Bécsi Napló, 2014 (35. évfolyam, 1-6. szám)
2014-01-01 / 1. szám
2014. január-február BÉCSI NAPLÓ 3 Pátkai Róbert: GONDOLATAIM Martin Heidegger (Bonsecours, 1998. október 9.) Martin Heidegger (1889-1976) német egzisztencialista filozófus; a létező és a semmi viszonyának elemzésében az egzisztenciát tisztán ontológiai kérdéssé teszi: a semmi és a létező (és véges létük) elválaszthatatlan. Az alábbiakban összefoglalom az oxfordi egyetemen mondott beszédemet, és zárógondolataimat idézem. Az egyetem magyar (nyelvű) tanárai és az ott tanuló magyar ösztöndíjasok előtt - magyarul: Martin Heidegger a 20. századi egzisztencialista filozófia megalapítója és legnagyobb hatású művelője. 1889-ben született a badeni Messkirchben. 1923-ban (25 évesen) már a filozófia tanára a marburgi egyetemen, később egyetemi rektor Freiburgban (1933). Művei közül hármat említettem. 1927-ben jelent meg a „Sein und Zeit” c. műve. Itt fejti ki rendszeresen az egzisztencialista filozófia gondolatait. Ebben a művében már csak egy érdekli: az „ousia”, a létezés és az „idő”, melyben a lét alkalmat kap önmaga megértésére. 1929-ben írta meg „Mi a metafizika” c. művét. Ebben már az „Angst”-ról, a szorongásról beszél, amely benne él az emberben, a Semmi, a Halál elkerülhetetlensége miatt. Későbbi művei közül a legnagyobb érdeklődést az 1947-ben megjelent nyílt levele keltette fel, melyet a humanizmusról írt. Ahogy írja, az ember nem azért érték, mert szubjektíve annak tartjuk, hanem azért, mert léte van. S az erkölcs alapvető normája ez lenni, éspedig szolidaritásban másokkal, más létezőkkel. Ámde, hogy mindezt megérthessük, helyezzük el Heideggert az emberi gondolkodás történetében. Az egzisztencializmus a létezés filozófiája. Nem azt kérdezni, mi az, ami van, hanem azt, hogy ami van, miért van, s egyáltalán: mit jelent az, hogy van valami. Természetesen nem a 20. században bukkant fel ez a kérdés a lét természete után. Egy francia filozófus, Mounier így rajzolta meg az egzisztencializmus „családfáját”: a gyökerek Szókratész, Augustinus és a sztoikusok. Ezek a gyökerek Pascalban futnak össze. Ebből nő ki a törzs, Kierkegaard. A törzs három ágra szakad, az egyik jelképezi Nietzschét, Heideggert és Sartret. A másikon ülnek a vallásos gondolkodók: Maurice Blondel, Gabriel Marcel, Nikolaj Berdajev. A harmadik ág végül Karl Jaspers. Ahhoz, hogy Heideggert igazán megérthessük, a gyökerekig kellene visszamennünk, de ezt most nem tehetjük. A törzset azonban, Kierkegaard gondolatait igen vázlatosan csak meg kell ismernünk. A 19. századi kultúremberiség az „emberi nagyság” illúziójában élt. Hogy az ember nem „nagy”, hanem árva, didergő lélek, azt Kierkegaard látta meg. S nem objektív filozófus módján írta meg azt, amit látott, hanem szubjektív, önmagát elemző és gyötrő vallomásként. Ki vagyok én itt és most, egyedül én, az ideák és a natúra feszültségében, Isten előtt? A 19. század fényes és öntelt lapjaira odateszi csendesen a maga vérző és vergődő emberi szívét. íme az ember! Ahol minden olyan rendezettnek és harmonikusnak látszott, ő hallja a diszharmóniát. Ahol minden olyan logikus és evidens volt, ő beledobja a kételyeit. S ahol nem tud valamit megérteni, ott bevallja, hogy hisz. Keresztény egzisztencia az övé. S azután jött a 20. század. Az idealizmus fényét elűzte tízezer ágyú torkolattüze és égő városok füstfellege. Kitűnt, hogy a világ legnagyobb borzalma maga az ember. Az értelem szavát elnyomta a fanatizmus harsogása. Ebben az évszázadban az első és legnagyobb probléma a tét lett, mert az emberiség odakerült a Nihil szakadékénak szélére. Ebben a szörnyű évszázadban új életre kelt Kierkegaard filozófiája, persze - a kor szellemének megfelelően - elvallástalanítva, szekuláris köntösben. Heidegger ebben