Bécsi Napló, 2014 (35. évfolyam, 1-6. szám)

2014-01-01 / 1. szám

2014. január-február BÉCSI NAPLÓ 3 Pátkai Róbert: GONDOLATAIM Martin Heidegger (Bonsecours, 1998. október 9.) Martin Heidegger (1889-1976) német egzisztencialista filozófus; a létező és a semmi viszonyának elem­zésében az egzisztenciát tisztán ontológiai kér­déssé teszi: a semmi és a létező (és véges létük) elválaszthatatlan. Az alábbiakban összefoglalom az oxfordi egyetemen mondott beszédemet, és zárógondolataimat idézem. Az egyetem magyar (nyelvű) tanárai és az ott tanuló magyar ösztön­díjasok előtt - magyarul: Martin Heidegger a 20. századi egzisztencia­lista filozófia megalapítója és legnagyobb hatá­sú művelője. 1889-ben született a badeni Messkirchben. 1923-ban (25 évesen) már a filo­zófia tanára a marburgi egyetemen, később egyetemi rektor Freiburgban (1933). Művei közül hármat említettem. 1927-ben jelent meg a „Sein und Zeit” c. műve. Itt fejti ki rendszeresen az egzisztencialista filozófia gon­dolatait. Ebben a művében már csak egy érdek­li: az „ousia”, a létezés­­ és az „idő”, melyben a lét alkalmat kap önmaga megértésére. 1929-ben írta meg „Mi a metafizika” c. mű­vét. Ebben már az „Angst”-ról, a szorongásról beszél, amely benne él az emberben, a Semmi, a Halál elkerülhetetlensége miatt. Későbbi művei közül a legnagyobb érdeklő­dést az 1947-ben megjelent nyílt levele keltette fel, melyet a humanizmusról írt. Ahogy írja, az ember nem azért érték, mert szubjektíve annak tartjuk, hanem azért, mert léte van. S az erkölcs alapvető normája ez­ lenni, éspedig szolidari­tásban másokkal, más létezőkkel. Ámde, hogy mindezt megérthessük, helyez­zük el Heideggert az emberi gondolkodás tör­ténetében. Az egzisztencializmus a létezés fi­lozófiája. Nem azt kérdezni, mi az, ami van, hanem azt, hogy ami van, miért van, s egyálta­lán: mit jelent az, hogy van valami. Természete­sen nem a 20. században bukkant fel ez a kér­dés a lét természete után. Egy francia filozófus, Mounier így rajzolta meg az egzisztencializmus „családfáját”: a gyökerek Szókratész, Augus­tinus és a sztoikusok. Ezek a gyökerek Pascal­ban futnak össze. Ebből nő ki a törzs, Kierkegaard. A törzs három ágra szakad, az egyik jelképezi Nietzschét, Heideggert és Sartret. A másikon ülnek a vallásos gondolko­dók: Maurice Blondel, Gabriel Marcel, Nikolaj Berdajev. A harmadik ág végül Karl Jaspers. Ahhoz, hogy Heideggert igazán megérthes­sük, a gyökerekig kellene visszamennünk, de ezt most nem tehetjük. A törzset azonban, Kierke­gaard gondolatait­­ igen vázlatosan csak­­ meg kell ismernünk. A 19. századi kultúremberiség az „emberi nagyság” illúziójában élt. Hogy az ember nem „nagy”, hanem árva, didergő lélek, azt Kierke­gaard látta meg. S nem objektív filozófus mód­ján írta meg azt, amit látott, hanem szubjektív, önmagát elemző és gyötrő vallomásként. Ki va­gyok én itt és most, egyedül én, az ideák és a natúra feszültségében, Isten előtt? A 19. század fényes és öntelt lapjaira odateszi csendesen a maga vérző és vergődő emberi szívét. íme az ember! Ahol minden olyan rendezettnek és har­monikusnak látszott, ő hallja a diszharmóniát. Ahol minden olyan logikus és evidens volt, ő beledobja a kételyeit. S ahol nem tud valamit megérteni, ott bevallja, hogy hisz. Keresztény egzisztencia az övé. S azután jött a 20. század. Az idealizmus fé­nyét elűzte tízezer ágyú torkolattüze és égő vá­rosok füstfellege. Kitűnt, hogy a világ legna­gyobb borzalma maga az ember. Az értelem sza­vát elnyomta a fanatizmus harsogása. Ebben az évszázadban az első és legnagyobb probléma a tét lett, mert az emberiség odakerült a Nihil sza­kadékénak szélére. Ebben a szörnyű évszázadban új életre kelt Kierkegaard filozófiája, persze - a kor szelle­mének megfelelően - elvallástalanítva, szeku­­láris köntösben. Heidegger ebben