polgármester-helyettes küldte jókívánságait, no meg egy katolikus főpap kézcsókjait, hangsúlyozván, hogy az ilyesmi természeti és vallási ritkaságnak számít. Délben láttam meg a kisebbik lányomat. Előtte ugyanis sem apai, sem orvosi (?) szol­gálataimra nem tartottak igényt, sem Noémi, sem szülőorvosa. Nos, ilyen születésnapi ajándékot másnak is meleg szívvel kívánok! Másrészt: most éreztem igazából először, hogy igazi nagycsaládosok lettünk. Az apai érzést már megszoktam. A nagy­­családos apa érzelemvilágával azonban még csak most barátkozom. Az igazi nagycsalád ugyanis négy gyermeknél kezdődik: egy az anyáért, egy az apáért, egy a hazáért és egy Istenért. A háromgyermekes család inkább csak átmenetnek tekinthető a nagycsalád felé. Egy nemzőképes családnak 2-3 utódot kell biztosítania ahhoz, hogy egy közösség de­mográfiailag fennmaradjon. Ez a legtudomá­nyosabb biológiai (nyilván: nem gyakorlati!) nézet. Azaz: a szülni képtelenekre is gondol­ni kell. A civilizált világ azonban népesedési szempontból infantilis és önző, a gyermekvál­lalást sokszor anyagi kérdéssé fokozza le. (Még olyat is hallani például, hogy az egyet­len gyermeket nevelő szülők inkább új mosó­gépre gyűjtenek, és kuporgatják a pénzt az európai vagy azon túli nyaralásra - újabb gyermek vállalása helyett). Ezzel szemben a szegény ember sok esetben tízszeres öröm­mel nyugtázza az újabb élet megszületését. A nagycsalád azonban nem gazdasági kér­dés, nem is etnikai. A tavaly elhunyt Erzsébet anyakirálynő (hogy az Erzsébeteknél marad­junk) kilencedik gyermeknek született. Lánya, az immár ötven éve uralkodó II. Erzsébet, ki­rálynőként szült még két gyermeket a már meglevő kettő mellé. Miért nem beszélünk többet az ilyen és ha­sonló példákról? Miért nem téma, ha egy hi­vatalában levő magyar miniszterelnöknek megszületik a negyedik gyermeke? Miért nem tudja minden erdélyi magyar, hogy Tő­kés László egy nyolcgyermekes (és huszon­hét unokás) papi családban született, hetedik gyermekként? Talán hasznosabb polemizál­ni, halálról és deviáns magatartásról beszélni, mintsem életről, szeretetről, családról, hazá­ról, Istenről tűnődni? Hatalmas méreteket öltő fogyásunk során miért nem alapvető gondunk a nagycsalád jó közérzetének a megteremtése? Bár a nagycsalád oldaláról, belülről nézve a dolgokat, immár hitelesen is kimondhatom: a nagycsaládban a jó közérzetet végül is az egymást szerető, egymással gondoskodó gyermekek és szüleik teremtik meg. És sem­miféle hatalomnak sincs ereje ahhoz, hogy önakaratán kívül boldogtalanná tegye a nagy­családot. Még az esetleges nélkülözések el­lenére sem. Nagy öröm nagycsaládban élni, nagy aján­déka ez az életnek! Annak az életnek, amely önmaga is ajándék már. Ezt az örömöt oszt­juk meg ezennel, szülők és gyermekek egy­aránt, a kicsi Erzsébet megszületésekor. AZ ÁBRÁM CSALÁD Magyar-Osztrák Kulturális Diákegyesület alakult Mi, Ausztriában tanuló magyar fiatalok egy hangulatos nyári estén fontolóra vettük, hogy a Bécsben és Ausztriában élő néhány ezer magyar diákot össze kellene fogni és olyan programokat szervezni, amelyeken együtt lehetünk, jól érezhet­jük magunkat, ugyanakkor hasznos dolgokat is megtudhatunk egymástól: a tanulmányokat érintő felvilágosítás, munka- és lakáskeresés stb. Mivel sok olyan diák van Magyarországon, aki­ket nem vesznek fel az egyetemre, vagy nem arra a tagozatra (nappali, levelező) nyernek felvételt, ami az elképzelésük volt, nekik is fel akarjuk hív­ni a figyelmüket az ingyenes tanulásra Bécsben. Akik élnek ezzel a lehetőséggel, mindenben se­gítségükre leszünk a bécsi életbe való beilleszke­désben, segítünk a beiratkozásban, a lakáskeresés­ben, a munkavállalásban és minden olyan dolog­ban, ami érdekli és érinti őket. Végül, de nem utolsósorban távolabbi célunk a kisebbségben élő diákoknak segítése és ausztriai taníttatása. Az ő támogatásukat nemcsak a beil­leszkedés terén képzeltük el, hanem tervbe vettük, hogy nekik maximális szinten finanszírozzák ta­nulásukat, és tanulmányaik befejezése után szülő­földjükre visszatérve hasznosíthassák Ausztriában szerzett tudásukat. A támogatást a beküldött pá­lyázatok alapján döntjük el. Céljaink lehet, hogy nagyratörőek, hiszen mi is diákok vagyunk, de úgy gondoljuk, lehetőségeink arra köteleznek, hogy biztosítsunk másoknak is hasonló lehetőségeket. Egyesületünk természetesen célul más feladato­kat is kitűzött magának: mindannyian tudjuk, hogy sok ezer magyar (származású) család él Ausztriában, akiknek gyerekeik már nem beszél­nek magyarul. Az osztrák társadalomba való be­épülés ugyan egészen természetes folyamat, még­sem szabad szem elől téveszteni származásukat, a közös gyökerekhez (nyelv, történelem, hagyomá­nyok) való kötődés. Ezeket a fiatalokat is szeret­nénk megnyerni egyesületünknek, előadásokon, bulikon, kirándulásokon keresztül. Kérünk minden szülőt, hívják fel lányaik, fiaik figyelmét ezekre a lehetőségekre, a fiatalokat pe­dig közvetlen szólítjuk meg: jöjjenek közénk, öt­leteikkel, közreműködésükkel tegyék magukévá kezdeményezésü­nket. A legnagyobb segítség az lenne, ha akadnának családok Ausztriában, akik ingyen szobát vagy la­kást tudnának biztosítani, netalán bizonyos időre vállalnák egy-egy diák támogatását. Magyar-Osztrák Kulturális Diákegyesület Perényi Zsigmond elnök - Botka Péter alelnök Információ: info@mokde.org Honlap: wwvvw.mokde.org Személyes kapcsolatfelvétel: 06509859231, 06509859230. Az Ausztriai Evangélikus Egyház Lelki­gondozói Szolgálat presbitériuma tavaly novem­ber végén megbeszélést tartott az Ausztriai Egyházfőtanács és a Magyarországi Evangé­likus Egyház képviselőivel, ahol a három fél egyhangúan az ausztriai magyarajkú evangélikus gyülekezet megalakítása mellett döntött, függet­lenül a leendő gyülekezet tagjelöltjeinek számától. Az ünnepélyes megalakululásra ez év február­jában kerülne sor. Bútorok, ajtók, ablakok készítése és javítása, lépcsők, parkettázás. Tischlerei Horvath. Tel.: 0676/5295131. ++

Next