a vonatkozásban így vall a koráról: a régi istenek elvirágzottak, újabbak még nem jöttek, átmenet idején vagyunk. A filozófiáról pedig azt vallja, hogy az nem beszélhet Istenről és az örökkévalóságról. A filozófiának az emberből és a mából kell kiindulnia. Heidegger is így cselekszik. A „lét” elemzéséből indul ki. Descartes így mondta: cogito ergo sum. Heidegger fordítva: vagyok, tehát gondolkodom. De mi az, hogy „lét”? Nyilvánvalóan a „semmi” ellentéte. A „van” ellentéte a „nincs”. És a legnagyobb kérdés, melyre aligha tudunk választ adni, az, hogy miért van inkább a lét, mint a semmi; mi az oka annak, hogy valami van, s miért nincs úgy, hogy nincsen semmi? A gyermekek játszanak így - kicsi tenyerüket mutatva, majd eldugva - „van valami, nincs semmi”. S ha most jól belegondolunk ebbe az ősi gyermekjátékba, a legősibb és legnagyobb filozófiai probléma kérdőjele előtt állunk. Az ember ittléte egyúttal a világban való lét is. Az ember tudja, hogy tőle független erők beledobták nemcsak az időbe, hanem a világba is. És neki, mit is tehetne mást, vállalnia kell a környezetet, a szituációt, sőt ebben a vállalásban szolidárisnak kell mutatkoznia. Heideggernek ez a gondolata nagy hatással volt korunk másik egzisztencialista filozófusára és írójára, Albert Camus-re. A Lázadó emberben is, a Sziszifusz mítoszában is azt írja, hogy ez a világba dobottság s az egész szituáció, melyben élünk, abszurditás, s mégis vállalni kell. Reménytelen az, hogy feloldjuk ennek az abszurditásnak az értelmetlenségét és keserűségét, mégis vállalni kell. Ez a „mégis” fejezi ki Camus tragikus heroizmusát, melynek a gyökere - íme - Heideggerben van. Az ember ittléte, éppen mert történeti és világban való, korlátok közé szorított lét. Az egyik korlát a születés, a másik a halál. A halált nem fiziológiailag, nem is teológiailag kell érteni, hanem egzisztenciálisan, mert egyszerűen hozzátartozik a lét szerkezetéhez. A csecsemő, mihelyt életre született, már elég öreg ahhoz, hogy meghaljon - mondja Heidegger. Ennek két következménye van. Az egyik az, hogy az ember a halál előtt és halál által nyeri meg a maga egyedi, személyes egzisztenciáját. Minden felelősséget és feladatot átháríthatunk másokra. Beleolvadhatunk egész életünkben a közösségbe. De az kétségtelen, hogy a saját, személyes és egyedi halálunkat kell halnunk. Ezt senki át nem vállalhatja. Ebben a tényben benne van az ember magárahagyottsága, végleges árvasága. A halálra szánt lét másik következménye az, hogy az emberben mindig van szorongás (Angst). „Az ember a gond prédája” - mondja Heidegger kérlelhetetlen nyíltsággal. A munkában, a szerelemben és a gondolatban egzisztálunk önmagunkat túlhaladó intenzitással, gyorsított életritmusban. Éppen ezért, éppen felgyorsuló halál felé csuszamlás miatt, a munkában, a szerelemben és a gondolatban fejti ki a gond és a szorongás a maga igazi hatalmát. Ámde az igazi erkölcs éppen az, hogy az ember a léttel és az ittléttel együtt vállalja a szorongást is. Szemébe mer nézni a halálnak. A banális ember ezt eltitkolja maga előtt, kerüli a halált még gondolatban is. Aki igazán ember, az vállalja a szorongást és nem tartja gyávaságnak. Nos, e vázlatos vonalvezetés után röviden idézem konklúziómat. Az ember egzisztenciája csak a másokért való létben valósul meg. Ha valaki tud élni a társáért, személyiségének mindjárt lesz szilárd tartása, társ lesz. Ha a szülő tud gyermekének élni, személytelen emberből személyiséggé, szülővé formálódik. Ha valaki tud az emberekért élni, emberré lesz, igazán emberi személyiséggé. S ebben a létben nem a lehelete rezeg át az emberen, hanem a szeretete. A másokért való létben eltűnik a szorongás is. Csak az válik a gond prédájává, aki mindig önmagával törődik. Aki másokért él, az