a vonatkozás­ban így vall a koráról: a régi istenek elvirágzot­­tak, újabbak még nem jöttek, átmenet idején vagyunk. A filozófiáról pedig azt vallja, hogy az nem beszélhet Istenről és az örökkévalóságról. A filozófiának az emberből és a mából kell ki­indulnia. Heidegger is így cselekszik. A „lét” elemzé­séből indul ki. Descartes így mondta: cogito ergo sum. Heidegger fordítva: vagyok, tehát gondol­kodom. De mi az, hogy „lét”? Nyilvánvalóan a „semmi” ellentéte. A „van” ellentéte a „nincs”. És a legnagyobb kérdés, melyre aligha tudunk választ adni, az, hogy miért van inkább a lét, mint a semmi; mi az oka annak, hogy valami van, s miért nincs úgy, hogy nincsen semmi? A gyer­mekek játszanak így - kicsi tenyerüket mutat­va, majd eldugva - „van valami, nincs semmi”. S ha most jól belegondolunk ebbe az ősi gyer­mekjátékba, a legősibb és legnagyobb filozófiai probléma kérdőjele előtt állunk. Az ember ittléte egyúttal a világban való lét is. Az ember tudja, hogy tőle független erők bele­dobták nemcsak az időbe, hanem a világba is. És neki, mit is tehetne mást, vállalnia kell a környe­zetet, a szituációt, sőt ebben a vállalásban szoli­dárisnak kell mutatkoznia. Heideggernek ez a gondolata nagy hatással volt korunk másik eg­zisztencialista filozófusára és írójára, Albert Ca­­mus-re. A Lázadó emberben is, a Sziszifusz mí­toszában is azt írja, hogy ez a világba dobottság s az egész szituáció, melyben élünk, abszurditás, s mégis vállalni kell. Reménytelen az, hogy felold­juk ennek az abszurditásnak az értelmetlenségét és keserűségét, mégis vállalni kell. Ez a „mégis” fejezi ki Camus tragikus heroizmusát, melynek a gyökere - íme - Heideggerben van. Az ember ittléte, éppen mert történeti és vi­lágban való, korlátok közé szorított lét. Az egyik korlát a születés, a másik a halál. A ha­lált nem fiziológiailag, nem is teológiailag kell érteni, hanem egzisztenciálisan, mert egysze­rűen hozzátartozik a lét szerkezetéhez. A cse­csemő, mihelyt életre született, már elég öreg ahhoz, hogy meghaljon - mondja Heidegger. Ennek két következménye van. Az egyik az, hogy az ember a halál előtt és halál által nyeri meg a maga egyedi, személyes egzisztenciáját. Minden felelősséget és feladatot átháríthatunk másokra. Beleolvadhatunk egész életünkben a közösségbe. De az kétségtelen, hogy a saját, személyes és egyedi halálunkat kell halnunk. Ezt senki át nem vállalhatja. Ebben a tényben benne van az ember magárahagyottsága, vég­leges árvasága. A halálra szánt lét másik következménye az, hogy az emberben mindig van szorongás (Angst). „Az ember a gond prédája” - mondja Heidegger kérlelhetetlen nyíltsággal. A munká­ban, a szerelemben és a gondolatban egzisztá­lunk önmagunkat túlhaladó intenzitással, gyor­sított életritmusban. Éppen ezért, éppen fel­gyorsuló halál felé csuszamlás miatt, a munká­ban, a szerelemben és a gondolatban fejti ki a gond és a szorongás a maga igazi hatalmát. Ámde az igazi erkölcs éppen az, hogy az ember a léttel és az ittléttel együtt vállalja a szoron­gást is. Szemébe mer nézni a halálnak. A baná­lis ember ezt eltitkolja maga előtt, kerüli a ha­lált még gondolatban is. Aki igazán ember, az vállalja a szorongást és nem tartja gyávaságnak. Nos, e vázlatos vonalvezetés után röviden idézem konklúziómat. Az ember egzisztenciá­ja csak a másokért való létben valósul meg. Ha valaki tud élni a társáért, személyiségének mindjárt lesz szilárd tartása, társ lesz. Ha a szü­lő tud gyermekének élni, személytelen ember­ből személyiséggé, szülővé formálódik. Ha va­laki tud az emberekért élni, emberré lesz, iga­zán emberi személyiséggé. S ebben a létben nem a lehelete rezeg át az emberen, hanem a szeretete. A másokért való létben eltűnik a szo­rongás is. Csak az válik a gond prédájává, aki mindig önmagával törődik. Aki másokért él, az minden