minden pillanatban feladja, megsemmisíti önmagát és így minden pillanatban túl van a gondon, a szorongáson. A másokért való létnek kockázata van, de éppen ebben a kockázatban van az öröm. A korán elhunyt Szerb Antal (a mi legnagyobb irodalmárunk) írja, hogy amikor az ember már hull a mélység felé, akkor nem szorong többé, hanem örül. Amit ő jól értett és helyesen érzett és amit a kelta lélek sajátságának tekintett, arról a Bibliában is olvashatunk, azért a bibliai ember sajátosságának is tekinthetjük. TANÁCSTALANUL A NÉPCSOPORTTANÁCSRÓL Legutóbbi számunkban (Pro domo, B.N. 2013/ 6) utaltunk arra, hogy az egymás közötti ellenszegülés következtében nem járt sikerrel az egységes fellépés érdekében tett kísérlet, sőt, akadt egyesület, amelyik az előzetes (írásbeli) megállapodás ellenére utólag külön jelentette be jelölését. Az eredmény senkit sem lephet meg. A 18 jelöltből kinevezett nyolc egyesületi képviselő közül három az előző népcsoporttanács tagja, de ha a pártok és egyházak jelöltjeit vesszük is, egyetlen személy maradt a pártok részéről, aki már az előző periódusban is képviselte pártját, a másik három új. Egyedül az egyházak képviseletében maradtak - egy kivételével - a korábbi képviselők. (A Központi Szövetség óvását nem vették figyelembe.) Amennyiben dinamikus fejlődés lenne tapasztalható a népcsoportok, jelesen a magyarok körében, csakis örvendetes lenne új, vállalkozó kedvű személyek bekapcsolása, hiszen így szélesebb skálán mozoghatnának a nézetek és elképzelések. Az évtizedes tapasztalatok azonban nem erre engednek következtetni, bár minden kezdetben megfigyelhető némi nekibuzdulás, mindamellett az új arcokról nem sok tudható meg. A 2013. január 13-i keltezéssel megküldött hivatalos értesítő említi ugyan a panaszemelés lehetőségét, csakhogy - szintén az eddigi tapasztalatok szerint - aligha lenne esélye bármiféle lépésnek a közigazgatási bíróságnál. Egyébiránt is személyes sérelemként lenne felfogható az elégedetlenség kifejezésre juttatása. Nem lehet tudni, mennyire áll össze csapattá a 16 tagú kör, s mennyire lesz képes az egyesületi kereteken túltekintve általános érdekekért síkra szállni, netán újabb kezdeményezésekkel fellépni és sikerrel keresztül is vinni őket. Ehhez mindenekelőtt csapatmunkára és határozottságra, következetes fellépésre lenne szükség. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni az adottságokat sem, a nagyon is szűkre szabott kereteket. Amennyiben történetesen a magyar népcsoporttanács beéri az évi kétszeri, a Kancellária által megszabott üléssel, a szerény támogatási összeg zúgolódást kiváltó elosztásával, ill. a következő évi költségvetési javaslattal bizony nem viheti sokra, igaz, ebben a hivatalos keretben többre nem is futja. Szükségessé vált, s a két utolsó periódusban sikerrel is járt a hivatalos ülésektől független ú.n. zárt ülések megszervezése és megtartása. Ezeknek - kezdetben a Kancellária rosszallását kiváltva - jelesen abban nyilvánult meg jelentősége, hogy mind anyagi tekintetben, mind pedig általános, népcsoportot érintő kérdésekben „felügyelet“ nélkül lehetett tárgyalni, pl. behatóan foglalkoztunk a népcsoporttörvény módosításával és idevágó javaslatot nyújtottunk be. Mégis kijózanítóan hatott, amikor korlátokba ütközött a legtöbb elképzelés, olyannyira, hogy a támogatások elosztásának megvitatásán túl alig tellett többre. Folyton kísértett is a hiábavalóság kérdése, hiszen mindez csupán ajánlásként volt lehetséges, végső fokon a Kancellária illetékes ügykezelője döntötte el, kinek, mennyi támogatás jár. 2012-ben 29 egyesület 431.000 Euró támogatásban részesült. A magyar népcsoporttanács ajánlásában igyekezett harmonikusan kezelni az eleve megszabott összeget, a Kancellária jóvoltából a Magyar