pillanatban feladja, megsemmisíti önmagát és így minden pillanatban túl van a gondon, a szorongáson. A másokért való létnek kockázata van, de éppen ebben a kockázatban van az öröm. A ko­rán elhunyt Szerb Antal (a mi legnagyobb iro­dalmárunk) írja, hogy amikor az ember már hull a mélység felé, akkor nem szorong többé, ha­nem örül. Amit ő jól értett és helyesen érzett és amit a kelta lélek sajátságának tekintett, arról a Bibliában is olvashatunk, azért a bibliai ember sajátosságának is tekinthetjük. TANÁCSTALANUL A NÉPCSOPORTTANÁCSRÓL Legutóbbi számunkban (Pro domo, B.N. 2013/ 6) utaltunk arra, hogy az egymás közötti ellensze­gülés következtében nem járt sikerrel az egységes fellépés érdekében tett kísérlet, sőt, akadt egye­sület, amelyik az előzetes (írásbeli) megállapodás ellenére utólag külön jelentette be jelölését. Az eredmény senkit sem lephet meg. A 18 jelöltből kinevezett nyolc egyesületi képviselő közül három az előző népcsoporttanács tagja, de ha a pártok és egyházak jelöltjeit vesszük is, egyetlen személy maradt a pártok részéről, aki már az előző perió­dusban is képviselte pártját, a másik három új. Egyedül az egyházak képviseletében maradtak - egy kivételével - a korábbi képviselők. (A Közpon­ti Szövetség óvását nem vették figyelembe.) Amennyiben dinamikus fejlődés lenne tapasz­talható a népcsoportok, jelesen a magyarok kö­rében, csakis örvendetes lenne új, vállalkozó ked­vű személyek bekapcsolása, hiszen így szélesebb skálán mozoghatnának a nézetek és elképzelé­sek. Az évtizedes tapasztalatok azonban nem erre engednek következtetni, bár minden kezdetben megfigyelhető némi nekibuzdulás, mindamellett az új arcokról nem sok tudható meg. A 2013. ja­nuár 13-i keltezéssel megküldött hivatalos érte­sítő említi ugyan a panaszemelés lehetőségét, csakhogy - szintén az eddigi tapasztalatok sze­rint - aligha lenne esélye bármiféle lépésnek a közigazgatási bíróságnál. Egyébiránt is személyes sérelemként lenne felfogható az elégedetlenség kifejezésre juttatása. Nem lehet tudni, mennyire áll össze csapattá a 16 tagú kör, s mennyire lesz képes az egyesületi kereteken túltekintve általános érdekekért sík­ra szállni, netán újabb kezdeményezésekkel fel­lépni és sikerrel keresztül is vinni őket. Ehhez mindenekelőtt csapatmunkára és határozottság­ra, következetes fellépésre lenne szükség. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni az adott­ságokat sem, a nagyon is szűkre szabott kerete­ket. Amennyiben történetesen a magyar népcso­porttanács beéri az évi kétszeri, a Kancellária ál­tal megszabott üléssel, a szerény támogatási összeg zúgolódást kiváltó elosztásával, ill. a kö­vetkező évi költségvetési javaslattal bizony nem viheti sokra, igaz, ebben a hivatalos keretben többre nem is futja. Szükségessé vált, s a két utolsó periódusban si­kerrel is járt a hivatalos ülésektől független ú.n. zárt ülések megszervezése és megtartása. Ezeknek - kezdetben a Kancellária rosszallását kiváltva - jelesen abban nyilvánult meg jelentősége, hogy mind anyagi tekintetben, mind pedig általános, népcsoportot érintő kérdésekben „felügyelet“ nél­kül lehetett tárgyalni, pl. behatóan foglalkoztunk a népcsoporttörvény módosításával és idevágó ja­vaslatot nyújtottunk be. Mégis kijózanítóan hatott, amikor korlátokba ütközött a legtöbb elképzelés, olyannyira, hogy a támogatások elosztásának megvitatásán túl alig tellett többre. Folyton kísér­tett is a hiábavalóság kérdése, hiszen mindez csu­pán ajánlásként volt lehetséges, végső fokon a Kancellária illetékes ügykezelője döntötte el, ki­nek, mennyi támogatás jár. 2012-ben 29 egyesü­let 431.000 Euró támogatásban részesült. A ma­gyar népcsoporttanács ajánlásában igyekezett harmonikusan kezelni az eleve megszabott össze­get, a Kancellária jóvoltából a Magyar Iskolaegy­let mégis több mint 35.000 Euró támogatáshoz jutott, míg a Központi Szövetség által vezetett Bé­csi Magyar Iskolát évente mindössze 4.000 Euró támogatásra méltatta a hivatal. Az AMAPED-et min­den előzetes háttér nélkül 33 000 Euró (2012) tá­mogatásban részesítette a Kancellária. Két sarkalatos kérdést nem lehet megkerülni, mert ezeken áll vagy bukik a népcsoporttanácsok értelme és hatásfoka. Az egyik minden bizonnyal a támogatások kereteinek bővítése és az ismér­vek felfektetése. A másik a népcsoporttanácsok feladatkörének szélesítése. Mindenekelőtt utób­bitól függ az előző kérdés keresztülvitelének esé­lye. Ha csak arra utalunk is, hogy 1995. idestova 20 év­­ óta még csak az áremelkedéseket, pénz­romlást sem véve figyelembe­­ egyetlen centtel sem emelték a népcsoportok támogatására szánt összeget, akkor eleve sorvadásra ítéltek minden közösségi kezdeményezést. Ha folyton az a leg­főbb érv, hogy a támogatások lényegében ösztön­zések, az egyes közösségek saját erejükből gon­doskodjanak anyagi kiadásaik fedezéséről, bi­zony nagyon szűkre szabott a mozgástér. Ezt a be­­szűkítést nyugtalanítóvá teszi a támogatások megadása vagy éppenséggel megvonása és telje­sen kiszámíthatatlan folyósítása. Amikor decem­berben tudható meg az egész évre tervezett ren­dezvények felkarolása, vagy éppenséggel támo­gatásuk elutasítása, elképzelhető, milyen kalodá­ban szorong a kisebbségi lét. A Kancellária illetékes személyei nagy csaló­dással vették, amiért a népcsoportok többségi­­leg nem fogadták el a több autonómiát kilátás­ba helyező ajánlatot. Csalódtak, mert azt hitték a végül is taktikainak bizonyult törvénymódo­sítással kielégítik az igényeket. Pedig a jogi-köz­­igazgatási mozgástér kiépítése, az anyagi kere­tek jobbítása és a pénzek időbeni folyósítása nél­kül akadozik minden szervezés, sőt, az általános bizonytalanságban szárnyaszegetté válik min­den értelmes kezdeményezés. Rögtönözések, pótcselekvések nem teszik lehetővé a népcso­portok fennmaradását, nem is említve, hogy mennyire lehet vonzó - különösen fiatalok szá­mára - az állandó vergődés, annak tudatában, hogy aggasztóan fogyunk, s ha folyik is bármi­lyen szintű magyar nyelvoktatás, tudás és tudat megreked a legfeljebb tizenéves gyermekek szintjén, azaz gyakorlatilag az egész közösség in­fantilis egyénekből tevődik össze. (A magyaror­szági munkaerők tömeges vándorlása nem vál­toztat a helyzeten.) A széthúzás, belső meghasonlás csak tovább zi­lálja sorainkat, s kohéziós erő hiányában képte­lenek vagyunk felemelni szavunkat. Mindazonál­tal ez a jelenség valamennyi népcsoportnál ta­pasztalható, nálunk, magyaroknál azonban ijesz­tő méreteket öltött a szétesés folyamata. Amikor egyesületi vezetők hajba kapnak a pénzek elosz­tásakor, s ha nem sikerül keresztülvinni elkép­zelésüket, a Kancelláriához fordulnak kunyerál­­ni, s már ez is kellőképpen megvilágítja a tényle­ges helyzetet. Jelzés értékű mindamellett, hogy a jelenlegi kor­mánykoalíciót előkészítő tárgyalásokon szóba sem került a népcsoportok ügye. Nem nehéz fel­mérni, mekkora fontosságot tulajdonít nekik a politikai vezetés. Mégse legyünk, nem is lehetünk borúlátóak. Fordulat ugyan nem várható, de kisebbségi létünk vállalásával talán mégis akadnak, akik több lelke­sedéssel, odaadással pozitív irányba mozdíthatják el a megfeneklés veszélyébe sodródott létünket. Általános magyar példára utalva nekünk, itt Auszt­riában az lehet biztató, hogy minél nagyobb a ve­szély, annál nagyobb a dac, elszántság, a csak azért is nekirugaszkodás. Hivatalos alakuló ülése előtt tanácstalanul is biztatást érdemel a 16 tagú testület: szokjanak össze, tanuljanak meg együtt gondolkodni, egy­ségesen fellépni és cselekedni. Csituljon a viszály és bizonyítsuk: jobbra vagyunk hivatottak, több­re is képesek, és még össze is tudunk tartani. Deák Ernő

Next