Iskolaegylet mégis több mint 35.000 Euró támogatáshoz jutott, míg a Központi Szövetség által vezetett Bécsi Magyar Iskolát évente mindössze 4.000 Euró támogatásra méltatta a hivatal. Az AMAPED-et minden előzetes háttér nélkül 33 000 Euró (2012) támogatásban részesítette a Kancellária. Két sarkalatos kérdést nem lehet megkerülni, mert ezeken áll vagy bukik a népcsoporttanácsok értelme és hatásfoka. Az egyik minden bizonnyal a támogatások kereteinek bővítése és az ismérvek felfektetése. A másik a népcsoporttanácsok feladatkörének szélesítése. Mindenekelőtt utóbbitól függ az előző kérdés keresztülvitelének esélye. Ha csak arra utalunk is, hogy 1995. idestova 20 év óta még csak az áremelkedéseket, pénzromlást sem véve figyelembe egyetlen centtel sem emelték a népcsoportok támogatására szánt összeget, akkor eleve sorvadásra ítéltek minden közösségi kezdeményezést. Ha folyton az a legfőbb érv, hogy a támogatások lényegében ösztönzések, az egyes közösségek saját erejükből gondoskodjanak anyagi kiadásaik fedezéséről, bizony nagyon szűkre szabott a mozgástér. Ezt a beszűkítést nyugtalanítóvá teszi a támogatások megadása vagy éppenséggel megvonása és teljesen kiszámíthatatlan folyósítása. Amikor decemberben tudható meg az egész évre tervezett rendezvények felkarolása, vagy éppenséggel támogatásuk elutasítása, elképzelhető, milyen kalodában szorong a kisebbségi lét. A Kancellária illetékes személyei nagy csalódással vették, amiért a népcsoportok többségileg nem fogadták el a több autonómiát kilátásba helyező ajánlatot. Csalódtak, mert azt hitték a végül is taktikainak bizonyult törvénymódosítással kielégítik az igényeket. Pedig a jogi-közigazgatási mozgástér kiépítése, az anyagi keretek jobbítása és a pénzek időbeni folyósítása nélkül akadozik minden szervezés, sőt, az általános bizonytalanságban szárnyaszegetté válik minden értelmes kezdeményezés. Rögtönözések, pótcselekvések nem teszik lehetővé a népcsoportok fennmaradását, nem is említve, hogy mennyire lehet vonzó - különösen fiatalok számára - az állandó vergődés, annak tudatában, hogy aggasztóan fogyunk, s ha folyik is bármilyen szintű magyar nyelvoktatás, tudás és tudat megreked a legfeljebb tizenéves gyermekek szintjén, azaz gyakorlatilag az egész közösség infantilis egyénekből tevődik össze. (A magyarországi munkaerők tömeges vándorlása nem változtat a helyzeten.) A széthúzás, belső meghasonlás csak tovább zilálja sorainkat, s kohéziós erő hiányában képtelenek vagyunk felemelni szavunkat. Mindazonáltal ez a jelenség valamennyi népcsoportnál tapasztalható, nálunk, magyaroknál azonban ijesztő méreteket öltött a szétesés folyamata. Amikor egyesületi vezetők hajba kapnak a pénzek elosztásakor, s ha nem sikerül keresztülvinni elképzelésüket, a Kancelláriához fordulnak kunyerálni, s már ez is kellőképpen megvilágítja a tényleges helyzetet. Jelzés értékű mindamellett, hogy a jelenlegi kormánykoalíciót előkészítő tárgyalásokon szóba sem került a népcsoportok ügye. Nem nehéz felmérni, mekkora fontosságot tulajdonít nekik a politikai vezetés. Mégse legyünk, nem is lehetünk borúlátóak. Fordulat ugyan nem várható, de kisebbségi létünk vállalásával talán mégis akadnak, akik több lelkesedéssel, odaadással pozitív irányba mozdíthatják el a megfeneklés veszélyébe sodródott létünket. Általános magyar példára utalva nekünk, itt Ausztriában az lehet biztató, hogy minél nagyobb a veszély, annál nagyobb a dac, elszántság, a csak azért is nekirugaszkodás. Hivatalos alakuló ülése előtt tanácstalanul is biztatást érdemel a 16 tagú testület: szokjanak össze, tanuljanak meg együtt gondolkodni, egységesen fellépni és cselekedni. Csituljon a viszály és bizonyítsuk: jobbra vagyunk hivatottak, többre is képesek, és még össze is tudunk tartani. Deák Ernő